Németh László nőalakjai 12/20

Ács Mária, cs, 03/14/2019 - 00:08

 

 

 

 

 

Az Iszony Kárász Nellije

 A belső ellenállás és a külső kényszerhelyzet állandó harcában vizsgálja az író hősnője viselkedését. Így nyílik lehetőség Nelli tudatának teljes mélységű feltárására.

 Nelli jól felfogja a veszélyt, ami apja halálával köszöntött rá és anyjára. A kicsit bebeszélt önfeláldozás pózában tetszeleg, miközben ügyel arra, hogy Sanyival szemben a kényszerhelyzet ellenére megőrizze belső szabadságát.
Feltárja, milyen fontolgatás, számítás viszi rá, hogy Sanyi elfogadása mellett döntsön.

 „A  jövendő dohával voltam teli: azzal a sok templomba kocogással, kávévacsorával, lábborogatással, reggeli álomelmondással, amiben édesanya mellett fognak az évek eltelni.” (2. sz. irod.)

 Mi tehát a legsúlyosabb kényszerítő körülmény? Mitől fél Nelli?
„Nem is a szegénységtől. A sivárságtól, a jövendő dohától önmagamban.” – mondja.

 Ez indokolja a fájásképtelen merevségét, amit a temetésen érez a valódi fájdalom helyett, s egyben képes megmutatni önuralmát. „Nem akart egy lenni a jajveszékelő anyja és a könnyben úszó, zokogó Sanyi között.” (2. sz. irod.)

 Szinte ugyanolyan viselkedést tanúsít, mint Kurátor Zsófi kisfia temetésén. Ő is töprengett a jövőjén, lázadott a sorsa ellen, de ő nem mert tenni semmit. Nelli viszont, - mintha épp Zsófi példájából okult volna – dönt, választ a két lehetőség között.
Mi a nagyobbik rossz: anyja és két testvére mellé „Cencre menni negyedik párkának, vagy megadni magam őneki.”

 Nelli sorsában Németh László megmutatja, hová vezethet az önmagunk legtisztább érzései ellenére hozott döntés. Ez már apja temetésén is megmutatkozik.  

 „A derekam kinyúlt, egyenes, az arcom is üveges. Lelkem meg már mintha nem is volna.”
(2. sz. irod.)

Az objektív első személyű előadásmód bravúros teljesítménye a regény. Miközben Zsófi számtalanszor szinte kérkedik a maga munkába szorított fegyelmével, az önelemzés szinte nullára redukálja önuralmának erkölcsi értékét. Megérzi magában például, hogy a megüvegesedett lélek könnytelen fájdalma húzódik meg a mások számára fenségesnek tűnő pózban.

 Földes Anna szerint mintha egyszerre látnánk a regényhős fényképét és lelki röntgenfelvételét. (21)

 Németh Lászlónál a tudat mélyére hatolás eszköze és módszere az objektív monológ formájában történő előadásmód. Eltűnik a Nellin kívüli világ önálló karaktere, összemosódnak a dolgok és a hősnő róluk kialakított véleménye. A mű világa így átváltozik egy adott tudaton átszűrődő világgá.

 Nagyon érdekes a konkrét lánykérés előtti lelkiállapot leírása: mintha a tudat és a valóság közé valami ködfüggöny ereszkedne. Nelli tudatában alig tükröződnek az élet eseményei. Szinte alig fog fel valamit abból, ami körülötte végbemegy, hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. Tudja, hogy Sanyi a házasságukról fog beszélni.

 „Én szinte gondolat nélkül vártam a délutánt. Ismerik talán mások is ezt a kábultságot vagy közönyösséget. Az életünk dől el néhány óra alatt, s évek múlva nincs egy emlékünk, hogy mit tettünk, mit gondoltunk abban az órában. Lenn megvan már a döntés, az agy nem tud mást tenni, mint elerőtlenedni, beszüntetni a gondolkodást.”

 Ezzel szemben hogyan vág neki a házasságnak Sanyi?
Itt is objektíven ítél Nelli. Tudja, hogy Sanyi boldog, hogy „jó szimatával” megtalálta őt, gyerekes „megtérési” vággyal akarja kimutatni azt a hatást, amit Nelli tett rá. Persze tüntetően egész Óvár, s az egész falu előtt. Ő tehát a felfogása szerinti legtöbbet akarja nyújtani a megtaláltnak vélt boldogságért. S erről egyikük sem tehet.

 Nelli természetétől kétségbeejtően idegen Sanyi mohó szerelme. Feszengő ijedelemmel figyeli az általa gyújtott lángot. Sanyi minden bókjától megborzong, s ha leveleit még élvezi is – persze többnyire a lemosolygás szintjén – csókja már nemcsak hogy nem vonzza, hanem valósággal taszítja is.

 Mitől iszonyodik Nelli Sanyiban?  Vagy a nemi élettől való iszonyodásról van szó? A mű horizontja függ ennek a kérdésnek a megválaszolásától. A tragédia titka ott van, hogy Nelli nem arra a boldogságra vágyik, amit Sanyi nyújtani tud.
Igaz, hogy végzetes tettét is beteg, izzadt férjének ágybeli közeledése váltja ki, mégsem klinikai esetről, nem egy frigid, a nemi élettől irtózó nőről van szó.

 Kárász Nelli vágytalanul találkozik a vággyal, tartózkodása védekezés, s csak a kényszerűen ismétlődő, nem akart találkozások monotóniájában, a kiszolgáltatottság által csak fokozódó ellenérzésben forrósodik egész lényét betöltő gyűlöletté. Fontos a kontraszt: a házasságban Nelli, az erős egyéniség, a kemény, „nemesebb” természet van kiszolgáltatva testileg egy hozzá méltatlan, akaratgyenge, puha embernek. Mégis Sanyi az, aki választ. Nelli pedig folyamatosan, hol határozottan, hol megadóan tiltakozik az őt választó indulat, a rá méretett kiszolgáltatottság ellen. Ő azok közül való, akik a legnehezebben tűrik ezt a másodlagos életet. A házasság előtt még kitérhet egy nem akart csók elől, s elégedetten érzi, hogy „a testével maga rendelkezik”.

A házasság azonban testi kiszolgáltatottságot jelent, s ez épp elég az iszony kiteljesedéséhez egy tőle annyira különböző emberrel szemben. Találóan jegyzi meg Földes Anna:
„Két ennyire idegen közeg csak egy forró, mindent elsöprő szexuális fellángolásban forrhat össze – ha egyáltalán elképzelhető köztük tartós érzelmi kapcsolat. A Nelli elképzelte „páros magány”, a tisztességgel viselt házastársi iga s a családi élet keretei mögött megőrzött belső függetlenség ebben a jellemképletben valószínűtlenebb utópia, mint a szenvedélyes szerelem.” (28.)

 Nelli kivételes lény, Takaró Sanyi viszont nem a kivétel, hanem az átlag. Nelli számára elviselhetetlen, megbocsáthatatlan, hogy egy olyan embernek van kiszolgáltatva, akit nem tud becsülni. Sanyi tragédiáját pedig az okozza, hogy egy pillanatra sem döbben rá arra, hogy akit megkívánt, ahhoz nem méltó, az számára elérhetetlen, hacsak nem erőszakkal. Nem az emberi érzése, hanem a vaksága ítéli pusztulásra.

 Nem kívánom részletezni a cselekményszálakat, amelyek felhasználásával az író feltárja Nelli iszonyának természetét a házasságban, melyet az író is külön fejezet címmel kiemel (A házasság története), csak néhányat emelek ki közülük.

 A házasság Nelli reményeiből szinte semmit nem igazol vissza, félelmeiből pedig szinte mindent.
B. Nagy László szerint „kapcsolatuk a szerelmi kapcsolatok poklának minden változatát fölmutatja: hogy mást várunk a másiktól, mint amit az adni tud, mássá akarjuk formálni, mint amilyen az lenni tud, s éppen magunkat védve, a sértések és a sérülések szakadatlan láncolata mind távolabb visz eredendő önmagunktól, gúzsba kötve bennünk a jót, elszabadítva a szörnyeteget.” (30)

 Eleinte, amikor visszamennek a pusztára, Nelli beleveti magát saját világába, a munkába, Sanyit viszont nem vonhatja be ebbe a körbe:
„Munkaszerető emberek megismerik egymást. … Sanyiról az első perctől tudtam, minden ezermestersége ellenére is, hogy nem tartozik közénk.” (2. sz. irod.)

 Mellékszál, mégis fontos jelenet, amikor Nelli ellenállását leküzdve, Sanyinak sikerül „nézőket toboroznia az ő pompás házasságához” a pusztára Bodolai Ferkó és párja személyében. Ez a látogatás azonban csak Sanyi végleges lelepleződését szolgálja. Nelli ezt a figurát vizsgálva rájön, hogy az ő férje még ennek a Bodolainak is csak az utánzata.
„Nem volt kétséges, hogy kettejük barátságában ő volt a mester. S az olyan felháborító volt. Egy ilyen hangos medve, s az én uram ennek is csak az utánzója.”
Innentől nem tudja visszafojtani feltörő indulatait. Tudja, hogy „fúriája viszi”, s a szánalom, mely sokszor volt fékezője, már nem képes útját állni a kifakadásának. Az eddig magában átélt ellenszenv most kitör. A lelki ferdülésre csak rádupláz a veszekedésnek takarót fújó jelenet, amikor Nelli két hányinger között ekképpen közli férjével, hogy gyermeket vár:
„Hát mit gondolsz, miért hánynak ilyenkor az asszonyok?”
Odavetett mondata inkább szemrehányás, mint vallomás. Ennyire nem kívánná az anyaságot? Nem egészen erről van szó. Irtózik attól, hogy elérzékenyülési alkalmat adjon Sanyinak, így a közlés a rafinált védekezés eszközévé válik, hogy győztesként vághassa ki magát a gonosz vitából.
A gyermekvárás valamelyest kiragadja azért keserű hangulatából, titokban szeretettel készíti a gyerek kelengyéjét, de vannak pillanatok, mikor elfogja az aggodalom: „Az ember sosem tudja, hogy kit szül meg.” Tart tőle, hogy a gyerek esetleg idegen lesz számára, ha nem őrá, hanem Sanyira fog hasonlítani, ahogy ő is örökre idegen maradt az anyja számára.

„Hogy anya lettem, számomra inkább csak egy új tevékenység volt, legbelsőbb munkakör a konyha, az udvar, a majorság körein belül.” – mondja.

 Az író Nelli szokványostól, normálistól eltérő viselkedésével akarja érzékeltetni, hogy hőse számára nincs kiút, nem ismer félmegoldást. Nelli maga is tisztában van vele, hogy számára nincs beleszokás, megbarátkozás a ráméretett, de ellenére való sorssal. Amivel Nelli több az alkalmazkodóknál, annyival vesztesebb is. Csak belső torzulása, egyfajta szeretet-elhalás árán tud hű maradni önnön természetéhez. Németh László rendkívül finoman ábrázolja a gonosz démonná válás folyamatát.
„Nem is a lelkem, az idegrendszerem nézte a hazugságait, lihegését, alacsonyságát.” – gondolja később is.
Nagyon lerövidített formában kísérjük figyelemmel, hová juttatja el az író Nellit, hogy a következő regény, az Égető Eszter kiindulópontja legyen.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap