Németh László nőalakjai 19/20.

Ács Mária, cs, 03/21/2019 - 00:02

 

 

Az Irgalom Kertész Ágnese

 Németh László regényírói módszerében az előző három regényét követi: a cél itt is a főszereplő, Kertész Ágnes tudatának, gondolkodásmódjának teljes mélységű feltárása. Az Irgalom azonban mégis különbözik a korábbi művektől annyiban, hogy ez a legszubjektívebb alkotás. Ez nem zárja ki a tartalmi gazdagodás lehetőségét: az Irgalom anyaga, életlátása szerint az egész pálya tanulságait gyűjti össze. Összegző érvényű mű tehát, a prózaíró Németh László nagy remeklése.

 A szubjektivitás eluralkodását igazolja, hogy nem áll életbeli modell Kertész Ágnes alakja mögött, tehát az író nem keresett más alakot, mint saját magát ahhoz, hogy egy nőalakba rejtőzve valljon önmagáról. A külső valóság tehát Németh László tudatvilága, a belső valóságot pedig az átkapcsolás jelenti egy nő, Kertész Ágnes tudatának felépítése útján.

 Gyönyörű feloldójel ez a regény s ez a hős a Németh-pálya végén. Van abban valami felemelő, hogy egy küzdelmes élet, kemény harcok árán kikristályosodott életérzést az író egy fiatal lány jellemfejlődésén át ábrázolja. Az orvostanhallgató Kertész Ágnest olyan biztos lelki érettséggel ruházza fel huszonegy éves korára, melyet az író egy hosszú élet terméseként takaríthat be. Mintha meg akarna kímélni másokat, hogy kálváriáját végigjárva jussanak ilyen felismeréshez. Ez Németh László mindenkit óvó, tanító pedagógusi elkötelezettségére vall. Félti a legjobbakat, a nemességre, tökéletességre törekvőket attól a „magányos passiójárástól”, melyet neki végig kellett járnia ahhoz, hogy a Kertész Ágnes alakjában megfogalmazott tanításhoz eljusson. Azt a folyamatot mutatja be, hogyan változhat át Ágnes anyja iránti kérlelhetetlen szigorúsága, megvetése a belátás tisztítótüzén át belátássá, minden ember iránt érzett irgalommá, szeretetté. Ebben a jellemfejlődésben kap értelmet az Antigoné legszebb mondata, mely Németh László életének végső tanulsága is lehet:
„Gyűlölni nem, szeretni csak születtem én.”

A regény külső valóságának érzékeltetéséhez Németh László életének csak néhány személyes vonatkozását említem meg. Apja tanár, anyja polgárlány, orvosnak tanult. A regény belső valóságában ez a három személy ugyanebben a minőségében főszereplő: a főgimnáziumi tanár Kertész János, az ambiciózus úriasszony Kertészné és az orvostanhallgató lány, Kertész Ágnes.
A regénybeli konfliktus szintén ott bujkált Németh László saját életében is. Két természet, két gondolkodás összeütközése folytatta harcát a szülők között egy életen át, s tovább egyetlen fiuk természetében. Az anya nemcsak az erőszakosabb, az erősebb természet is. A papucsférj vígjátéki figura, de azt, hogy nemesebb lélek és heroizmus is lakozhat benne, azt majd épp a fiú fogja észrevenni. A házasságok gyakori és kínos paradoxona már korán a fiúba plántálódik: a nemesebb és tisztább természeten mint vesz erőt a csak másokban hibát kereső tekintetnélküliség. 

 Hogy a személyes vonatkozás mennyire igaz, Németh László több nyilatkozata is igazolja. A mű keletkezésével kapcsolatban, - hogy ti. miért húzódott ilyen soká a regény megírása – ezt mondja: „Ezen a tavaszon /1957./ hal meg anyám is, akit minél gyengébb, védtelenebb lett, annál kevésbé akartam érzékenységében megbántani.”
A regény végső megoldásában, ahogy Ágnesnek sikerül a családot összefognia, Németh László anyjának is a belátás igazságát osztja. 

Természetesen az önéletrajzi vonatkozások ellenére a regény önálló alkotás, külön, zárt világgal, belső valósággal. Ha a művet önmagában nézem, Kertész Ágnes tudatával gondolkodom, az ő szemével látom a világot, s elhiszem, hogy egy huszonegy éves orvostanhallgató lány gondjáról van szó, aki azonban sok töprengő emberben felmerülő kérdésre keresi a választ, s találja meg a Németh László emberségéhez illő megoldást.
A tudat kibontása itt abban jelentkezik, hogy tanúivá válunk annak a folyamatnak, melynek során a megvetésből, a tüntető szigorból belátás lesz.

 A cselekmény három szálon fut:
1. A szülők és lányuk viszonyának gazdag kibontása.
2. A hősnő és mesterségének találkozása.
3. A párválasztás problémája: a két férfi – Vetési és Halmi – párharca a lányért.

E három szál összefonásából, egybefutásából kerekedik ki a mű egyértelmű üzenete.

 1.A regény belső valóságának egyik szála a szülők és lányuk viszonya a felnőtté válás folyamatában. Mikor Kertész Ágnes szülei rosszul sikerült házasságának valódi okát felfogja, saját életében, konfliktusoktól terhes természetében érzi ennek minden súlyát:
„Hát ilyen viszonyból született ő! Ilyenből s még rosszabból születik az emberek nagy része..” /4. sz. irod./

Anyja mindig a maga ideáljához szeretné idomítani, pedig a lány alkatilag zárkózott apjára hasonlít. Az anya szeretné, ha a férfiak körülrajonganák a lányát, s nem érti Ágnes „oktalan betokolódását”, ahogy a férje belső értékeit tükröző szavait is csak „üres bölcsködésnek” tartja.

 Ágnes magányosnak érzi ugyan magát, de emár a regény elején is, – amikor apja még nem tért haza a hadifogságból - , tiszteletet parancsoló, sugárzó egyéniséggel megáldott teremtés. Mégis mekkora fejlődésen megy át a regény folyamán!

 Anyja – apja távollétében – egy új, méltatlan szerelemben, egy nála sokkal fiatalabb férfinál keres vigaszt. Igaz, ő talál okot erre a lépésre: a hadinyomorúság terhei elől menekül, a „legjobb éveit” nem akarja férfi nélkül tölteni. Ágnes szemében azonban ezek a magyarázatok nem elfogadható mentségek. Így ő tulajdonképpen árván, egyedül néz szembe az élettel. A hét évvel azelőtti érzelemgazdag apa-lány szövetség emlékképei tartják benne a lelket.

 Apja váratlan hazatérésének híre robbanó erővel csap be a regénybe. Kettős érzést vált ki Ágnesből, a zavartalan örömöt és az örömbe lopakodó veszély érzését. Ebből a kettősségből fakad első boldog áldozatvállalása: egyedül, neki kell kárpótolnia apját minden szeretetével és gyöngédségével az elszenvedettekért, s a még rá váró szenvedésekért. A próbatételt megnehezíti, hogy az apa nemcsak az Ágnes emlékképében hőssé, tudóssá növelt alakkal nem azonosítható, hanem hét év előtti önmagával sem. Világképe beszűkült, a régi tudós érdeklődés zavaros hóborttá vált. Ágnesben azonban a csalódásnál erősebb érzés a kötelességérzet, a „csak azért is megmutatom” elszánás. Oltalmazó gyengédséggel visszavezeti tanár apját az életbe, az iskolába, s megteremti az otthonából kitúrt ember létének szegényes, mégis nyugodalmas új kereteit. Cselekedeteit magas rendű erkölcsisége mellett ekkor még az is mozgatja, hogy az igazság bajnokaként vállalhassa az ítélkezést anyja felett.

 Van azonban egy olyan motívum, mely új megvilágításba helyezi eddigi látásmódját: anyja szándékosan előhagyott régi naplójából megérti, hogy szülei házassága kezdettől fogva érzelmileg megalapozatlan, diszharmonikus volt, és nem csak az apja szenvedett ettől. A hangtalanul is kiáltó üzenetből Ágnes rádöbben arra, hogy anyja kései hűtlensége egy szerelem nélkül eltelt asszonyi élet első és utolsó fellobbanása. Ítéletalkotását ekkortól motiválja a megértés, a két szülő között megosztott részvét.

 Ha az Irgalmat fejlődésregénynek tekintjük, hősének útja a kötelességteljesítéstől a kötelességben való teljes feloldódás felé vezet.

 2. Magára találásának fontos lépései, hogy – a szülei mellett - egyre tágul azok köre, akiknek segítséget akar nyújtani. A házitanítóskodás  Jolánkával a szellemi adakozás lehetőségét is jelenti számára, de a másokért végzett munka igazi szépségét a hivatásául választott orvosi munkában találja meg. Az elfekvő betegek kórházában végzett reménytelenül sivár munka a szakmai felkészülés lehetőségén túl a halállal szemben vívott emberi küzdelem lehetőségét és örömét nyújtja számára.
„Az orvosnak énszerintem az életösztön pártján kell lennie még a cinkotai haldoklóban is.”- mondja Ágnes.
Sőt az életösztön táplálására az egészséges embereknek is szüksége van..  „Az egész világ egy elfekvő.” – gondolja.

Kolléganőjének, Máriának szerelmi csalódásában éppúgy osztozik, mint a butácska tanítványát nevelő nagymama féltő aggodalmában. 

A két cselekményszál a regény végén összefut: felnőtt fejjel is igazat tud adni annak a gyermekkori ösztönnek, mely apjához vonzotta, anyjától – akinek kicsinyességén mindig átlátott – taszította. Anyja mindig lenézte férjét, mert tisztviselő, „fixes”, s hogy „semmire sem vitte az eszével”. Ágnesnek viszont nincs más vágya, mint hogy úgy lehessen orvos, ahogy az apja volt tanár.

 „Én már kislánykoromban is ezt szerettem apukában, akkor persze még nem tudtam, me ez, hogy az egész élete az adásra volt beállítva.” (4. sz. irod.) 

S a programot pedig, amivel az apja lezáruló pályáját, s a magáét, az alig elkezdődöttet összekapcsolja, egész életre szólónak tekinti.

 „Az ember adjon, s tekintse véletlennek a kapást.” – gondolja.

 Azzal a megoldással, hogy az eszményként tisztelt apa pedagógus adakozásában, mely lemondás is, Ágnes az emberi élet egyik legtöbbet érő vállalkozását fedezi fel.

 A szigorú erkölcsű, világtól elhúzódó Németh Lászlót, a kegyetlenségig illúziótlan emberlátót mindig az tudja bizalomra gerjeszteni, ha munkában, hasznos tevékenységben örömet találó emberre bukkan. Az Irgalom szépségének is ez a titka. Orvosként Ágnes nemcsak betegeket gyógyít, hanem gyógyul a maga lelke is, épp a tevékenysége hatására „ápoltjairól” visszasugárzó viszont-szeretet által.

 

 

 

 Magyar Irodalmi Lap 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap