Németh László és Berzsenyi könyve

Kaiser László, h, 05/07/2018 - 00:08

Hatások fonják be, kísérik életünket. Az ember a maga irányított csapásán túl: ötvözet, melyet a sok kis, netán kacskaringós utacska formál, melyek egy nagy úthoz, Németh László szavával élve: vállalkozáshoz vezetnek. Kik voltak rád nagy hatással s megmondom, ki vagy – ez a halálosan komoly játék fátumszerűen csupaszít minket ha nem is pőrére, de mindenképpen vetkőztetve és tanulságosan. S minél nagyobb a szellem, annál bátrabban vallja s vállalja a hatást és hatásokat, legyen az ember, könyv környezet, bármi.

Németh Lászlót, akit evidens módón a legnagyobb magyar alkotók közé sorolok, sőt, szellemi és erkölcsi zseninek tartok: óriási mennyiségű kulturális hatás ért, az egyszeri emberi életben hihetetlen nagyságú tudást halmozott föl, a humán dolgoktól a természettudományos műveltségig, a nyelvek ismeretétől az elképesztően széles körű olvasottságig. Nem véletlen ugyanakkor, hogy gazdag életművében néhány név folyamatosan fölbukkan és jelen van, számos alkalommal hivatkozik rájuk, olyanokra, akik egyrészt vulkánszerűen és kiemelkedő módón hatással voltak az emberre és íróra, másrészt azokra, akik „vállalkozása” rokon az övével, s végül azok magasodnak a szövegekben, akik hasonló „életreceptet” kínálnak, hasonló „növéstervben” gondolkodnak. Személyes példát előhozva: a hetvenes évek közepén Grezsa Ferenc előadásait hallgatva Szegeden belém égett a mondat: Higgyék el, életük minden kérdésére választ ad Németh László életműve. Vagyis ez a válaszadás visszaköszön, vissza kell hogy köszönjön azoknak a válaszaira, akikhez Németh László fordult. De miképpen ő is küzdött a mindenkori válasz megfejtéséért (erre a Berzsenyi-könyv is példa), mindenkinek küzdeni kell, a sematikus és a könnyebb ellenállás irányába mozduló értelmezés nem vezethet sehova! Hogy írta Németh: „A mű nálam csak érintő az élet görbéjéhez, eredményei nem alkalmazható tanítások, csak figyelmeztetések.”

Kik voltak tehát, akik művükkel és személyükkel, mondhatni az úttal (hiszen az út is mű!) Németh Lászlónak „figyelmeztetést” adtak? Kik azok, akik ennek a kivételesen nagy ívű, mennyiségileg, minőségileg lenyűgöző gondolkodói és alkotói életmű pilléreinek tekinthetők és hozzájárultak a kiteljesedéshez? Hogy fogalmazott Németh? „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az az lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” Tehát kik azok, akik az sugallták az írónak, hogy az erkölcsi harc vállalása kötelesség,  s ez már eleve életgyőzelem, eredménytől függetlenül…  A névsor lenyűgöző, még akkor is, ha csupán a legfontosabbakat említjük. Az ókori görögség nagyjai, Tolsztoj, Gandhi, Albert Schweitzer. A magyar irodalomból? Elsőnek Ady, aztán Széchenyi és Bartók, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, a régebbi magyar irodalomból főleg Csokonai, Katona, Kemény Zsigmond, Tolnai Lajos és persze Berzsenyi.

E neveket sok minden összeköti, és sok minden szétválasztja.  A vitathatatlan hatalmas tehetségen túl jellemző rájuk a vívódó jobbítási szándék önmagukkal, közösségükkel, tehát az emberiséggel szemben is, de főként az, hogy bár kimagasodtak korukban és korukból, nem, alig vagy nehezen értették művüket, törekvéseiket, megannyi gáncsoskodás, szellemi és olykor nem csupán szellemi erőszak kísérte a tágan értelmezett útjaikat. Sokat foglalkozott velük Németh, sokszor emlegette őket, de könyvet háromról írt, Széchenyiről 1942-ben (róla egyébként drámát ugyanebben az évben), Móricz Zsigmondról (1943-ban látott napvilágot a Turul Kiadónál) és Berzsenyi Dánielről 1937-ben, amely kötetben 1939-ben jelent meg a Franklin Kiadónál.

Az eddigiekből is egyértelműen kitetszik, hogy Berzsenyi kiemelkedően sokat jelentett Némethnek, a miért és miért éppen akkor született a vele foglalkozó könyv kérdésre kell bővebb választ adnunk. 1937-ben, tehát a megírás idején harminchat éves Németh, tizenkét esztendős írói múlttal a háta mögött (1925-ben „robbant be” a magyar irodalomba a Horváthné meghal című Nyugat-pályadíjnyertes novellával) már a kor izgalmas alkotója, értelmisége. Kenyérkeresete az orvosi munka, s bár szépíróként fedezték föl, és Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője is ebbe az irányba próbálja tolni, ő, szinte igazolva levelében megfogalmazott elképzelését, miszerint „a magyar szellemi erők organizátora” szeretne lenni, kritikákkal, tanulmányokkal keresi s jelöli a helyesnek vélt utat, közben azért szépíróként is bizonyít: 1929-ben a Napkelet folyóirat közli a méltatlanul kevés fényt kapott Emberi színjáték című regényét.  Több lap munkatársa, majd a Nyugat vezérkritikusa, egészen a folyóirattal és Babits Mihállyal történő szakításig. 1932-re eljut odáig, hogy elképzeléseihez, minőségelvéhez, eszméihez, szenzibilis és mélyen tisztességes alkatához neki megfelelő partnereket nehezen találhat a trianoni tragédia után lassan épülő, de szellemi életében vagdalkozó Magyarországon; ennek krónikája az 1934-ben megjelent Ember és szerep s ennek a fölismerésnek gyümölcse az 1937 tavaszáig egyedül írt és szerkesztett Tanú folyóirat. Vallotta: „Maláriás vidéken nem lehet büntetlenül élni: ha nem betegszem meg a maláriától, megbetegszem a kinintől.” Vallotta, de tett is ellene, hiszen a diagnózis felállítása akaratmozdító erő is. A Tanú mellett fantasztikus munkabírással dolgozott, ekkor született a Magyarság és Európa (némely gondolata a Bezsenyi-könyvben folytatódik), a Gyász című, sokak által legtökéletesebbnek tartott regénye, Ortega és Pirandello című tanulmánykötete, szóval ontja az írásokat. Közben szervez, organizál, a népi írók ideológusa, a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, 1934-ben Fülep Lajossal és a jó barát Gulyás Pál debreceni költővel megindítja a Válasz folyóiratot, 1935-ben csatlakozik az Új Szellemi Front reformmozgalomhoz. A harmincas évek közepére és az ő harmincas éveinek közepére nem csupán életmű van már mögötte, hanem kész a gondolkodó, a szellem embere, az író, a magyarság sorsának aggódója, a magyarságnak receptet adója s bizonyos mértékig alakítója.

Bár az esszé kísérlet, Németh László esszéiben, még a terjedelmileg legkisebbekben is, mindig összegez egyben. Összegez valamit önmagából, vagy éppen önmagának és a világnak, az írás tárgyának és témájának ürügyén iránytű-mondatok fogalmazódnak meg. Végképp összegező a Berzsenyi-könyv, szerény címe, a Berzsenyi csupán a költő vezetékneve, ám a költő és munkássága, életének árnyai és csúcsai részletesen, teljességre törően állnak össze a személyességet vállaló stílusban. Összegező, mert visszatekint a kötet a Berzsenyit megelőző évszázadokra, megrajzolja a költő korát s kortársait, a XVIII. század vége s a XIX. század első harmada oly ellentmondásos időszakát, Ferenc császár uralmának idejét, a jakobinusok kivégzésétől, az ezt követő lassú levegővételekig, majd vizsgálja a további évtizedeket, eljutva a XX. századhoz, a harmincas évekig, megfogalmazván az örök Németh László-i kérdést: az alkotó szelleme hogyan épült be mába. És összegező abban is, hogy a gondolkodó Németh szinte mindig eddigi szemléleti sarokköve benne van a műben, mindaz, ami már híveket és támadókat szerzett, de az is itt van csírájában, vagy éppen kibontva, amit később „bábáskodott fényre” – hogy az ő szavával éljünk. S tájleírásaiban is összegez: Vas és Somogy megye, Egyházashetye, a viszonylagosan édeni Sömjén és persze a zord Nikla szellemét, a hely szellemét idézi meg, benne Berzsenyi ettől nem elvonatkoztatható művészetét, életmódját, alkatát.

A Németh László-i életmű egyik csúcsa ez a Berzsenyi-könyv, tisztáztuk, hogy nem előzmény nélküli s hogy mennyire forró és lüktető az alkotói köldökzsinór a kötet szerzője s a kötet tárgya között. De nem előzmény nélküli olyan szempontból sem, hogy Németh korábban, már 1936-ban foglalkozott a költővel. Előbb a Berzsenyi útja című írásában; ebben nem csupán alkotói pályát rajzol meg, hanem azt a fontossági sorrendet, ha úgy tetszik, ívet bizonyítja, mely a költőt jellemzi s melynek stációi: lélek, gondolat, mesterség, s melyeket – legalábbis egy részüket – hiányol még nagy alkotóknál is. Nem elég a mesterség tudása, sőt, a tehetség sem, kell valami fundamentális nagy hátország az emberben – ez a tétel végigvonul Németh pályáján, s ez nála mindenkire vonatkozik, nem csupán művészre. A másik írás, az Esték Sümegen igen érdekes és egyedülálló számvetés. A Berzsenyi-könyvre készülvén Németh egyedül bebarangolta azt a vidéket, azt a földet, melyhez a költőt „élete és költészete kötik”. Jól felkészült. Az út során „lelke fürtjeit megöblítette” a Dunántúl eme részeinek jellegzetességeiben, a „legszebb kultúrtájnak” nevezett Kemenesalja és Sömjén atmoszférájában s a sötétebb tónusú Nikla világában, amelyet Berzsenyi, az „elvadult Diogenész”, a száműzetés helyének nevezett. S ha már művek: meg kell említeni tényként és érdekességként, hogy Németh jó tíz évvel később – mennyi minden történt ez idő alatt a nagyvilágban és Magyarországon – Berzsenyi ürügyén címmel emlékbeszédet tartott a Válasz folyóirat és a Berzsenyi Társaság kaposvári Berzsenyi-ünnepélyén.

Maga a nagy mű, a Berzsenyi, melyet Vekerdi László az első „Tanú-túli hosszú-esszének” nevez, valójában monográfia – Németh László módra. Tudományos fölkészültség, adatgazdagság, ugyanakkor számos kitekintés és persze új szempontok gazdag tárháza. A hat fejezetből (1. Sopron ellenében 2. Ember a műhelyben 3. Nikla és Széphalom 4. Összeomlás 5. Önigazolás 6. Kiaknázatlan) álló írás nyilván nem csupán Berzsenyi személyével és műveivel foglalkozik, a személy és művek fogadtatásával is. Hiszen utána kellett járni annak az irodalomtörténeti ténynek, hogy ez a fénylő tehetségű költő, aki a kor ellenében az egykori eszméket és ideákat hiányolja, s Kazinczy barátsága, Döbrentei Gábor védő szavai nem voltak elegendők, hogy elfogadják súlyának megfelelően, nem beszélve Kölcsey bántó és gyógyíthatatlan sebet okozó kritikájáról, szóval meg kellett vizsgálni ennek okát. És Németh egyértelmű választ ad. Előtte leszögezi: Berzsenyi nagy lélek volt, nem irodalmi író, ő „a költészet metrumos diétája volt, ahol azért szólal föl az ember, hogy nemzetét emelje”. S ha így van, márpedig így van, akkor egy betegség, egy szellem, a magyar irodalomra jellemző kór az oka. S mi ez? Németh megint pontosan fogalmaz, olyannyira, hogy a saját korára is érvényes, de napjainkra is: „A magyar irodalomnak valóban legnagyobb betegsége a literátorszellem, amely az elhagyott és benőtt magyar források közt lajtos kordékkal ide-oda szaladgáló emberkék uralmát teremtette meg az amúgy is gyér szomjúságokon.” Íme a magyarázat, s egy Széchenyi kellett, jellemző módon nem irodalmár, hogy Berzsenyi kivételes nagyságára valaki tévedhetetlenül rámutasson.

A Berzsenyi fő gondolatmenetében ott van az addigi Németh László, az útkereső, a lázadó, a receptfölmutató. (Meglepő, hogy korabeli kritika egységesen dicsérte a művet, hiszen korábban megannyi támadás érte hasonló gondolatok miatt. Talán a Tanut odahagyó írót üdvözölték inkább, mintsem a mű értékeit, igazságait.) De benne van a későbbi Németh is. Hiszen a nem sokkal ez után íródott, s oly sok ellenséget szerzett Kisebbségben ott van az az alkotói jelleg, amit a Berzsenyiben fölmutatott, a mély magyar típus, természetesen erkölcsi értelemben. S a nagy vihart kavaró II. szárszói beszéd is visszanyúlik a Berzsenyihez. De az egész további pálya, a „literátorszellem” ellenében teremti meg a művekben a maga „emberfaunáját”, a minőségi embert, akinél nem elég, hogy tehetséges. Hogy mondta pályája vége felé Németh? „A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak az értelemben, az egész biologikumban akar visszhangot kiváltani… magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum.” Vagyis olyan ember, aki vállalja az erkölcsi harcot, a személyiség megőrzését. A műveket pásztázva: Kárász Nelllitől a drámák hősein át Égető Eszterig, Kertész Ágnesig.  Mind – mutatis mutandis – Berzsenyi is, hiszen a maguk „növésterve” szerint emelkedni, emelkedtetni akarnak…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap