Németh László nőalakjai 17/20.

Ács Mária, p, 04/29/2011 - 08:00

 

 

 

Égető Eszter

 

Hogyan érleli be Németh László Égető Eszter jellemét, milyen képességgel ruházza fel ahhoz, hogy erőt és szépséget tudjon sugározni?

 Eszter először csak az érzelem bíráló-megbocsátó szemével nézett a világba. Ezen a tükrön át látta nagyapja, apja és férje alakját. Az igazán tudatos élet akkor kezdődik, amikor fia nevelésében keresi élete értelmét, majd bekapcsolódik József munkájába. Maga is bekapcsolódik például a tanyai internátus létrehozásába, gondolkodásmódban is felnő a vállalt feladathoz, a három fejezeten át tartó misszióhoz.

 A regényben érzelmi és intellektuális megjelenítéssel dolgozik az író: előbbit Eszter, utóbbit a férfiak képviselik. Minden esemény, mely a világban és a családban lezajlik, kettős tükrön át jelenik meg: a férfiak intellektuális vitáin és Eszter érzésein keresztül, ahogy ő a különböző nézeteket magán átszűri, majd ötvözi, s a regény végére képes a kettő szintézisére. A regény egészének sugallata mégis az, hogy a férfiak világa elsősorban a gondolat, a nőké az érzés köré rendeződik. Ez teszi érthetővé, miért Eszter és Méhes a regény legnagyobb alakja.

 A legnagyobb hatást Eszter tudati fejlődésére Méhes Zoltán gyakorolja, aki az író gondolkodásmódjának a megtestesítője. Kettejük kapcsolatának ábrázolásán keresztül sikerül megmutatni, milyen teremtő erő rejlik abban, ha az érzelem és a gondolat képes összekapcsolódni. Méhes didaktikai elképzeléseit is Eszter tanításában próbálja ki. Mert mi más például az öregedő Eszter érettségire készülése, egyetemre iratkozása, mint annak a szellemi többletnek a megszerzése, ami érzelmi gazdagságának az aranyfedezetévé válik?

 Méhes elsődleges szerepe a regényben az, hogy az érzelem és az intellektuális erő összeforrasztására való képességet észreveszi Eszterben, és segíti annak kibontakozását.
Neki köszönhető, hogy Eszter érzelmi átélését a szellemi meglapozottság többletével segíti felruházni.

 Másik funkciója az, hogy Eszter az ő „őrültjei” után csak egy másik, valóban kiváló emberrel szemben nőhetett meg a maga végleges méreteire. Az ábrázolás bravúrja folytán a regény végére Eszter egyértelműen a nagy műveltségű Méhes mellé, sőt fölébe helyezhető, különösen a Méhes gyengébb mivoltára utaló öngyilkossági kísérlet után. Eszter a valódi ész, gondolkodás tüzében égő embert is jogosan elnéző anyai mosollyal figyelheti, s ezt Méhes is jogosnak érzi. Oly módon engedi maga fölébe, hogy benne látja megvalósulva azt, amit az ész ideálisnak talál.

 Eszter felismeri, hogy Méhes is az „őrültekhez” tartozik, ő az, aki az őrültséget országos méretekben képviseli. Viszont épp az ő gondolkodásbeli fölényét látva fogja fel a csomorkányi őrültek ködös gondolkodását, a valamilyen rögeszmében megrekedt férfiak viszonylagos törpeségét.

 Méhes lesz Eszter Józseftől való kritikus eltávolodásának emelője is. Az ő szigorú ítéletének mindinkább igazat adva szinte kénytelen újra megismerni a fiát. Méhesnek joga van a bírálathoz, mert ő éppúgy többet várt Józseftől, mint anyja.

 Méhes az továbbá, akiben az a mindvégig mollban tartott megható és finom motívum, amelyet Eszter korábbi életfázisaiban a férfiak – Décsi Feri, Szirmai doktor, Szilágyi tanár úr – jelentettek, leginkább kizeng.

 Eszter aranykorról szőtt álma is, – melyre unokáját készíti - Méhessel folytatott beszélgetései közben válik tudatossá. Eljut odáig, hogy az értelmével is képes azonosulni azzal, amit addig csak a közérzetével tudott.

 Ábrázolás-technikai szempontból a helyzetet bonyolítja, hogy Méhes és Eszter egyformán az író saját problémáit megszólaltató alakok. Sőt nincs Németh Lászlónak olyan regénye, melybe annyira leplezetlenül írta volna bele önmagát, gondolatait, tapasztalatait, mint Méhesbe. Nagy művészi tudatosságra vall, hogy Méhes mégsem válik főalakká, s nem billenti ki a regény Eszterre koncentrált egyensúlyát. Ezt úgy éri el, hogy saját alakját is képes kettősen láttatni: saját kegyetlen, kíméletlen szemével, és Égető Eszter szeretetteljes, vonzódó és megbocsátó pillantásával. Így Méhesnek nem lesz nagyobb szerepe a regényben, mint amekkora jelentősége Eszter életében van.

 Ezáltal az író rációban és az érzelmek mérkőzésében megingó harmóniavágya, az illúziót vesztett politikus szolidaritás-élménye és az emberi jóságba vetett megdönthetetlen hite nem Méhesben, hanem a regény nőalakjában ábrázolódik. Így a regény végső tanulsága Égető Eszter győzelme. Vagyis az érzelmet és a gondolatot harmóniában egyesítő emberi magatartás diadala. Eszter egyéniségét ez teszi hatalmassá, erőt, szépséget sugárzóvá. Ő nemcsak eltűri azt, amit a sors és a férfiak rémérnek, hanem mindvégig aktív a maga körében: első eszmélésétől az utolsó regénybeli leheletéig harcol a maga igazáért, a maga boldogságáért, mely egyet jelent az őt körülvevők boldogságával. Harca nem éri el azt a célt, amit akart, - sem az anyagi romlást, sem a család széthullását nem tudja megakadályozni -, mégis győzelmessé emeli küzdelmét az a tapintat és másokra figyelés, ami a férfiakból hiányzik.

 Az önmagával szembeni igényesség környezete fölé emeli Esztert. Ő maga is érzi ezt:
„Ő egészében nagy valahogy, a lelke. Sok valahogyan … Sok van benne, de hogy mi: emlék, érzés, szenvedés, önfegyelem.” /3. sz. irod./

 Égető Eszter életpéldája azt is megtanítja, hogy az élet és erkölcs kapcsolatteremtést jelent. „Nemcsak a szerencsés kapcsolatok bontják ki az embert, hanem a komolyan vettek.” – írja Németh László.
„ … a komolyan vett kapcsolatok akkor is messze maga fölé növesztenek egy embert, ha végeredményben teljesen sikertelenek. Legfeljebb boldog nem lesz – ahogy ezt érteni szokás.”

 A korábbi Németh László hősökhöz képest is valami új tanulságot rejt magában Eszter alakja. Ők saját sorsukkal, „üdvösségükkel” voltak elfoglalva. Kárász Nelli is csak az Iszony legvégén jut el oda, hogy kislányában „egy darab rábízott szegény emberiséget” lásson. Égető Eszter viszont mintha itt folytatná: mintha ezt a rábízott szegény emberiséget akarná pólyázni, még ha sikertelenségek kísérik is életútját. Paradicsomot nem tudott teremteni, az életet nem tudta idillé változtatni a családja számára sem, de ha csak ideig-óráig is, mégis ő tartotta össze a családot. Mikor a háború után mégis minden szétzilálódott, az ő háza volt menedék még idegenek számára is. S a regény végén, mindenkitől elhagyatva is ő az egyetlen szilárd pont: ő az, akire a szétszéledt család egyetlen folytatását, az unokát rá lehet bízni. A pusztulásban is ő a megtartó erő.

 Mi lehetett a fő cél Németh László számára Eszter jellemének megformálásával?

 Az, hogy megmutassa, miként alkothat az élet minden megnyilvánulása harmonikus egészet. Káprázatos élességgel képes ábrázolni, hogyan jelenik meg Eszterben a test és lélek, érzés és gondolat, biológiai és társadalmi élmény együtt, egymást támogatva, egymást kiegészítve.
Emberábrázolásának legjellegzetesebb vonása ebben a regényben is az egy alakra koncentrálás, mely az író pártos kiállásának is eszköze. A kor sorsdöntő fordulatai nem a maguk objektív fontosságának arányában jelennek meg a regény lapjain, hanem hogy milyen nyomot hagynak Eszter tudatában, milyen hatásuk van a hősnő életében. A mellékalakok kompozíciós hierarchiáját az Égető Eszter életében betöltött szerep időtartama, vagy még inkább intenzitása határozza meg. A történelmi háttér és a férfi főszereplők együttes hatását mutatja, hogy az apához és a férjhez fűződő eseményekkel együttesen foglalkozik olyan terjedelemben az író, mint József, a fiú körüli események szerepével. Ez azt is jelenti, hogy az anyai érzés volt Eszter legerősebb érzelme.

 Milyen örök emberi tanulságot hordoz Égető Eszter alakja?

 Az emberi tisztaság és jóság szentje ő, a belátás, a szorgalom, a szeretet, a természetes önfeláldozás összetörhetetlen ötvözete, akit személyiségében semmilyen csapás, kudarc nem tud megrontani, eltorzítani. „Égető Eszter sejtjében hordja a paradicsomot.”
A férfiak illúzióvesztésének folyamatát úgy éli át, hogy illúziótlan józanságával maga emelkedik fel az emberhez méltó élet illúziójának megértéséhez. Ennek az érzésnek válik istennőjévé. Németh László az élet legszebb szenvedélyét tiszteli hősében azzal, hogy az újrakezdésre mindig képes, kifogyhatatlan érzelmi tartalékkal rendelkező asszonyt piedesztálra állítja.

A sokrétű ábrázolással éri el az író, hogy Eszter mély értelmű felismeréséhez eljusson a regény végére. A mű végső kicsengése az, hogy a szanaszét futó álmok helyett az ő belátásának, megértésének kellene olyan általános kohéziós erővé válnia, mely megteremtheti az emberiség új aranykorát. Eszter ezüstfényű haját, szobor-alakját látva a regény végén – miközben tisztelettel állunk előtte – felmerül a kérdés: van-e innen továbblépés? Erre ad választ az író az Irgalom című regényével, Kertész Ágnes „hajnali” szobor-alakjának megformálásával.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap