Németh László nőalakjai 6/20.

Ács Mária, sze, 04/06/2011 - 18:38

 

 

 

Vázlatszerűen a következőképpen mutathatók be Németh László realizmusának összetevői:

 

              I.            Külső valóság: az életszerűség biztosítására
                                                /közvetlen élmények – emlékezet/
                                   Ennek összetevői:
                                                              1. aszubjektív én kivetítése
                                                              2. modellek
 

II.        Belső valóság: a regény új valósága valamilyen eszme kibontására
                                               /művészi megvalósítás – képzelet/
                 Ennek összetevői:
                                            1.  szubjektum egy új tudat, új lélek teremtésének folyamatában jelenik meg
                                            2.   modell ürügyén nőalakba rejtőzés
A külső és a belső valóság helyes arányából teremti meg az író a regényei egységét és harmóniáját.

 I./1. Az író lelkéből szövi a valóságot, s nem szabad elfelejteni, hogy az önvallomás kényszere nélkül aligha létezne irodalom. Adatszerű életrajz nincs egy Németh László regényben sem. Az életben s önmagában megszenvedett gondolatok, melyeket az író helytelenít, vagy igazol beágyazódnak a regényekbe.

 I./2. Így a hétköznapi élet részvétele a műben születő új valóságban csak a modellekre pointírozódik.

 Így vall erről Németh László:

 „A modellek: ők az árny, amely ott ül a magamfajta regényíró mögött. Az emberek ráismernek magukra. S ami még rosszabb, mások is. Ahány regényalak, annyi aggodalom, annyi keserves érzés, hogy valakit megbántottam. …. Én is azt érzem, amit a megbántott: hogy bizalmába férkőztem, kilestem, megraboltam élete homályát, többnyire azokét, akiket szeretek.”

 „Én az életből nem annyira egyes alakokat veszek át: amire az én biztonságérzetemnek szüksége van, az az élet szövődése, emberek elhelyezkedése családban, társaságban, közösségben.”

 „Az én epikai hitelem a társadalmi helyzet, a családi kapcsolatok, az egyéni sorsok alakulása.”
/5. sz. irod./

 Németh László műveire gondolva azonban a hős élettörténetének felhasználása, s környezetének pontos rajza ellenére sem beszélhetünk „kulcsregényről”. Magáról ír ugyan regényeiben, modellek életét mondja el, még környezetüket is megfesti, a művekben azonban az ábrázoló önálló élete éppúgy megszűnik, mint a modellé. Egymásba olvadnak, egymás által szólnak. A mű benyeli mindkettőjüket, mind mohóbb falánksággal eggyé emésztve világukat, minek eredményeként valami „Eszme-féle” bontakozik ki, amelynek szolgálatában nemcsak a modell valódi tulajdonságai vesztik el jelentőségüket, de még a heveny egyéni érzés is, amely az írót a regény írásába beledobta. A Madonna-képeken eléggé mellékes, hogy a festő milyen modell – barna, vagy szőke – fejére borította a kék leplet, s az is, legföljebb a művészettörténészt érdekli, hogy miért éppen ilyen nőket választott modellül.

 II. 1. Mi szükség van akkor az életbeli realitás, a külső valóság finom szövetére, ha ezt a realitást úgyis újraszövi az író az eszme érdekében? Azért van mindez, mert az írónak új valóságot kell teremtenie a műben, s nem másolni az életet. Nem az a realista író, akinek nincs más célja, csak a valóság ábrázolása, hanem aki tudja a valóságot is, és azt egy magasabb, belső valóság érdekében az emberekhez szóló nyelv gyanánt használja.

 Németh László azt vallja:

„A műnek központi fénye van. Ha az alakok nem abból bontakoznak ki, nem akörül csoportosulnak, jellemük egy részét is nem attól kapják: akkor az nem is műalkotás.”

 „Az emberek epizódokra tördelt világa mögött a világ erőinek örök egyensúlya áll. … Minden alkotásban ott van az egyszeri eset mögött a teljes élet, a világ. Az író nemcsak azt mondja el, amit Julien Sorelről gondol, hanem amit az egész életről.”
/5. sz. irod./    

 Az „Eszme” kibontását Németh László regényeiben egy központi alakra koncentrálja. A regény kiválóan alkalmas erre a célra. Minden műfaj tud valamit, amit a többi nem: létét épp ez igazolja. A regény emberi lelkeket tud teremteni.

 „A regény nem merőben kitalált történetet tálaló próza, hanem az emberi élet prózája, az első olyan művészet, amely az egész ember megragadására és kifejezésére tesz kísérletet.”
/10. sz. irod./

 Hosszadalmasságának épp az az eredménye, hogy a lélek minden redőjét ki tudja bontani. Amit lélektani regénynek szokás nevezni – lélektani tételek irodalmi illusztrálása – csak csökevény, torzulás. Németh László regényei semmiképpen sem tekinthetők ilyennek. A világirodalom legnagyobb regényei mind lélekteremtő regények, és ez egészen mást jelent, mint hogy lélektani regények lennének.

 Móricz Zsigmond azt mondta: „Én olyan embereket akarok csinálni, akiket éppúgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket.” Nem azt mondja, hogy élethűen akarja másolni őket.

 „Lehetnek az alakok furcsák, soha elő nem fordulók is, de rajt kell lenniük az emberszagnak. Csak ilyeneket lehet száz oldalakon kibírni. A szabadság épp abban van, hogy az író nem halássza, hanem teremti az emberi lelkeket.”
/5. sz. irod./

 Ezt tette Németh László is. Regényei olvasójának a főhős lelkéből kell kinéznie a világra. Innen van műveinek az alagút jellege, s ez – az alagút falára írt színes képek ellenére is -, mint valami hosszú és szűk marad meg az olvasó emlékezetében. Alkotói módszere, az olvasó bevarrása a főhős lelkébe, egyhangúbbá teszi a regényt, mint ha mindig más lélekből szemlélhetné a világot. A mellékalakokról csak annyit tudunk meg, amennyit a főhős észrevesz. Ezt a szerkesztési elvet Németh László azzal magyarázza, hogy „ha egy író elég mélyre száll le hőse tudatába, abból bajos a regény vége előtt visszatérnie”.

Az egyén azonban nemcsak szubjektum, lelki adottságokkal felruházott lény, hanem bizonyos társadalmi korban élő ember is. E kettő összekapcsolódását feltárni: ez volt az epika, mindenekelőtt a realista epika elsődleges feladata.

 Németh László bevallottan realista író, alkotói módszere azonban különbözik még az általa különösen tisztelt Tolsztojétól is.

„Az epikus mű, mint például Tolsztoj Anna Kareninája, a világot ábrázolja: a közös égbolt fénye, az epika napja mindig leér vergődésükbe, sose varródnak be gondolataik burkába. Énnálam azonban a feladat nem a világ, hanem egy tudat kialakítása volt mindig. Az élet legnagyobb csodája az én szememben, hogy az idegsejtekbe beivódó nyomokból, az idegingerületek csillagképeiből minden ember újra felépíti a világot magában, közben hozzáadja azt a valamit, mi belőle, általa szól a koponyák mikrokozmoszainak. …. Amit én egy regényben elő próbálok állítani, az olvasóval megéletett tudat, amelyben éppúgy ott van a helye mindennek, mint az ő tudatában. Ezért van a főhősnek nálam nagyobb jelentősége, mint más regényíróknál. Ezért kelti több regényem is, - a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom - távolodóban egyetlen alak, egy szobor benyomását. Mert mi más egy szobor is, mint egy tudat vonalakra, anatómiára lefordítva.”
/5. sz. irod./       

 Bahr Normann szerint „a klasszicizmus számára ez a szó: „ember”, elsősorban az értelmet s az érzelmet jelentette, a romantika számára a szenvedélyt s az érzéseket, a modern ember számára az idegeket.”
/11. sz. irod./

Ilyen értelemben Németh Lászlót a legmodernebb írók között tarthatjuk számon, aki képes a legfinomabb „idegingerületek”, lelki rezdülések megragadására is.

 Ralf Fox nézete szerint „csak az lehet nagy író, aki meg tudja érteni, mennyit változtak Fielding kora óta az emberek s viszonyaik.”
/10. sz. irod./

 Természetesen Németh László is azt vallotta, hogy az írónak ábrázolnia kell tudni azt is, hogy az egyén csak része a társadalmi egésznek. De a világnézetet nem prédikálni kell, annak természetszerűen kell folynia magukból a körülményekből és a jellemekből.

 „Az író azzal van elfoglalva, hogy egy-két alakot lábra állítson. Ezek az alakok kis emberi társasággá állnak össze. A regény minden mondata egymáshoz való viszonyukról szól. …. Eközben akaratlanul is meg kell szőnie a társadalmat. …. Ahol szinte belebódultam egy lélek, egy sors követésébe, sokkal jobb szociológus voltam, mint ahol tudatosan szociologizáltam. A régi nagy regényírók ezért sokkal megbízhatóbbak a társadalomkutató számára, - mert nem rontotta meg őket a szociológia.”
/5. sz. irod./

 Regényszerkesztés módjának koncentráltságát nincs jogom vitatni – remekművek születtek ezzel a koncepcióval. S ha az író egyetlen alakba képes belesűríteni a világot, illetve az ábrázolásra választott világ számára lényeges kérdéseit – az extenzív társadalom- és környezetrajz követelése üres esztétikai dogmává halványodik. Az író a társadalomból is annyit fed fel, amennyi hőse tudatában megjelenhet. A valóság- és emberteremtő képesség végeredménye az, hogy most tárgyalandó négy regényében tökéletes egésszé formálva áll előttünk teljes szobor-szépségében Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, Égető Eszter és Kertész Ágnes, ill. az általuk és Németh László által átlátott világ. Négy lélek, négy tudat teljes mélységű feltárására vállalkozik tehát az író, amikor bemutatja, milyen belülről egy gyászába, gőgjébe bezárkózott lélek: - a Gyász-ban, milyen tudat felel meg a mai Dianáknak: - az Iszony-ban, hogy fest a belátás, a szeretet könnyein át a férfivilág őrültsége: - az Égető Eszter-ben, s hogyan tisztul egy „szent” az emberszeretet és részvét modern apácájának tudata az Irgalom-ban.

 II./2. Már ez a felsorolás is jelzi, hogy mennyire a női tudatvilág, a női lelki sajátosságok és képességek feltárása volt az író célja. Azonnal felvetődik a kérdés: miért nőalakokban testesíti meg önmagát az író, s az ő szavaikban, gondolkodásukban, tudatukban rejti el mindazt, amit a világról, az életről tud, és átadni akar?    

 Egy interjúból idézek, hogy Németh László saját szavaival kapjunk választ a kérdésre:

 Négy nagy regényének lány vagy asszony a főhőse. Nőalakjait mintha nagyobb szeretettel, melegséggel rajzolta volna meg, mint a férfiakat. … Mondják, vannak nőies érzékenységű, feminin lelkialkatú férfiak – ilyennek érzi-e magát?

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  • A művészek nagy részében van némi kétneműség. Nálam ez azért feltűnő, mert a két nemet két különböző feladatra fogtam be: a tanulmány s a dráma a közéleti részem: a férfié, a kozmikus, ember és természet finomabb kapcsolatait éreztető, a nőregények szóval: az asszonyé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  • Hogy bújik át férfi-énjéből a nő-szerepekbe, hogyan történik az átkapcsolás?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  • Átkapcsolásra nincs szükség: a téma ezt vagy azt mozdítja meg.
  • /12. sz. irod./

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     Egy másik vallomás:

    „A leglényegesebbet és a legszemélyesebbet mindig asszonyokban kaptam, és asszonyokban fejeztem ki. A parasztsághoz sok-sok évvel a divat előtt az a fölfedezés kapcsolt, hogy ott tisztelhető asszonyokat ismertem meg. … Csak a női jellem tud az élet mélyeiben gyémánttá préselődni, s az életnek vannak magasai, amelyekbe én csak női álruhában tudok felemelkedni.”
    /5. sz. irod./

     Kurátor Zsófi és Kárász Nelli parasztkörnyezetben él, s „szörnyeteg” vonásaik ellenére is valami tiszteletet parancsoló fölény árad belőlük, ők a királynői környezetüknek. Égető Eszter és Kertész Ágnes pedig a jellemszilárdság, a női tisztaság és nagylelkűség remek példái. Németh szerint az elviselés és önfeláldozás az asszonyok és nem a férfiak életformája.

      

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap