Németh László nőalakjai 10/20

Ács Mária, h, 03/12/2018 - 00:06

 

 

 

A Gyász Kurátor Zsófija

(folytatás)

  

A regény talán legszebb fejezete Sanyika betegségének, lassú haldoklásának a leírása, s hozzá annak a vegyes érzelmi hullámzásnak az ábrázolása, mely Zsófi lelkében lejátszódik, igazi remeklés.
„Hirtelen nagy félelem tekerte meg a szívét. Hátha mégis nagybeteg a Sanyi. – Édes, drága gyerekem, suttogta bele a verejtékszagú hálóingecskébe, s eleredtek a könnyei.” (1. sz. irod.)

 A betegség alatt megkísérli, ami eddig nem sikerült: magához édesgetni a fiát.
El tud már vele játszani. Az ijedelem ötletessé tette. Most kerülnek először valami igazi anya-fiú viszonyba.
„Egy év alatt nem vesztegetett ennyi jókedvet a gyerekre. Szikrázott, mint a pattogatott kukorica.” (1. sz. irod.)

A gyerek körüli fáradhatatlan gondoskodásba az író mindig beleszövi a jó anya pózában való tetszelgést is. A sok virrasztás, mindaz, amit tesz, egy kicsit a falu szája miatt is van. Zsófi gyűlölettel gondol arra, amit elvárnak tőle:
„… neki most csak vacognia, sírnia szabad, üljön itt, és ne aludjék, ne egyen … De merne ő csak enni kérni, vagy merne magától aludni, megvolna mindjárt, hogy ő milyen rossz anya.”

 Egyre súlyosabb teher számára, s szeretne megszabadulni attól, hogy egy képmutató falu miatt legyen örök képmutatásra kárhoztatva. Az anyósával kapcsolatban mondja Zsófi a férje halála után: „Csak akkor hozta elő a fiát, ha idegeneknek mutathatta a bánatát.” Mégis mindig ennek a falunak akarta bebizonyítani, hogy benne mélyebb lélek lakik. Életének paradoxona, hogy erőfeszítései során, mellyel a maga emberméltóságáról akar bizonyságot adni, ő embertelenedik el. Már szinte maga sem tudja különválasztani a lelkében, mi az, amit valóban átérez, s mi az, amit a mások kedvéért tesz.

 Tettetés nélkül is mély kétségbeesést érez Sanyika betegsége miatt:
„Borzalmas vonítással tört ki lelkéből a gondolat: Istenem, ha meghal. Meghalt az uram, ez az egy gyerekem van.”
Az önkontrol azonnal működésbe lép, s úgy találja, hogy „a befelé mondott szavak mögül lassan elapad a szenvedés ereje, … s a gyerek megint messze úszik tőle.” (1. sz. irod.)

 Rettenetesen szenved érzéketlenségétől, pedig olyasmit követel magától, amire mindenki képtelen lenne az ő helyzetében. Csak az önsajnálatban tudja magát felrázni a szunnyadó fájdalom átérzésére, de nem képes átadni magát az őszinte, gyermekéért aggódó szeretetnek.
„Senkim nem lesz, aki azt mondja nekem, hogy anyukám. Úgy fogok megöregedni, mint egy vénlány, nem lesz énnekem szép legény fiam, aki után boldogan nézhetek templomba menet. A férgeknek neveltelek, édes gyermekem? Minek voltál, csak hogy hiányozz, mikor már nem leszel? ”  (1. sz. irod.)

 Csak ilyen erőszakos úton tudja magát felemelni a helyzethez, s persze a magához méltó szenvedés magasába. A gyűlölt, s mégis folytatott életforma lassan jeges tokot kérgesített a szíve köré, s azt lelke legmélyebb sugallatai sem képesek már áttörni. Igazi szenvedése az, hogy képtelen a valódi szenvedésre. Az a gondolat nyugtatja meg egy kicsit, mikor úgy érzi, képes lenne meghalni a gyerek helyett. 
„Gyanakodva tekintett körül a tulajdon lelkében, hogy őszintén mondta-e ezt. De a lélekből nem jött semmiféle ellentmondás.” (1. irod.)
Nem nehéz elképzelni, mennyire elárvult lehet az az ember, aki őszintén kívánja a halált.

Bágyadtságából csak Imre újabb látogatása tudja felrázni. Számára ő a mégis ágaskodó, kapaszkodó életszeretet mentsvára. Hogyan lehet, hogy épp Imre az, aki a lázadást kiváltja belőle?  Zsófi rátarti, tiszteletet parancsoló viselkedése tökéletes ellentéte Imre léha, könnyelmű, bohém életvitelének. Különös, de épp ez az oka lélektanilag a feltámadó rokonszenvnek. Csak egy ilyen ellentétes végletű életforma láttathatja meg vele igazán saját élete fénytelen, sivár voltát.

 „Ezek a városi stricik, ezek tudják, hogy éljenek. Nem kerítenek olyan nagy dolgot az életből, mint mi parasztok. Ezt ne tedd, jaj, mit szólnak.”
„Úgy kelleti magát, mint valami cigányné. Csak gyógyuljon meg a Sanyika, megmutatja ő nekik, hogy őt nem fogják koporsóba tenni. Kidobja innen ezt a Kiszelánét, s úgy él, ahogy akar. … dögöljön meg a rokonság, ha nem tetszik a viselkedése. … Csupa láz, forradalom volt egész nap.” (1. sz. irod.)

 Csakhogy Zsófinak nem az volt a sorsa, ha úgy tetszik, a végzete, mint hogy életformát változtathasson. Sanyika nem gyógyul meg, a sors nem játszik kezére elkeseredésében született elhatározásának végrehajtásához. Most már késő az zsákutcából visszatérni. Zsófi teljes kábultságban, a fájásképtelenség állapotában éli át az utolsó napokat s a temetést. A megkövült lélek semmit nem érez.

 „Minden arcvonást külön látott, minden mozdulatot megfigyelt, … csak önmagát nem érezte sehol. … Egy fuldokló asszony nyakában ő is elpityeredett, de nem tudta, honnan fakadtak ki ezek a könnyek, a lelke zsibbadt volt.”
„Járni-kelni, beszélni éppúgy tudott, mint elébb, még a szenvedés külső jeleire is képes volt, éppen csak önmagát nem érezte, a szenvedés befelé futó gyökereit.”
„A kétségbeesés szállta meg irtózatos ürességéért, hogy itt áll egyetlen gyermeke koporsójánál, ez volt az ő életének értelme, sikítania kellene, összeesni, s neki nincs egy gondolata sem.”
„Úgy ment a koporsó mögött, mint egy lábra kelt szobor, s az egész menet bámulta a kemény természetéért.”
„A fekete kendő alatt keményen, konokul világított márvány arca.” (1. sz. irod.)

 Hogyan élhet ez a szenvedésbe fásult, élő szoborrá vált Zsófi a temetés után?

 Amikor Imre utána megy a temetőbe, egyetlen egyszer, egy villanásnyira még megmutatja Németh László Zsófi másik arcát, amilyen lehetett volna, ha az életét a kisfia halála után sikerül új mederbe terelnie.

 „A föld, mint bolond szív lüktetett alatta, úgyhogy nem is ő ment, hanem annak a szívnek a lüktetései vitték.”

 S amikor realizálja, hogy az Imre felé menekülés kiskapuja is zárva, a temetőben eltöltött szelíd órák gyászát senki nem fejtheti le többet a szívéről.
Amikor már a kettős gyászba, temetőbe járásba merülve látjuk Zsófit, a tobzódó tavasz ellenére ilyen a falu:

„Zsófi hosszú árnyéka föl-fölnyúlt és meg-megtört a kerítés lécén, s ahogy átvágott az úton, az eperfák törzsein. Fekete ruhájában mintha ő maga is csak árnyék lett volna ebben a fényes, csillogó levegőben, és árnyéka az árnyék árnya, mely alatt a keményre taposott föld is megborsózik, s a kerítéslécek idegenkedve elhúzódnak.”  (1. sz. irod.)

 Hasonlítsuk össze a két képet: Németh László a tárgyakat is mindig úgy festi, ahogy Zsófi hangulatába beillenek.

 Talán elég ennyi részlet a regényből annak érzékeltetéséhez, hogy innen a kilábalás felé már nem vezet út. Most válik igazán mániákus gyászolóvá. Az emberekhez való viszonyát durva gonoszság jellemzi, míg el nem mar mindenkit maga mellől. Döbbenetes képekkel tárja elénk az író, milyen elutasító reagálást vált ki a viselkedése azokból az emberekből, akiknek az elismerésére pedig annyira vágyott.
„Szegény Zsófi, mi lett belőle. Valami hiba esett az értelmében a nagy csapástól.” (1. sz. irod.)

 A bonyolult, álaszkétizmusba zárt hervadás folyamata lezárult. Az író teljes összetettségében feltárta egy többre hivatott, büszkeségében fokozatosan eltorzuló nő tudatát. Sőt az író odáig megy az ábrázolásában, hogy a regény végén a kisfiának állított sírkőben magát Zsófit, a kőbe zárt fájdalmat látja megtestesülni.
„A fehér kő úgy állt ott a síron, mint egy megdermedt emberi alak. Mintha ő maga állt volna ott, s őrizné a halott gyermeket.” (1. sz. irod.) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap