Németh László Nőalakjai 14/20.

Ács Mária, szo, 03/16/2019 - 00:02

 

 

 

Az Iszony Kárász Nellije

 

A kislánya, Zsuzsika éppúgy csak menekülés Kárász Nelli számára, mint Kurátor Zsófinak volt a kisfia, Sanyika.
„Hogy valami célt adjak mégis az életemnek, rákaptam Zsuzsikára.” –mondja Nelli.
Az ilyen eltökélt anyai érzés azonban nem pótolhatja a valódiakat. A házasság testi-lelki kiszolgáltatottságáért épp a férje vonásait viselő gyermek nem kárpótolhatja. Nelli úgy találja, hogy Zsuzsika semmiben nem hasonlít rá, „csak átment a méhén”, s ez ellenszenvesség teszi anyja számára. Mint mondja, Zsuzsikában nem volt „egy csöpp habozás, tűnődés, amiből idővel ábránd, magány, büszkeség lehet… Ugyanaz az átlátszó, kedélyes, emberforma ember, ami Sanyi.” (2. sz. irod.)
Eljut a gondolatig, hogy szerelem nélkül nem lett volna szabad gyereket szülnie. „Most itt van, gyűlölöm a gyerekemet.” (2. sz. irod.)

 

Sanyi esetlen könyörgéseit egy fiúér, egy második gyermekért nehéz mindenféle kibúvóval visszavernie, pedig a ki nem mondható oka a bűntudattal magának bevallott gondolat:
„Én nem akarom ilyen kis Takaró purdékkal tarkázni be a világot.”
 

Magát kíméletlenül szemlélve érzi szörnyetegi vonásai elhatalmasodását, s tehetetlenségében Sanyira zúdítja ki elkeseredését.
„Énnekem is minden jó lett már, egy elől hagyott kefe, egy dologtalan cseléd, hogy Sanyiba belekössek.” (2. sz. irod.)
Nem indítja meg, hogy Sanyi az ilyen kifakadásoktól milyen boldogtalan. A Sanyival szemben addig meglévő egyetlen pozitív érzelem, a szánalom is kiveszett belőle.
Imréék számára sokkoló látogatása után mérlegelésre képtelen sértegetéseivel szétrobbantja azt a társaságot is, amelyet pedig ő hozott össze. Közben Nelli szörnyű vallomásokban tárja fel pontosan átérzett gonoszságát:
„Énbennem már nem maradt egy ép gondolat sem. … Sokszor magam is elhűltem, milyen gonosz vagyok. … De csak a gonoszság csillapította ezt a szörnyűséget.” (2. sz. irod.)

 A lélek egy utolsó védekezésre szánja magát. Nelli, hogy magát mentse, - „ha van üdvösség, az üdvösségét” – Cenkre költözik, ahová még a gyerekét sem viszi magával.
„Semmit abból, ami az övék, csak magam.” – mondja.
Férje hívására azonban, hogy anyósa haldoklik, visszatér. Ez a kényszerítő körülmény képviseli a végzetszerűséget, mely elől nincs menekvés. A szabadulásnak nincs más módja, csak a halál. Egészen odáig jut, hogy amikor Sanyi megbetegszik, kívánja a halálát, ill. zúgolódva csak ennyit gondol: „Dehogy hal ez meg.”

 Az író az utolsó percig fenn tudja tartani a feszült várakozást, nem tudjuk, kinek hogyan kínál megoldást. Végül talán kicsit kegyetlen döntéssel Takaró Sanyinak osztja a halált Nellinek pedig a bűnt, hogy elszenvedett sérelmeitől elvakítva, rég óta izzó gyűlölettel és mégis váratlanul, szándéktalanul férje gyilkosává legyen. Végzetes tettének közvetlen előzménye férjének ágybeli közeledése.

 A gyilkosság, noha vétlen, mégis egy sereg kérdést vet fel: miért ölt Nelli, ki volt a vétkes, miért nem érez bűntudatot?   
A lényeg az, hogy űr támad egy önfeladásra képtelen személyiség és a környezet között. Ez a helyzet felszabadítja romboló, gonosz ösztöneit. Erényei elfajultak, eltorzult értékei a bűn sötét angyalát faragták belőle. Nelli nem kevesebb, hanem több az alkalmazkodóknál, míg Sanyi az átlag. Többlete, amely megfelelő körülmények között nagyszerű tettekre sarkallhatná, pusztító erővé válik, önmagát és környezetét is felemészti. Végül azt, aki létével, vágyával akaratlanul elindította a benne feszülő energiák torzulását, megöli. Miközben látjuk Sanyi és Nelli különbözőségét, azt is észre kell venni, hogy mindkettejüknek egyformán joga van öntörvénye szerint élni.

 Ki hát a vétkes?  Talán a regény egyik mély értelmű mondata adja meg erre a választ.
„Az emberek viszonyát nem az határozza meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.”
Nelli egy helyütt azt mondja, hogy talán szerette volna Sanyit, csak ne akart volna a férje lenni. Sanyi fogyatékosságai Nelli árnyékában felnagyítódnak.

 A két hős talpra állításához, különbözőségének érzékeltetéséhez Németh László a mélyrealizmus egész eszközrendszerét felhasználja. A lelkiállapotok és a tárgyi mozzanatok valóságos, együttes ábrázolásával, amikor járásban-kelésben, evésben és szeretkezésben, elfoglaltságban, az emberekhez való viszonyban képes ábrázolni egy átlagembert és egy nemesebb természetet.

 A jellemábrázolásban funkcionális szerepe van még a tárgyaknak is. Az ajándéknak és „vesztegetésnek” szánt hivalkodó ebédlőbútor Sanyi ízléstelenségét, a saját magának vásárolt ruhadarabok kakaskodásának reménytelenségét jelzik. Kettejük életrendjében még a fürdőkádban töltött percek is ellenkező dramaturgiai, lélektani funkcióval bírnak. Takaró Sanyi arra készül, ami elől Nelli bezárkózik. Sanyi győzni, hódítani akar az ágyban, a másik legalább halogatja azt, amit legszívesebben elkerülne.

 A részleteknek ez a célratörő megkomponáltsága nyilvánvalóan hozzájárul az alakok mélyebb jellemzéséhez, a regény szuggesztivitásának biztosításához.

A regény epilógusában, A történet vége c. fejezetben egy új Nellivel ismerkedünk meg. Legszembetűnőbb tulajdonsága a nyugalom. Noha tette vétlen volt, ő maga biztosan tudja, hogy ő volt Sanyi gyilkosa. „Az voltam kívánságomban egész betegsége alatt.” – mondja. Bűntudatot azonban nem érez.
Mivel tudja magát felmenteni? Úgy érzi, emberi törvények nem ítélkezhetnek felette. Hisz az embereknek fogalmuk sincs arról, „mit állt ki az én természetem”.
Most ébred igazán tudatára saját alkati adottságainak, hogy ő nem mérhető azzal a mértékkel, amire azt mondják: mi emberek ilyenek vagyunk. Nelli nem volt ilyen. Hiába volt biológiailag olyan, mint a többi nő, a normálistól eltérő voltát szépen fejezi ki „a lelkem nem tudott elegyedni a világgal” gondolata.
„Az ilyen lelkeket szentségtörés, csakhogy normálisak legyenek, az emberi nem közös pácában megbuktatni.” (2. sz. irod.)

A házassága olyan émelyítő emlékként nehezedett rá, hogy lehetetlenné tette számára, hogy egy új családi életben találja meg boldogságát. Az a „szerelem-féle” is, amit Imre iránt érzett, elmúlt. Jókuti doktor hálát behajtó igényét pedig azért, hogy ne árulja el a Sanyi halálával kapcsolatban felmerülő gyanúját, nagyobb undorral utasítja vissza, mint amit Sanyival szemben valaha is érzett.
„Előbb ölelem meg jószántamból az akasztófát, mint kényszerből magát.” (2. sz. irod.)

Nelli lelkét lassan áthatja a szabadság, a visszanyert magány boldogsága. Fokról-fokra érzi visszatérni eltorzult értékeit, képességeit, s ennek öröme egy távoli, biztos szeretet sugárzását vonja köré.  Az „életből kiért” mosolytalan szeretettel nézi az embereket a kórházban is, ahol dolgozni kezd.

 Szoborszerűségéből tehát nem veszít semmit. „A temetésen, ahogy mentem, mintha nem is ember lettem volna, hanem szobor, afféle fa-Mária.” (2. sz. irod.)
Ezt a vonását ismerősei is észreveszik.
„Nekem tetszett ez a rokonság: hisz a szobrok körül is ott van a nemesség, amelyet én csakugyan annyira szerettem.” (2. sz. irod.)

 Németh László tehát Kurátor Zsófi gyászba kövült szobra mellé Kárász Nelli remekbe sikerült kariatidáját is megformálta. S amint betegjei között jár, a munka valóban megtalált örömétől és az erdő csendjétől „kedvet és bátorságot nyerve önmagához”, valami megdicsőült glória lengi körül alakját.

 A megbékélés végső jele, hogy az idő távlatából Sanyira is olyan részvéttel teli szeretettel tud gondolni, hogy lassan ott tart, hogy megszereti. Átérzi szegény Sanyi végzetét: az volt a baj, hogy „egy ilyen lélekbe akadt bele”, mint ő.

 A másik, megtisztult lélekre valló felismerés, ahogy óvatos karjai közt tartja gyermekét, „ezt a ficánkoló Sanyit”, akitől annyira elidegenedett korábban, mert az apja tulajdonságait ismerte fel benne. Most gondos szeretettel figyeli, mert „egy darab szegény rábízott emberiséget” lát benne.

 A regénynek ezt a végső megoldását Sőtér István így értékeli:
„Ezen a ponton Németh László kilépett a görög mitológiai helyzetből, kilépett tulajdon regényének zártságából – túllépett Diana és Akteon viszonyának „egyedül lehetséges” megoldásán. Itt, ebben a képben önmagán is túljutott: Németh László és Kárász Nelli ebben a képben magányuk ellenére is az élet, az ember és az emberiség meghatott, önkéntes szolgáivá váltak.”
Nelliben, amikor az önként vállalt, természetéhez illő ”apácaságban” a gyermekét füröszti, fölsejlik egy megszenvedett érzés, amely az apjához húzta, és a férjétől taszította.

Ez a kulcs, a feloldójel Nelli sorsa végén, de a feloldójel a Námeth-pálya előző disszonanciáinak is. A katarzis ezzel a mélyen megszenvedett gondolattal véget ér, és valami új kezdődik művek nyomatékát adva a kulcsszónak Égető Eszter történetében. Az Irgalom Kertész Ágnese már természetében viseli a „rábízott emberiség” gondját Nelli és Eszter vonásait egyesítő, elítélő és megbocsátó szeretetében.  

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap