Németh László nőalakjai 13/20

Ács Mária, p, 03/15/2019 - 00:02

 

 

 

Az Iszony Kárász Nellije

 

Sanyi apjának a halála után a faluba költöznek, a Takaró portára. Ez a változás újabb motívum Nelli elidegenedéséhez, hisz Nelli „eleméből”, a pusztáról Sanyi „elemébe”, a zsíros parasztfaluba kerülnek. Nyilvánvalóvá válik, hogy a függetlenség után a magányt is elvesztette. Hiába igyekszik magát munkával lekötni, egyre sűrűbbek a civakodások.

 Nelli a tárgyaknak is funkcionális szerepet tulajdonít. Azok is Sanyit szolgálják, amíg a gazdájuk szerelme tart: „De ha Sanyi egyszer azt mondja, hogy megutáltam ezt az asszonyt, a mozsár és a kávédaráló is ellenem peng és recseg itten.”- gondolja. Az ellenséges csönd ellen szövetségeseket keres.

 Hogy egérutat nyerjen az anyósa fiát pártoló szemrehányásával szemben, vagy hogy saját erejét bizonyítsa, vagy egyszerűen időtöltésből egy kört toboroz maga köré a falu „intelligenciájából”.
Ha már a többletét nem tudja kamatoztatni, legalább a hiúságát kielégíti.
„A rossz házasságban az a legrosszabb, hogy gyalázatossá is tesz. Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szívleltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem.” (2. sz. irod.)
„A hatalom volt talán az édes? A befolyás? Ott ültem egy alacsony karszékben, s mégis mindenkin ott volt a fényem, mindenkinek az volt a fontos, hogy én hogy fogom a kártyát, kire nézek, mire mosolygok. Külön senki sem kellett közülük, se udvarlónak se barátnak.” (2. sz. irod.)

 A Sándor-nap után, melyre úgy készült, hogy „kitesz magáért”, olyasmire vetemedik, amin még a vad Nelli-pártiak is megbotránkozhatnak,  s a legjobban talán ő érzi gonoszságát: új bútort akar.
„Ha Sanyi jön azzal, … lehurrogom, … most azonban látni akartam, mire megyek ezzel a lihegő testtel, mit érhet el egy rossz asszony.” (2. sz. irod.)

 Ez után következik az az esemény, mely végkép elront mindent: Imre feleségével ellátogat hozzájuk. Ez a regény tetőpontja, innen minden végzetes következetességgel halad a végkifejlet felé.

 A hallgatag, seszínű Imre már első perctől jelen van a regényben, s az ő alakja révén valami halványan, de igen finoman megrajzolt párhuzamos szerkesztés érződik a műben. A legelső képben is ott feszül az ellentét a két testvér között. Bár arra még nem volt példa, hogy valaki Imrét a bátyja elé helyezze, Nelli első pillanattól fogva hozzá vonzódik inkább. Az író érzékelteti, hogy – ha gátló tényezők nincsenek – ez a vonzalom könnyen lobbant volna szerelemmé. Ez a fontos párhuzamos szál is azt hivatott igazolni, hogy értelmetlen lenne frigiditásról beszélni Nellivel kapcsolatban. Nem vált egészen tudatosság ez a szimpátia Nelliben, szenvedéllyé pedig egyáltalán nem, de végigkíséri a regényen. Arra is többször történik utalás, hogy mindketten érzik az elfogódottságot egymás iránt.
„Pont olyan vagy, amilyennek Imre leírt. Elárulom, őrült nagy csodálód.” – mondja Rózsa, Imre felesége. Ebben a házasságban épp fordított a helyzet: Róza – Sanyi és Imre – Nelli alkatú ember. 

A látogatás előtt Nelli is foglalkozott Imrével, talán leginkább neki akart bizonyítani a kiváló háziasszony szerepben. Fürkészi gondolataiban, vajon hogy fogja értékelni Imre a változását, fog-e tetszeni neki, mint társasági hölgy. Németh László épp ennek, a regény fővonala mögött következetesen szőtt szálnak a segítségével bizonyítja Nelli végzetének legemberibb vonását. Hogy a másik nemtől való, a konvencionálisnál talán valamivel intenzívebb, de egyáltalán nem beteges szűzi riadalma csak azért merevedett benne iszonnyá, mert életéből hiányzott az érzelmi feloldódás lehetősége. Házasságából Takaró Sanyival nem lehetett páros vállalkozás, ami Németh László ideálja férfi és nő kapcsolatában. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ezt igazán mélyen csak Nelli érti, így az igazi szenvedés az övé, de a kínlódás már mindkettőjüké.

Imre nem mentheti meg Nellit, mert maga is kiszolgáltatott Sándor asszonyi megfelelőjének, a csacska „szexgombóc” Rózsának.

 A biológiai determinizmus révén lehet leginkább megmagyarázni a négy ember életét megkeserítő problémát. Természetesen nem valami természettudományos tétel regénybeli igazolásáról van szó. Ez csak színezője az alkotásnak, eszköze az író biológiai mélységekbe nyúló realizmusának. Azt jelenti, hogy Németh László a tudomány új felfedezéseit is bevonja ábrázolásmódjába, hogy az ősi igazságot még hatásosabban demonstrálja: az egymáshoz illő lelkek nem egymáshoz illő testekbe vannak zárva.

 Sokat felfed ebből az igazságból Rózsa felületes panasza: Imre „azt szeretné, ha én is olyan hallgatag meg házias, meg előkelő lennék, mint te. De hát mért vett el akkor engem? Nem? Ő a hibás, ha az ízlése annyira más, mint az eszményképe.” (2. sz. irod.)

 Az Iszony nagy szenzációja, hogy a lélek mélységeit kutatva csak okozatként mutatta fel az iszonyodó testet, s nem biológiai abnormitásként.

 A biológiai determinizmus, az élettan tudatosodásával érthető meg, miért olyan végzetes Nelli számára Imréék látogatása.

 Egyrészt ő ébreszti rá Nellit méltatlan helyzetére. Ugyanúgy, ahogy Kiszela Imre teszi Kurátor Zsófival. Takaró Imre Nelli szemébe mondja, hogy a pusztai élet jobban illett hozzá.
„Akkor újévkor sokkal természetesebb volt, mint itt….Maga sosem lesz társasági nő.” (2. sz. irod.)
Másrészt a kertben látott jelenet, ahogy a Rózsa birtokba veszi Imrét, végérvényesen megerősíti Nelliben a kiúttalanság érzését, s innentől Nelli gáttalanul rohan a végső tragédia felé. Nelli így vall erről: „A házasságom ettől fogva rohamosan romlik, az élet egyre elviselhetetlenebb lesz.” (2. sz irod.)
A talán meg sem nevezett Imre-mítosz összedől, ahogy Kurátor Zsófi esetében is történt. A regény talán legszebb soraiban ez így fogalmazódik meg:

 „Nem tudom, írók és tudósok gondoltak-e rá, hogy a reménynek is van olyan parányi mennyisége, melyet az ember észre sem vesz, az életben mégis ott jár. … Amikor a Takaró házba kerültem, anélkül, hogy tudtam volna, vártam valamit, magam sem fogalmaztam meg, mit. Ott volt előttem az idő, s abban egy picurka, nevetlen remény.” (2. sz. irod.)Ami a Gyász-ban és az Iszony-ban is valahogy mégis egy névvel írható le: Imre.

 Németh László semmit sem ábrázolt akkora gyöngédséggel, mint ezeket a kemény, kötelességtudó, sors, indulat rabságába esett nőket, mikor az ő páncélba zárt nőiességükbe is beszivárog a remény. Kurátor Zsófiba a sofőrön, Kárász Nellibe a sógorán át – hogy talán nekik is tartogat valamit az élet, no nem azt a bizonyos boldogságot, de legalább a szerelem derengését. – s ettől megdermedt lényük fe 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap