NEMzedékváltás vagy AGYAGba döngölés? - 3/3

Adorján András, p, 05/16/2014 - 00:10

Az ország kiárusítva, leterítve, elfoglalva. DE most nem erről akarok beszélni. Hanem arról akarok beszélni, hogy végső soron megintcsak mind a két oldalt meg lehet érteni, ha az egészet ilyen szigorúan érdes, racionális oldalról közelítjük meg, annak idején, ha mondjuk egy fiatal nő, el óhajtott helyezkedni. Hát előbb utóbb el is tudott, de azért méregették, kérdezgették, hogy mégis, hogy, mik a tervei, egyáltalán, mert a fiatal nők, pláne, ha van már férjük, akár arra is képesek, amilyen elvetemültek, hogy ugye szüljenek. A szüléshez szülési szabadság jár, meg a helyét nem lehetett odaadni másnak, akkor ugye gondoljunk bele, hogy valaki elment egy munkahelyre, ő ottan bedolgozta magát, bizonyos fokig kioktatták arra, hogy mi az ábra, és akkor gyerekek, egyszer csak orvul megfogan, és megszüli a gyerekét. Hűha, akkor ő egy jó darabig nincsen, még a helyére se lehet fölvenni senkit se, és akkor a munkáltató az bizony rávaszott. Most meg az van, hogy mint a rabszolgavásárban azelőtt, vagy mondjuk a lóvásárban, számolják a fogait, meg nem tudom én, ma már minden hülye tudja, hogy amikor az ember ugye munkát keres, meg nem tudom én, ha nincs egy tisztességes ruhája, akkor kérjen kölcsön. Amikor nemrégiben egy ilyen szektás folyóiratban Billy Graham válaszolt néhány kérdésre naggyon érdekesen, a cikk fölött volt egy fényképe. Legalább 20 éves fényképe, mert énnekem volt szerencsém az illetőt a televízión keresztül pár évvel ezelőtt látni! Namost mikor folyamodik az ember, akkor kozmetikázzon, akkor nem tudom én micsoda, akkor színleljen, ez a pár évvel korábbi fénykép, ez nem rossz, lehet 20 évvel korábbi,bár kicsit túllő a célon, dehát ha valaki evangelista, akkor tudja,, egyik alapigazság: ha már hazudsz, hazudj nagyot! És bizony-bizony, most úgy néz ki, hogy a ha úgy tetszik, a nyers erő, az életerő, a termelőerő, a fiatalság az, ami a nyerő, ha már a kapun belül van. Az, hogy az a mondjuk ötvenes, vagy akár hatvanas ember, aki a területén évtizedek óta dolgozik, és ott nagyon-nagyon sokmindent összegyűjtött, tapasztalatot, netán ő volt az, akinek bizonyos érdemei voltak, sőt még lehetnének is a továbbfejlesztésben, csak a kora miatt egy szikkadt vénségnek tekintendő, akit legjobb esetben tűzre lehet vetni, hogy még valami kalóriát nyerjünk belőle, pedig bizony kora tapasztalata az még jól tudna jönni. De hát nem úgy néz ki, mintha az veszettűl kéne. És akkor így kínlódnak egymással ezek a derék generációk. Én a nagyszülőségbe nem tudok belemártózni nagyon, mert azt a részét nem ismerem a dolognak annyira, nem tapasztaltam. Én most itt a magam körein belül tudom azt, hogy például az a nemzedék, amelyik most gyerek, fiatal egy ilyen tizen- huszonéves, az a sakk klasszikusait, nagyon kevés kivétellel, egyáltalán nem ismeri. Egy másik kazettán emlegetett gyerek, akit az apja hozzám elhozott, hogy a fenébe is hívják? Egy olyan szimpla, nem is teszten, csak úgy próbáltam azt, hogy hogy tudnánk ráállni egymás hullámhosszára, és egy olyan kérdést tettem föl, ami épp az eszembe jutott, megkérdeztem tőle, hogy el tudná-e mondani a sakkozás világbajnokait. Az kérdezte, hogy betűrendben, vagy kronológiai időrendi sorrendben? Mondom, jó lesz akárhogy, úgy se tudta, ötöt vagy hatot kihagyott! A 13 – ból... Én ezt nem akként kérdeztem, merthogy ez kvíz, vagy keresztrejtvény, ahol tulajdonképpen emberek azért is művelhetik ki magukat, hogy emiatt társaságba azért elmehessenek, vagy vetélkedőre, vagy nem tudom én, de ettől még egy ún. művelt ember lehet olyan hülye, mint a walag. Nem az volt a kérdés, hogy most ő dátumokat és nem tudom én micsodákat tud-e mondani, hanem arra irányult, hogy ha nem tudja, mint ahogy nem tudja, akkor föltehető, hogy olyan nagyon sok játszmát se ismer a nagyoktól, holott ez az egész sakk-kultúrának olyan módon a része, ahogyan az egész sakkfilozófia fejlődött és gazdagodott, nemcsak a világbajnokok által, természetesen, dehát mondjuk innen indulunk el, hogy minden világbajnok tulajdonképp egy korszakot nyitott, a legritkább eset volt az, ha volt ilyen, hogy a következő világbajnok nagyjából ugyanazt csinálta mint az előző csak jobban, vagy sokkal jobban? Nem, nem! Capablanca egész más sakkot játszott, mint Lasker, Aljechin, megintcsak mást, mint Capablanca. Botvinniket és Tált össze se lehet hasonlitani, Fischer, Szpasszkij megintcsak két világ, Szpasszkij, Petroszjan de minek menjünk ebbe bele? Tehát nincsen iskolájuk, ők az Informátor nemzedék, ahogy korábban hívták őket, akik a célszerűség, és a lexikális tudás érdekében csak arra összpontosítanak, amit hasznosnak gondolnak. Ez is egyfajta pragmatizmus. Namost a mi időnkben természetesen az, hogy mi Aljechin 300 játszmáját, Maróczy könyveit és más egyéb ilyeneket tanulmányoztunk. Ez annak is volt betudható, hogy bizony akkortájt nagyon kevés volt a verseny, kevés és meglehetősen egyoldalú az információ áramlása a sakkban is, nemigen léteztek még számunkra elérhető jó megnyitási könyvek, de volt ez és volt az, és ilyenformán minekünk ez, ha úgy tetszik, így épült föl. Más dolog azonban, hogy valaki ilyen dolgokat, hogy halhatatlan játszmák, meg örökzöld, meg amit Morphy játszott a párizsi opera egyik páholyában a nem tudom én melyik előadás szünetében, kiafenével, neveket is illene tudnom, de lám, én sem tudom, viszont a partit akármikor megmutatom. A Philidor védelmű játszmát, sőt előfordult, hogy szimultánon, nem is egyszer fordult elő, hogy megette egy pofa, és ugyanazt a mattot tőlem megkapta. És úgy csillogott a szeme, hogy én nem is vagyok rossz játékos, mondtam neki, hogy nem is velem játszott, hanem Morphyval aki ezt a fajta áldozatsorozatot bizony már igen-igen rég kitalálta, meg is jelent mindehol, stb. Az Informátor nemzedék, az célratörő, és a tévedés, természetesen ott van, hogy bár a konkrétumok követése, egyes esetekben a magolása, az valamikor elkerülhetetlen, divatos változatoknál, ott baromira föl kell készülni, mert ha csak az utcáról bemegy az ember, alkalmasint elég hamarosan, focinyelven, már zuhanyozni is mehet, nadehát ez az a fajta elmélet, ami azért folyamatosan változik, és hogyha történetesen valaki mint mondjuk én lehet mondani, hogy 10 Informátort kihagytam, legalább, amibe csak úgy néha esetleg belelapoztam, ha most úgy elkezdenék komolyan sakkozni, amire még mindig van esély, legalábbis arra, hogy én most komolyan és igényesen foglalkozzam a sakkal. Mert nemrégiben volt egy olyan álmom, hogy csoda történt, és én egy olyan lehetőséghez jutottam, mint ami egyébként Frankfurtban megtörtént idén, hogy meghívtak olyanok közé, ahol nekem utolsónak kellett volna lennem, a pedigrém alapján, a világranglistán elfoglalt helyzetem alapján, és szépen szerepeltem.De az álmomban ez nem így történt, az úgy ment, hogy megkaptam a nagy lehetőséget, de nem tudtam vele élni, mert nem voltam hozzá fölkészülve. És ez nagyon erősen elgondolkodtatott, mert hiszen azért mondjuk a csodavárás nem egy életprogram, de azért az ember mindig reménykedik valamiben, hiszen az UFO-irodalom, meg az összes többi ilyen misztikus paszás, azért tudják a közönségüket mindig újra és újra toborozni, hiába halnak ki az emberek, meg fordulnak el tőlük, de azért az ember azért ezt a tényezőt, a csodát, nem tudja kizárni. Az embernek a fantáziája mégis gyermeki marad. Ez nem korfüggő. És úgy belegondoltam, tényleg, hát miért kérdezem én azt, hogy akkor sakkozzak, sakkozzak, de mi a fenének, amikor pedig én szerettem sakkozni mindig. Szeretem a sakkot ma is, és hogyha a Petivel összeülünk, én nem érzem azt, hogy alárendelt szerepet játszanék, sőt! Néha, holott őneki ugye csaknem 200 élőponttal többje van, mint énnekem. És ő egyfolytában benne van a munkában és a játékban, én pedig utoljára amikor komolyan játszottam, és amire készültem is, mikor ’95-ben, a bajnokságon játszottam, hótt mániás állapotban, és ’96-ban Balatonberényen, ahol mániás és depressziós egyszerre voltam, és minden, szóval azok az idők, amikor én igazán komolyan készültem, azok elmúltak. Az én általános hozzáértésem a sakk iránt, azért nem tűnt el, nem párolgott el. Szóval. Én nem hivalkodom azzal, hogy képzeljétek gyerekek, Informátort belülről már réges - régen nem láttam, de tény és való, hogy ez, hogy ez az automatizmus engem már nem bénít, valószínűleg ez az ami segíti, hogy elfogulatlanul nézzek állásokat, és nem mint egy leckét mondom föl, hanem azt mondom, hogy várjunk csak, miért nem ezt lépjük? Arról beszéltem, hogy a mai ifjak kevés kivételtől eltekintve nem tanulmányozzák a régieket, nem a mieinket, hanem a mielőttünk járó, bőven előttünk járókat, nade van egy olyan is, egyszer úgy fogalmaztam, hogy azt hiszik, hogy a fojtott mattot is ők találták fel. Szóval az, ami most zajlik ez a fajta nemzedékváltás, meglehetősen durva, kíméletlen, és ócska, és valahogyan Maróczy Gézát juttatja eszembe, aki azt mondja, egy helyen hogyha leszólom ellenfelemet, akitől vesztettem akkor mit mondjak magamról? Amit ezeknek a gyerekeknek a hangadóik mondanak, üzennek a viselkedésükben, az elmondja azt, hogy ők most már jobbak mint mi, még csak azt sem, azt például a Portisch esetében elég nehéz is lenne, hogy ők már jobbak mint mi, vagy a mi generációnk valaha is volt, ez az agyagba döngölés képlete. Azt igyekszik magával és a rajongóival elhitetni, hogy ezek nem is tudtak semmit. És ebben az egészben az a primitív, megint Maróczy Gézára visszautalva, hogy ha csupa hülye között mondjuk egy Almási az első, akkor hol az érdem? Tehát normális ember, amikor egy győztes partiról nyilatkozik, akkor nem azt mondja, hogy ezzel könnyű dolgom volt, mert neki fogalma sincs a sakkról, hanem azt mondja, hogy nagy csata volt, meg mit tudom én, és én kerekedtem fölül. A parti hullámzott, vagy valami ilyesmi. Mert ezzel az ő érdeme, nemhogy kisebbedik, hanem inkább megnő. Ez az része, amit ők még nem értenek, és ez az a része, ami visszaüthet rájuk, mert egy alkalommal egy záróünnepségen úgy fogalmaztam, hogy az idősebbek, titkot, vagy titkokat tudnak. Ezt miután már abbahagyták, boldogan adnák át, és szívesen a tapasztalataikat valakinek vagy valakiknek, kivéve persze akkor, hogyha megsértik, vagy megbántják őket. És azt tanácsoltam, hogy nem azért kell tisztelni az idősebbeket, mert hogy így illik, mert majd ha én tisztelem őket, akkor engemet is fognak, az egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a következő generáció az még gátlástalanabb lesz ilyen szempontból. Hanem azért, mert ilyenformán hozzá lehet jutni azokhoz a titkokhoz, amit ezek tudnak. Amit ők átadnak. Ha meg megbántják őket, megsértik, elvadítják, azt mondják, hogy figyeljetek ide gyerekek, nekem az 30 év után világosodott meg, hogy ilyen és ilyen állástípusban mire kell játszani. Stb. Stb. Nyomjatok bele ti is egy harmincast, boldoguljatok nélkülem. És ez volt 98 szeptember 10-n, még bőven van helyem, és a kérdés igen jól tűri is ezt, valószínűleg ez egy örök téma, a generációk egymáshoz való viszonya. Egymással való, nagyon sokszor kívülről gerjesztett viszálykodása. Az a probléma, hogy mint például nálunk a sakkban, azok, akik a legnagyobb tehetségek, és azok, akik a legnagyobb klasszisok, csak a magyarokat említsem, Almási, Lékó, Polgár, emberileg távolról sem bírnak olyan kvalitásokkal amely méltóvá tenné őket, hogy példaképek legyenek. De mivel az ő eredményeik, meg a világranglista, meg a pénz, meg a hír, meg a mit tudom én micsoda, azzal jár együtt, amit ők csinálnak és ahogyan élnek, és ahogy beszélnek, azon se lennék meglepődve, hogyha ifjú emberek egy része elkezdene vvaccsolni, ahogy az Almási beszél, a másik párt az meg ddaccsolna, mint ahogy a Peti beszél. Na. Szeptember 11-e péntek, olyan fél 11 tájban, visszahallgattam a legutóbbi mondatot, hogy azért föl tudjam venni valahogy a fonalát ennek az egésznek, vagyis ’97 februárjában Ubedában igen sokszor voltam kénytelen fültanúja ennek a két említett ifjú, talán nem egészen úri, de bizonyos fokig embernek a társalgását hallgattam, az egyik vaccsol, a másik daccsol, a szókincse mind a kettőnek igen korlátozott. Az Almási mindenkire valamiféle nevet ragaszt, például Kaszparov nála a Majom, Korcsnoj a Vén Buzi. Hogy énrólam mit mondhat a hátam mögött? De lehet, hogy engem arra se méltat, hogy valami ilyen becenevet adjon. Őnála ezek a vezető szavak, hogy f szkalap, aszdmeg, még annyit se tud, hogy görény, pedig ez egy jó szó. 15-20 ilyen szava van. És én ehhez asszisztáltam, mert igen mély depresszióban voltam, és nem volt sohase érkezésem arra, hogy azt mondjam neki – mert ugye mi nem vagyunk beszélő viszonyban – vagy azt mondjam a Petinek – aki viszont akkor éppen nagyon jóban volt vele, akkor talán már nem annyira –, hogy te, idehallgass, mondd meg ennek a valakinek, aki töri a magyart, és igen csúnyán beszél, hogy vagy ezt küszöbölje ki, vagy pedig üljön odébb egy asztallal, mert itt van egy egész csomó üres asztal. De én akkor egyrészt, mondom, le voltam árnyékolva, másrészt pedig sajnos mint alkalmazott voltam jelen, tehát én nem mertem akkor fölvállalni annak az ódiumát, hogyha én azt mondom esetleg szemtől szemben, hogy kisapám, ez nem az a stílus, ez nem az a nívó, amit én tartósan fogyasztanék, és vagy kopjál le, vagy esetleg én ülök át egy másik asztalhoz, mert az is egy megoldás, Petit se akartam választás elé állítani, stb. stb. Ámde gyerekek, ahova ki akarok lyukadni, az mégiscsak az, hogy visszahallgatva ezeket az utolsó mondatokat, hirtelen bennem is megszólalt énke, és azt kérdezte:Apuskám - így szokott megszólítani, nem az a te bajod véletlenül, hogy a fiatalok más sikeres és hozzájuk hasonló fiatalt választanak példaképül külsőségekben is, és nem tégedet? Nem az a baj, hogy nincsenek például szakállasok, és nem festik szürkére, vagy más egyéb micsodában nem téged utánoznak? Biztos hogy van egy ilyen is, hogy annak, aki a rivaldafényhez szokott, mindenféle velejárójával a félelemmel, a szurkolással, a jóval, a rosszal, a kudarccal, a sikerrel, annak nehéz azért hátrébb lépnie, és mondjuk a függönyt engedni le vagy húzni föl, vagy átrendezni a színpadot. Szóval minálunk az nem úgy van, mint mondjuk a színházban, vagy a filmben, hogy ha mondjuk valaki színészből rendező lesz, vagy rendező is, az nem degradálja őt, hanem amint legalábbis mi halljuk, éppen ellenkezőleg, a rendező lesz a korlátlan úr, sőt tulajdonképpen valaki olyasvalaki lesz, akinek a nevéhez fűződik az előadás. Mint ahogy nem azt mondják, hogy a Bonny Tyler-nek Isten tudja, hogy ki szerzi a dalait, de nem azt mondják, hogy az It's a heartache az milyen csodálatos szám zenéjét írta, szövegét, stb, hanem a Bonnie Tyler nótája. Ez is benne van. Persze, egész biztosan. Másfelől viszont az, hogy azért talán a mi generációnk általában is törekedett arra, én mindenesetre, hogy attól a perctől kezdve, hogy az én szavamra már úgy az emberek jobban odafigyeltek, akkor én úgy éreztem, hogy énnekem meg is kell szólalnom. Feltehetően kevesebb, az sokkal több lett volna, mit tudom én, végső soron nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de valahogy az én habitusom kontrollja, kívülről nem volt meg folyamatosan, és szeretetteljesen, ahogy Dr. Manci szokta mondani, tehát vagy helyeseltek nekem, vagy mindenféle fegyverekkel rám jöttek, dorongokkal, és sóspuskával, meg annál is keményebb micsodákkal, dehát én úgy éreztem akkor, hogy nincs más lehetőség. Vagy ki kell mondanom, és igen nyersen, vagy hallgatnom kell, ez utóbbit árulásnak éreztem. Ezek az illetők, ezek ún. pragmatisták, noha talán a szó jelentését sem ismerik, mint ahogy röstellem bevallani vagy sem, mégis igaz, hogy én mintegy fél éve tudom azt pontosan, hogy a pragmatizmus az a haszonelvűségnek az idegen szóval kifejezője, ami bevett szokás, mostmár minálunk, dehát a cél szentesíti az eszközt, tulajdonképpen az egyetlen elv az, hogy semmihez nem ragaszkodunk, és semmit nem tekintünk bénítónak, vagy kötelezőnek, szélsőséges példa gyanánt, hogyha valaki netán azt mondja, hogy meg kell ölnünk a nagyapánkat, mert akkor jobb lesz itt az élet, akkor nekünk ezt a parancsot mint egy katonának teljesítenünk kell. Nyilván nem ennyire éles a helyzet, habár ma már a megsemmisítés és a leradírozás, a tönkretétel, az némileg kifinomultabb, rafináltabbnak látszó, bár mindenki által ismert és átlátott módokon megy végbe. pl. valakit kirúgnak az állásából, leparancsolják a színpadról, természetesen fals magyarázattal, úgy, hogy ne is legyen módja védekezni, munkaügyi döntőbizottság, vagy per, vagy az ördög tudja micsoda. Szóval én mostmár leéltem ugye 48 évet. Ebből, amit én legalábbis számon tartok, bár nem tudom, hogy bárki másnak eszébe jutott-e rajtam kívül, talán két másik érintettet leszámítva, Csomot és Riblit, hogy mi hárman 25 éve egyszerre kaptuk meg a nagymesteri címet, a FIDE kongresszusán. Mármost minimum ennyi idő óta azért élek közéletet, de tulajdonképp ez azért már egy kicsikét korábban, már 72-ben is keményen elkezdődött, és tulajdonképpen nem akarok valami olyasmit kijelenteni, ami nem igaz, dehát azért csak így feltételes módban azt mondom, hogy nem nagyon emlékszem olyan esetre, hogy akár közgyűlésen, akár sajtóban, akár nem tudom én milyen körben, rajtam kívül ebben a negyedszázadban valaki más is fölállt volna, vagy megírta volna azt a hozzászólását, vagy a cikkét, vagy egy interjúban, olyanformán. Azt mondják, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Tehát mint amit én 73-ban megírtam, hogy azért az mégiscsak furcsa, hogy egy ifjúsági világbajnokságra nem küldtek ki magyar játékost arra való hivatkozással, hogy nincsen esélye arra senkinek, abból a garnitúrából, hogy az első három között végezzen. Mindjárt mondtam azt a példát is, ami elég friss volt, hogy pl. a svájci Hug? Vaganjan és Ribli előtt nyert. És hogy honnan lehet ezt tudni? Most jött a Dobsa Sanyi, befejezem.

Nagyon jó, hogy beszélgettünk, így folytatom. Érdekes módon ilyen problémák, hogy generációs meg egyéb, köztünk is fölmerültek. De az előző példához visszatérve, mi közöm volt énnekem ahhoz, hogy a Magyar Sakkszövetség küld-e ifjúsági játékost 73-ban Teesside-ba? Végső soron azok, akik akkor mehettek volna, talán a Székely Péter volt, ez a Pintér-féle korosztály, nem tudom, hogy ki hogyan állt akkor, engem az égvilágon senkihez nem fűztek baráti szálak, vagy nem tudom én milyen érdekek, egész egyszerűen furcsának találtam azt, hogy arra nem volt pénz, vagy a meglevő pénzt igyekeztek úgy csoportosítani, hogy fussa erre, és fussa arra,de... persze ma már tudom, hogy arra feltétlenül kellett pénzt, hogy a különböző tisztségviselők utazhassanak ide vagy amoda. Megírtam annak idején egy a Sakkéletnek egy beszámoló keretében, játszmaelemzések, miegyéb. Mi lett belőle?, A Bárczay Laci aki akkor a főszerkesztő volt, és akivel mindig jó barátságba voltunk, megijedt, hogy hűha, ha ezt közli, akkor nem lesz-e énnekem bajom, és teljesen jóhiszeműen, de nagyon hülyén, megmutatta egy pár embernek gondolom, hogy a Varnusz is köztük volt, és azok persze berágtak, merthogy hát ez nekik nem használt volna Ilyenformán a Bárczay Laci azt mondta, hogy ő így nem tudja leközölni, ezt a cikket, amire én letiltottam az egészet úgy, ahogy volt, még a játszmaelemzéseket is, és végülis mit értem el? A cikkem még csak meg sem jelent, tehát amit én közölni óhajtottam az emberekkel, azt az üzenetet ők nem kapták meg, ellenben, mindazok, akiknek az érdekében állt, hogy továbbra is úgy menjenek a dolgok, mint odáig, azok tudomást szereztek róla, és ha addig nem voltak ellenségeim, attól kezdve feltétlenül azok lettek. Mindazonáltal én ezt is, ha most azt mondanám, hogy megbántam, nem tudom, őszintén szólva, nem lett volna erre szükség feltétlenül. Ez is ugyanaz az eset volt, amikor nem kellett volna nekem írnom erről egyáltalán,Én ott voltam azon az ifjúsági VB-n, nagyon érdekes volt, nagyon fordulatos volt, elemezhettem volna egynéhány partit, vagy mit tudom én, akkoriban én még a Sakkéletben igen lelkesen írtam, szóval ez is valami olyan dolog volt, ahol el nem várta tőlem senki, hogy nyilatkozzak, de mégis megtettem. És voltak más esetek is. Mikor 72-ben a Bileket kigolyózták a zónaversenyről, azzal a dumával, hogy most nagymestereket nem indítanak, Portisch a zónaközin persze jogosult volt. És akkor én fölálltam egy játékosértekezleten, hogy ez a fajta megokolás, hamis, mert ugye ami a többi számításba jöhető nagymestereket illeti, Szabó és Barcza nagymesterek már idősek, ők nem is óhajtanak játszani ilyesmin, Lengyel nagymester, vagy a Bárczay nagymester, az utóbbi időkben elég gyönge eredményeket értek el, és végülis kilyukadtunk oda, hogy van az az egy Bilek, aki így nem játszhat, és azért, hogy ő ne játszhasson, ehhez gyártották ezt a fajta ideológiát. Nem volt ottan semmi vita, hogy most akkor azt mondták volna, hogy nekem nincsen igazam, Az ilyeneket mindig olyan nehéz elmesélni, mert amikor valaki pl. kérdezi a vitatkozók egyikét, hogy most akkor te ezt mondtad, és erre mit mondott ő, ez az, hogy semmit! Hogyhogy semmit, de mégis? Hát semmit. És ez igaz is, meg nem is, mert lehet semmit mondani. Ennek megvan a módja. És nagyon nehéz azt a semmit utólag fölidézni, tehát azt valahogy citálni, hogy nyögött, dünnyögött, másról beszélt, mint Bodóné mikor a bor árát kérik, nekem se mondott senki semmit akkor, csak éppen kimaradtam az esedékes olimpiai válogatottból.Ennek az volt a pikantériája, hogy mielőtt nyilvánosságra hozták volna az olimpiai válogatottat 72-ben, azelőtt énnekem kicsoda is szólt, még talán jóindulatúan is, a fene se tudja, erre nem emlékszem, kicsit röstellem, de valaki szólt hogy most igyekezzek, Várnába mentem egy versenyre, mert bizony az én olimpiai csapattagságom, veszélyben van. Amire egyébként érdemes voltam, meg jó esélyem volt rá, meg mit tudom én, fiatal voltam, jól játszottam, ambiciózus voltam. Ezek után kimentem Várnába, és ott szép partikban, mondhatni jó minőségű játszmákban csináltam öt pluszt, veretlenül, persze megnyertem a versenyt, még nagymesteri normát is csináltam, csak éppen össze-vissza egy nagymester volt a Tringov? , akit egyébként szintén legyőztem. És akkor úgy hazajöttem egyik hétvégén, pénteken, vagy valami ilyesmi, és másik szerdán a Sakkszövetségben voltam, és akkor a Navarovszky behívott a szakfelügyelőí szobába, és közölte velem, nem tudom, hogy milyen formában és mennyire tapintatosan, vagy mint az egyszeri őrmester, de lényegében az, hogy én kimaradok a csapatból. Szóval voltak kiállások, és volt ezeknek ára, meglehet, hogy ezek nincsenek ennyire szerves kapcsolatban egymással, és voltak más okok, és én is elkövettem hibákat ezen kívül is meg játékomban vagy a küzdőszellememben is volt azért hát kívánnivaló, de alapvetően mégis az volt velem a legnagyobb baj, hogy engem úgymond nehéz volt kezelni. És akkoriban meg azt gondolom, hogy mindig is inkább alattvalóra volt szükség, mint állampolgárra, inkább beosztottra, vagy szolgára, mint partnerre, és hogyha a csapattal, később a csapatokkal kijöttek emberek, azok közül bizony nem egy, az nem azon tüsténkedett, hogy nekünk játékosoknak hogyan könnyíthetné meg az életünket, miben segíthetne, hanem egyik másik, az a maga cezaromániájával egy Szerényi, vagy hagyjuk is ezt, szóval a lényeg az, hogy a csapatvezető, meg a gyúró, meg a nemtudomén kicsoda, azok ők voltak azok, akikhez nekünk kellett igazodnunk, hogyha nem akartuk a bőrünket, vagy a nem tudom micsodát kockáztatni. És akkor ha visszatérek oda, hogy ’73 óta vagyis 25 éve vagyok nagymester. És mint csak a ’72-es példából is kiderült, azért annál régebben folytatok, ha úgy tetszik a sakktársadalomban közéleti tevékenységet, ami egy meglehetősen riszki biznisz, veszélyes üzem, és várok, és várok, újra csak azt mondhatom. Várom azt az eseményt, azt az alkalmat, amikor történt valami, amiről tulajdonképpen mindenki tud, mindenkinek van vagy lehet egy véleménye. És a levegő villamossággal tele, és egyszer csak valaki megszólal, és elmondja értelmesen, keményen és kérlelhetetlenül a véleményét, sokak véleményét, akik azonban azt nem merik még talán magukban sem megfogalmazni, ja és azt várom, hogy ez a valaki egyszer ne én legyek. Hogy a közélet, azzá váljon, mint a neve. Tehát ne néhány ember hangadók és hangoskodók szabják meg a fazonját annak, hogy honnan hova tartsunk, mit miért, és mit miért ne, hanem legyen az embereknek ne csak otthonra, meg a kocsmapult mellé, meg a folyosóra, és a vizelde büdösére véleményük, hanem olyan véleményük is, amit ki is mernek mondani, akár visszafogott stílusban, akár máshogy, amihez ragaszkodnak, ami mellett kiállnak, aminek a következményeit hajlandóak vállalni. Na persze engem annyiszor fizettek ki azzal, hogy „hát igen, könnyű neked, de tudod az én helyzetemben..” És ez az én helyzetem a Mindenkinek van helyzete címmel egy külön kazettát ér meg. Mert persze én azért enni mindig ehettem, ha akartam, és nem olyasmit kockáztattam meg, hogy mondjuk engem kidobnak és teljesen taccsra tesznek, vagy ez az amaz, vesztenivalóm, természetesen. „Helyzetem” az nekem is volt, ezt onnan tudom, hogy nagyon sokszor vesztettem is, effektíve, nemcsak elméleti lehetőségként. És hogyha ezt nem is kell hősi énekben megörökíteni, de mindenesetre azért ez az enyém egyfajta tisztességes, meglehetősen következetes emberi magatartásnak nagy bukása.

És a társadalom szégyene.

 

AA

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap