Németh László nőalakjai 20/20

Ács Mária, cs, 05/05/2011 - 10:00

 

 

 

Az Irgalom Kertész Ágnese

 

3. A szülők és lányuk viszonya, a megtalált hivatás jellemformáló hatásának feltárása készíti elő, és teszi hitelessé Ágnes párválasztását. Két férfi, Vetési és Halmi közül a hősnő irgalomra beérő szíve a rászorulóbb felé hajlik. Ágnesnek nem kevés vívódásába kerül, míg Halmi Feri mellett dönt. Hiába érez első perctől vonzalmat az emberileg roppant értékes, de testileg „hibás”, sánta Halmi iránt, a fizikai idegenkedést sokáig nem tudja legyűrni. Ugyanakkor a szerelmet csak biológiailag értékelő Vetésitől, aki iránt képes lenne fizikai vonzalmat érezni, a lelkével irtózik. Ágnes a benne dúló konfliktusról így gondolkodik:
„Micsoda zavara is ez a húsnak és léleknek. Hogy akit becsülünk, nem vonz, s aki vonz, attól mentenünk kell a lelkünket.” (4. sz. irod.)

 Az orvos írónak ebben a regényében is megjelenik tehát az élettani realizmus, mint a lelki folyamatok színezője, biológiai indoka, az a tudás, hogy az egymáshoz illő lelkek többnyire nem egymáshoz illő testbe vannak zárva. Ágnes nem tud úgy vélekedni a nemi életről, mint a többi orvostanhallgató. Akkor húzódik vissza Vetésitől, mikor a szerelemről „orvosian kezdett előtte vélekedni”.

 

Terhessé válik számára a szüzessége, de épp úgy, mint Kárász Nelli, ezzel az állapottal őriz valamit: nem egy biológiai, hanem egy emberi állapotot.
„ … úgy érzi, ki kell várnia valamit, s ezek a szüzességbe zárkózó évek a „nemi érés” s egy másik érés között tán épp arra kellenek, hogy egy méltatlannak könnyű társul oda ne adhassa magát.” (4. sz. irod.)

 A taszító élmények között szerepelnek a környezetében látott, az ő ízlésének, becsületének meg nem felelő szerelmi viszonyok. (Mária-Vetési, Adél s a barátja kapcsolata)

 Végső döntésre akkor jut, amikor Vetési megkéri a kezét.
„Ágnes érezte, hogy ezen a percen dől el az élete. S azt is, hogy nem tehet másképp, mint ahogy tesz.” (4. sz. irod.)

 Saját akaratából, szabad választással, Vetési lánykérése ellenére dönt Halmi mellett. Nem olyan kábán sodródik bele egy házasságba, mint Kárász Nelli. A regény egész menete, Ágnes jellemfejlődése ezt a döntést készíti elő. Alárendeli magát saját, felismert természetének, megtalált életelvének: annak, hogy húzódik a férfivágytól, de nem utasítja el a nemiséget, feloldódni azonban csak olyan kapcsolatban tud, mely mögött biztos és tartós fedezet, egyéniségét tovább építő emberi kapcsolat áll.

 Épp abban különbözik a három korábbi antik méretű hősnőtől, hogy egy mindnyájuknál harcosabb, tudatosabb, és mégis harmonikusabb, mert a harmóniáért megküzdő embert személyesít meg. Benne olyan nőt formál meg az író, aki a regény teljes terjedelmében csak arra figyel, hogy a tiszta élet eszményét hogyan valósíthatja meg. Azzal védi meg hősét, hogy nem engedi belesodródni egy olyan kapcsolatba, vagy házasságba, mely értékpusztuláshoz vezetne.

 Mit mérlegelhetett Ágnes, mikor Halmit és Vetésit összehasonlította magában?
Ágnes számára a párválasztás az önmegvalósítás elősegítője. Vetési viszont nem két ember „páros vállalkozását” látja férfi és nő kapcsolatában.
„Hiába, nem vagyok szeretőtípus, s maga azt keresi a nőben.”
„Maga azzal, amit tesz, s elér, a rossz felemre hivatkozik.” – mondja neki Ágnes.

Ezzel szemben Halmiban a harcos és gyógyító emberség fogja meg. Vele barátként is úgy tudtak hatni egymásra, hogy az mindkettőjük épülésére szolgált. Ő az egyetlen ember, aki észreveszi és értékeli azt a nagy átalakulást, ami Ágnesben végbemegy, s melyet maga is élete legnagyobb eredményének tart. Képtelen Vetésiért eldobni, tönkretenni egy lelket, „amelyik a földön legjobban ragaszkodott hozzá, legtöbbre becsülte.” Halmi mindenkinél jobban tiszteli őt, olyan kép él benne róla, melyet nem szabad megcsalni. Ágnes egész lelki fejlődését áhitattal, egy szentképnek kijáró tisztelettel kísérte végig. Azt is tudja, hogy Vetési mindig talál magához illő partnert, Halmiban viszont csak ő képes megindítani azt a folyamatot, mely a forradalmi hevületből, olykor gyűlöletből szeretetbe fordulhat. A végső képlet tehát az, hogy Ágnes gondosan épülő lelkét nem tudja, s nem is akarja odadobni egy esetleges, múlékony szerelmi boldogságért.  

 Technika és kompozíció szempontjából Ágnes egyaránt központi hőse a regénynek. Vagyis az Irgalom – akárcsak a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter – egyhősű építmény. Az írói reflektorfény mindvégig egy alakra, Ágnesre irányul, s a környezet, a háttér, a világ csak annyira érdekes, amennyire az ő sorsát befolyásolja. A hősnő élete azonban nem annyira bővelkedik történésekben, nincsenek nagy fordulatok az apa hazatértét, a cinkotai munka elvállalását és a tükrösi esküvő utáni lánykérést kivéve. Igaz, ezek az események mindig erős, új sodrást adnak a regénynek, s így Ágnes tudati alakulásának is fordulópontjait jelzik, de a tudati beérést a hétköznapok látszólag jelleg nélküli történései segítik elő. A cselekmény fordulatait tehát sokszor a jellemanalízis fordulatai pótolják oly módon, hogy oldalról oldalra egyre többet tudunk meg Ágnesről. Sorozatos szerkesztői bravúrokkal bizonyítja az író, hogyan lehet kevés szóval felfedni, megértetni és érzékeltetni egy emberi magatartás lényegét. Ami az ábrázolásban leginkább megragadja az embert, az a jellemvonások szerves összefüggése, az emberben lezajló biológiai folyamatok morális-szellemi vetületének rajza, ami még kiegészül a tárgyi mozzanatok beépítésével a hős pillanatnyi lelkiállapotának az érzékeltetésébe. Csak egyetlen példát idézek ennek az ábrázolásmódnak a bemutatására:

 „S ahogy ott ült a kis állólámpa fényében az elcsendesedő kórteremben a hit nélkül írt kórtörténetek fölött, egyszerre olyan szép, nyugodt érzés töltötte el, nem is a szívét, de az egész testét, hogy szinte érezte a fehér köpenyen át a sugárzását.” (4. sz. irod.)

 Németh László képes arra, amire csak a legnagyobbak: elvetve a modern regény minden formai újítását, modern pszichológiával, részletező kifejezésmóddal élethű, körüljárható alakokat állított elénk. Az így előadott, minden részében szinte orvosilag hiteles történet egy mélyebb, jelképes értelmet is kap. Ágnes – csakúgy, mint Zsófi, Nelli és Eszter – dimenzionált figura, az irgalom hatalmasra nőtt, az utolsó képben különösen felnagyított szobra, szimbóluma.

 Németh László négy nőalakjának összegző, összehasonlító elemzése

A Németh-hősök egymást kizáró jellemrajzában egyszerre jelennek meg a rokon- és ellentétes vonások. Valamiféle ellentétes párhuzamosság jellemzi őket.

 A négy nőalakban három vonás különösen szembetűnő:
1. Két-két hős: Zsófi, Nelli – Eszter, Ágnes párosa áll egymással szemben, mint két hőstípusnak, a „szörnyetegnek” és a „szent”-nek a megvalósulási formája.
2. Valami „nagyság”, „kiválóság”-tudat, mely mind a négy nőalakot jellemzi.
3. Folytonosság a négy alak között.

1. Zsófi és Nelli emberileg, lelki alkatában ellenpólusa Égető Eszternek és Kertész Ágnesnek.
Zsófi és Nelli fehér izzású, önmagára koncentráló és önző tisztaságában minden más emberi lehetőséget elutasító, elpusztító személyiségek is.
Égető Eszter és Kertész Ágnes viszont olyan nők, akik hivatottak arra, hogy a vonzáskörükbe kerülő embereknek nyugalmat, boldogságot teremtsenek akár saját boldogtalanságuk árán is. Az adás örömében úgy elmerülnek, hogy nem érzik magukat boldogtalannak, mindig megvan bennük a harmónia, a kiegyensúlyozottság érzése.

 2. A Németh-hősök átlagtól, „normálistól eltérő”-voltában, önmagukkal és a világgal szemben megnyilvánuló igényességében van valami csodálatraméltó, ugyanakkor riasztó is a környezetük számára. Mind a négy hősnő „a nehezebb felé kapó”, a nehezebbet választó ember. Vívódó emberek, saját természetüket megismerve szeretnék megtalálni az alkatukba zárt sorshoz méltó életet. Zsófinak egyáltalán nem, Nellinek csak egy vétlen gyilkosság árán, Eszternek és leginkább Ágnesnek azonban sikerül a környezet számára magukat hasznossá téve megtalálni a másokat boldogabbá tevő élet titkát.

 3. Németh László emberi s írói igényességét az mutatja, hogy a négy regény, a négy hősnő életformája által felmutatott mondanivaló mindig tovább és tovább tágul. Az egymást követő alakok mintha egymásból nőnének ki, s így alkot a négy regény szinte egy zárt ciklust.

 Kurátor Zsófit még tönkretette a maga asszonyi végzete, Kárász Nelli viszont az élete értelmét az „egy darab szegény rábízott emberiség”-ben megtalálva már szinte Égető Eszternek nyújt kezet térben és időben. Ő már egy család, egy kis kör átmelegítését tűzi ki feladatul, sokkal több szeretet tartalékkal, mint Nelli. Kertész Ágnesben pedig Halmi Ferivel szövetkezve a belátás fényében ez a mondanivaló már-már az egész emberiségre kiterjed.
Mind a négy regényben egy érzékeny, a környezeténél finomabb és értékesebb nő lelkén keresztül vetülnek elénk annak a társadalomnak az előítéletei, hóbortjai, rájuk hatást kiváltó viszonyai, amelyben élnek. De az alak, aki e viszonyok terhét viseli, egyre gazdagodik Kurátor Zsófiból Kertész Ágnes felé.

Az a nagy, fényes emberi melegség, mely Ágnest olyan vonzóvá teszi, fokozatosan kristályosodott ki Németh Lászlóban. Szükség volt Zsófira, Nellire, Eszterre, hogy Ágnes megszülethessen. Egyenletesen bővül a kör is: a Gyász-ban egy falu, az Iszony-ban a dunántúli középosztály, az Égető Eszter-ben az ország, s az Irgalom-ban  - talán megkockáztathatom – az emberiség.

 Bővül a „kór” is, ami ellen a hősnők küzdenek: előítélet – házasság – „csomorkányizmus” – tekintetnélküliség.

 Bővül a mód is, ahogy felveszik a harcot: a Gyász-ban a büszkeség, az Iszony-ban a szüzesség, az Égető Eszter-ben a Paradicsom-teremtés, az Irgalom-ban a belátás és a részvét.

 Ezzel a két szóval búcsúzik tőlünk Németh László immár utolsó regényében, élete tanulságát sugárzó szépségű és tisztaságú kariatidája, Kertész Ágnes alakjába költve.                    

 

 

         Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap