Nemzeti, vagy „kozmopolita” költészet?

Kaslik Péter, v, 05/08/2016 - 00:07

 

 

 

 

József Attila: „Ady-vízió” című, a Nyugat folyóiratnak szánt írásában fogalmazza meg, a ma már szállóigévé vált mondatát:  „A nemzet közös ihlet.” József Attila ugyanott azt is megjegyzi, hogy a nemzet „nyelvet alkotó tevékeny szellemiség.” Ugyanott olvassuk azt is, hogy néhány ember is lehet nemzet, sőt egyetlen személy is lehet a nemzeti értékek hiteles megtestesítője. Illyés Gyula „Az ozorai példai” c. versében írja, hogy a magyar történelemben Trianon előtt is előfordult, hogy ötven huszár volt a nemzet- a magyar. Szomorúbb pillanatainkban úgy tűnik, hogy ez a megállapítás ma is időszerű.  Őrizzük, tehát, és ápoljuk belső kincseinket – a magyar kultúrát, a magyar verseket.

A vers elvont fogalmak helyett képeket használ. Ebből a szempontból minden vers jelképszerű, és a mítoszokhoz hasonlatos. A mítosz ősképei igen termékenyek, és azok újabb korokban is értelmet nyernek, s az elkövetkező nemzedékek magukra ismernek a múlt tükrében.

Walter Benjamin, filozófus szerint, a művészi alkotások idézik fel azokat az érzéseket és élményeket, amelyeket a mindennapi értelemben vett emlékezés szerint már mindenki elfelejtett. Vagyis, a művész arra épít, hogy a múlt, összegzésszerűen benne foglaltatik a jelenben. Ide sorolhatóak a közös múlt megrendítő eseményei, a közös gyász gyógyító ereje, vagy ellenkező esetben a közös gyász elmaradásának traumája, az anyanyelv szavaiba zárt, titkos hangulatok, színek, és képzettársítások.

Arany János, és Petőfi kiszabadította a magyar költészetet a régi latin, indogermán nyelvtani, és költészettani megkötöttségeiből. Bartók, és Kodály kiszabadította zenénket az európai dalszerzés és zeneelméletből, s ezáltal nem lettünk kevesebbek, sőt többek lettünk, mert önmagunkra leltünk. Kosztolányi Dezső szerint egy pillét nem lehet a növénytan alapfogalmaival meghatározni, s így a magyar költészetet sem lehet más nemzetek költészetének jellegzetességeivel meghatározni, vagy elemezni.  A fentiek alapján, tehát a magyar költészet sem csupán a különböző európai költészeti irányzatok, vagy szellemtörténeti meghatározások függvénye, hanem a magyar nyelv szellemébe, és a magyar szavakba zárt közös emlékezetnek, költőink által feltárt egyedülálló remeke. 

A költészet képek, utalások formájában, és annak árnyalataiban használja a nyelvet. A költői nyelv a szó szoros értelmében egy fajta virágnyelv. Ez a valóságban azt jelenti, hogy a verset csak azok érthetik meg igazán, akik a közösség legalapvetőbb értékeivel azonosulnak. Jung szerint a vers megérint valamint az egyénben, ami őt mélységesen a közösséghez kapcsolja. Ezért szorul el a torkunk a Himnusz, a Szózat hallatán, vagy kedven versünk olvasásakor. A vers pillanatnyi azonosulás a tájjal, ahol születtünk, gyerekkori emlékeinkkel, múltunkkal, és összeköt bennünket azzal a nagyobb egységgel, ahova tartozunk. A fenti megállapítások minden nemzet költészetére érvényesek, tehát a költészet fenti értelemben vett nemzeti jellegének semmi köze a faji alapú nacionalizmushoz, vagy bármiféle magyarkodáshoz.

A „kozmopolita költészet” fogalma ugyanolyan önellentmondás, mint a kommunista korszakból ismeretes „haladó hagyományok”, “nemzetközi hazafiasság,” vagy a „tartalmában nemzeti, mondanivalójában szocialista” típusú meghatározások.  A „kozmopolitizmus” ma is a birodalmi alárendeltséget, és megkülönböztetés nélküli szürke egyöntetűséget jelent. A „kozmopolitizmus” a nagyvállalati globalizmus kulturális vetülete. A mai, neoliberálisnak nevezett nagyvállalati értékrend előfutára, pedig az európai fasizmus volt. 

A vers megtartó ereje

A kereszténység felvételével a magyarok ősi emlékezete a közösségi tudat mélyrétegeibe szorult. Ismeretes az is, hogy a magyar nyelv a tudományokban és a politikában, gazdaságban, kereskedelemben, nagyon sokáig háttérbe szorult.  A hivatalos nyelv a latin, majd a német volt. A magyar nemesség hatalmas többsége az idegen kultúra vonzásának engedve elárulta a népet. Európai viszonylatban a saját osztályukhoz, és nem a néphez voltak hűek. Amint a magyar vezető réteg nem törődött a magyar nép sorsával, úgy a nép nyelvével, és annak ősi kultúrájával sem törődött. Ez egy különleges módón szükségessé tette, hogy ezt a hiányt a költők, és általában a művészek pótolják. A nép hű maradt nyelvéhez, a magyar költők pedig hűek maradtak a magyar nyelvhez. Erről tanúskodik Illyés Gyula: „Koszorú”c. verse.

A csodálatos ebben az, hogy a magyar nyelv eleve készen volt erre a feladatra. Sem népköltészetünk, sem a korai magyar költészet nem nevezhető kezdetlegesnek. Kosztolányi Dezső: „A nyelvünk ügye” c. Dr. Nyékám Lajos, egyetemi tanárhoz intézett nyit levelében írja:  „Vajon akad e olyan nyelv, amelyiken Shakespeare parttalan szenvedélyét, Puskin és Verlaine ködös színeit, vagy a próza parancsszavát oly játszi könnyűséggel és hibátlanul lehet tolmácsolni, mint a miénken?” Kosztolányi fenti levelében továbbá ezt olvassuk:

”Minden nyelvre ráfér a ráspoly. De csiszolatlannak nevezni egy olyan nyelvet mely századok óta robbanásszerűen veti ki magából a költői és írói lángelméket, akiket a nagyvilág is bámul mégis túlzás.

Czigány Lóránt: „Lépéskényszer  - Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946-51"  c. tanulmányában megjegyzi, hogy a második világháború befejezése előtt, a Nyugat folyóirat nevével fémjelzett nagy nemzedék legnagyobb írói, és költői meghaltak, bár egyikük sem volt olyan idős, hogy ne érhette volna meg a háború befejezését alkotó erejének teljében. Kosztolányi Dezső 1936-ban halt meg 51 éves korában. Juhász Gyula 1937-ben 54-évesen. József Attila 1937-ben halt meg 32-éves korában. A magyar költészet tragikus vesztességei közé sorolhatóak a fasizmus áldozataiként elhunyt mártírköltőink, Radnóti Miklós, és Fenyő Pál is.

Czigány Lóránt, fenti írásában két oldalon át sorolja azokat a költőket, és írókat, akik a háború áldozataiként elvesztek, vagy a fasizmus, és később a kommunizmus elől külföldre menekültek. Mindennek ellenére, tíz év múlva, az 1956-os forradalmat már a „költők forradalmának” nevezik.  Emlékezetes Nikita Hruscsevnek az a kijelentése, mely szerint Magyarországon 1956-ban nem történt volna semmi, ha időben főbe lőnek néhány költőt és írót.

Zárószó

 

Octavio Paz, mexikói Nobel díjas költő szerint: „A korszerű tudományok számára ma is az eredet, és a vég kérdései a legfontosabbak, de továbbra is  azok a  legnehezebben megválaszolhatóak. A magyarok ősi emlékeit ma csak a magyar szavak világa, a magyar nyelv szelleme , és a kollektív tudattalan mélyrétegei őrzik. Ismeretes, hogy a magyar költészetben kezdettől fogva igen erős a nemzethalál gondolata. Ez az alapérzés szorosan kapcsolódik az egyén sorsához is, és sajnos ma már az emberiség fennmaradásának kérdéseihez is.  Petőfi, és Arany János óta, azonban könyvből is meg lehet tanulni magyarul. Ez azt jelenti, hogy a magyar nyelvű írások, a szövegbe zárt szabályok alapján ugyanúgy megfejthetőek lesznek, mint ma az őskori szövegek. A magyar kultúra ezáltal fennmarad, még akkor is, ha már a földön mindenki elfelejtett magyarul.

A magyar költészet végső üzenete, azonban mégsem a nemzethalál gondolata, hanem a megmaradásba vetett hit, és a remény szava: „Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál” í - írja Madách Imre.  Vagyis: „Lesz még egyszer ünnep a világon.” Mindez, pedig a magyar íróknak és költőknek, és a magyar költészet megtartó erejének is köszönhető. Zárjuk szívünkbe, olvasuk, és emlékezzünk költőinkre:  

Illyés Gyula: Emlékezz rám...

Emlékezz rám. Mi nyoma lesz, hogy éltem?
Mi értelme? De egy-egy napomat,
egy-egy órámat, megtisztítva szépen
neked adnám, ki örök tanú vagy,
azt remélve, hogy nálad megmarad.

Nálad, aki a nem mulandó szépség
s hűség képeként jössz oldalamon.
Gondolj reám. Azt, ahogy benned élnék
ha órákra is, azt az agyadon
áttisztult lényt tán én is vállalom.

Őrizz, amíg élsz, féltékenyen.
Hogy vigyázhassak rád, vigyázz reám. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap