A nemzetpolitikai programalkotás alapelvei

Duray Miklós, k, 02/18/2014 - 00:22

 

 

 

A nemzetpolitika nem egy ropogósan új fogalma szókincsünknek. Alkalomszerűen használtuk a két világháború közötti időszakban is (pl. létezett Magyar Nemzetpolitikai Társaság, amelynek 1939-ben Kassán megalakult a Felvidéki Osztálya), de leginkább az 1990-es évek közepétől honosodott meg közéleti szótárunkban. A „nemzetpolitika” kifejezésként a rendszert változtató értelmiségiek egy részének és az 1994-1998 közötti magyarországi politikai ellenzék ideológusainak valamint Magyarország államhatárán túl élő magyarok nemzeti irányultságú közgondolkodóinak a szóhasználatában jelent meg nagy gyakorisággal és ennek köszönhetően vált politikai köznyelvünk szerves részévé (2010 óta van pl. Nemzetpolitikai Államtitkárság).
Oka egyértelmű. A rendszerváltozás folyamatában a korábbi célirányos kommunista/szocialista/proletár nemzetköziséggel, azaz a tantételekre épített kommunista globalizmussal szemben ismét előtérbe került a nemzetben való gondolkodás. Ez a társadalmi-szellemi jelenség, a korszakváltásként értelmezhető hatalomváltás következtében kialakult, félegyenesre emlékeztető, tehát nem lezárult folyamat része. Szemben áll a rendszerváltozás után eluralkodó tőke- és pénzelvű globalizmussal is. A nemzetpolitika emiatt nem jobboldali vagy baloldali jelenségként, nem ideológiai háttérrel kitenyésztett hatalmi stratégiaként és nem egy politikai közösség célprogramjaként értelmezhető. Eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a nemzetpolitika a nemzetileg – etnikai jellemzők, történelmi tudat, jelenbéli közös célok és közös jövőépítés által – tapasztalatilag meghatározható közösség sajátos, nem hatalmi jellegű érdekei mentén megfogalmazódó érdekérvényesítési célú, közösségi érdekű szemlélet.
***
Tekintsük át röviden, hogyan lett, hogyan vált a nemzetpolitika közgondolkodásunk részévé?
A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása többnyire doktrína-szerű, élettől elrugaszkodott kísérlet. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Antall József ezt a kijelentését senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint, és a miniszterelnökhöz fűződő korábbi, szellemi élményeim alapján biztos vagyok benne, hogy ez a kijelentés több évtizednyi szellemi felhalmozás eredményeként, meggyőződésből tört ki belőle. Nem volt pártpolitikai indíttatása – aki ismerte őt, tudhatja, hogy nem volt pártpolitikus, még ha egy ideig pártelnök is volt. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó, a 20. század második fele magyar értelmiségijének hitvallása. Ezért ezt a megnyilvánulását így, pusztán kell kezelni, mert csak így hiteles, így érthető és így nem illeszkedik, illetve illeszthető az alantas pártpolitikai megfontolások, fogások, taktikák végtelen sorába. Kijelentése nem volt politikailag haszonelvű, inkább bel- és külpolitikai bonyodalmakat okozott.
Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatását követő első magyarországi szabad választás utáni kormányzás a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött.
Öt évvel az „első szabad választások előtt”, 1985 őszének tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet hümmögés nélkül vállalta volna. Az úgynevezett „demokratikus ellenzék”, miután egy része csak az 1970-es évek végére evickélt ki a marxista, esetenként maoista, de mindenképpen a globalista internacionalizmus vizeiből és magát – egy szellemi átalakítás után – a fennálló politikai rendszer ellenzékévé nyilvánította, éppen ekkor farolt le a számára idegen, rövid ideig elfoglalt nemzeti platformról, ismét átadva magát egy másik globalizmusnak. Az úgynevezett „nép-nemzeti ellenzék” pedig óvatoskodott, nem tudta eldönteni, mennyire vallhat színt, mennyire türelmesek a hatalmon belüli eszmei partnereik. Noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az 1990-es tavaszi választástól számítandó és az átalakuló magyar politikában azonban az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpát-aljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány évvel 1989/1990 után sem egyszerű feladat.
***
 A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg a nemzet „tsinosodásának” szellemében, a függetlenség visszaszerzésének és az európai felzárkózásnak az érdekében. A függetlenség és a felzárkózás (hasonulás? beilleszkedés? illeszkedés?) a „honfoglalás” utáni magyar politikatörténet meghatározó szempontjai.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártoskodástól illetve a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. A „nemzetpolitika” függetlenségét korábban a Szent Korona biztosította. A pártpolitikai megosztottság korában a függetlenség nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre irányulnak, és hatalmi stratégiákat szolgálnák. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan nem veszi figyelembe.
A pártpolitikákban a nemzetpolitikai tartalmakat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és beágyazódásban kell megfogalmazni. A tartalomban megjelölt célokat pedig ehhez kell hozzárendelni. A célok csak így válhatnak a politikai párbeszéd témájává és közelíthetővé. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad, lehet és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika kialakítására. Pártpolitikai cél ezért elsősorban a nemzetpolitikai konszenzus megteremtésére való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt/elvárandó pártpolitikai cél a nemzetpolitika terén. Természetesen párbeszéd a nemzetpolitikáról csak olyan politikai szereplők között alakulhat ki, akikben létezik a nemzetpolitika iránti fogékonyság. A demokratikus eszközökkel megalakult pártelvű kormányok által megvalósuló nemzetpolitika is bukásra van ítélve, ha az pártpolitikává süllyed.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika, az ország-politika vagy a kormánypolitika közé. Ezért csupán azok a politikai szereplők alkalmasak a nemzetpolitikai párbeszédre, akik nem mossák össze ezeket a politika fajtákat. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett ez a 20. században. A hatalmi szándékú összemosása a politikáknak szülte meg a nemzetállam eszméjét és az ebből fakadó államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmus és a nácizmus megjelenését. Ezt a folyamatot gyorsította fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek valamint az ehhez kapcsolódó hatalmi-, gazdasági-, pénzérdekű politikának édes, de fattyúvá lett gyermeke a fasizmus és a nácizmus.
***
Ha korábban nem is, de 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos az elhelyezkedése a magyar politikában. Ez annak ellenére ténykérdés, hogy ezt akkor nem, vagy talán később sem mindig tudatosították a magyar politika művelői. A trianoni összeomlás után még gyakran összetévesztették a nemzetpolitikát az állampolitikával. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása a nemzetnek, az államnak és a hatalomnak hamis azonosságára épült és veszélyes is lett. Ez nem csak magyar vonatkozásban volt így. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitikát a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összehangolt összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott. Nem tartalmi okokból, mert amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy egyéb politikai célok érdekében is felhasználható, valamint egy kormányváltással törvényszerűen megbukik – ha bukik a kormány, megbukik a kormánypártok nemzetpolitikája is. Az ilyen helyzet lehetetlenné teszi a nemzetpolitika szükségszerű folyamatosságát.
***
 A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetszerűnek kellene lenni, hogy mindkét politikafajta azonos arányban jelenjen meg, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el teljesen az állam külpolitikájától, tehát nem minden esetben különíthető el az állampolitikától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget pl. a szomszéd állam és a szomszéd nemzet valamint az államközi és a nemzetközi kapcsolatok között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz az állítás, hogy a Trianon utáni Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. A „Magyarország önmagával határos” meghatározás értelmezési szempontból zavartkeltő, hiszen egy időben nem lehet két Magyarország.
Azért is fontos a nemzet és az állam közötti megkülönböztetés, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. Ugyanakkor Magyarországon is élnek olyanok, akik ugyan az állampolgárok közösségének tagjai, de nem a magyar nemzet részének tekintik magukat.
***
Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, 2004 őszétől pedig a kormánypolitikákban is napirendi téma az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de elődeik révén magyarországi állampolgárságú felmenőkkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik.
Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak (a Szent Korona addigi tagjai és alattvalói), vagy akiknek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, vagy szűnt meg lakóhelyük/szülőhelyük magyarországi illetősége, saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák eredeti, azaz magyarországi állampolgárságukat – csak a politika félresikerült gyermekei mondják, hogy a határon túli (legújabban: külhoni) magyaroknak megadandó állampolgárságról van szó.
Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe, mert ugyanúgy tartozéka az állampolitikának is, de leginkább közjogi ügy. A nemzeten belüli kapcsolatok azonban mindenekelőtt nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség politikai vetületeinek (közös politikai akaratoknak) vagy az együttesen elfogadott közös céloknak és elérésüknek viszonylatában.
A nemzetpolitika vonzáskörébe annál inkább tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott, egy szerencsétlen fogalommal jelölt „politikai nemzet” fogalomkörébe. Ez amiatt is helytelen lenne, mert az államjogászok által közjogi háttérrel megalkotott „politikai nemzetnek” nincs köze vagy csak áttételesen kapcsolható a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag és a közösségi tudat által) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kellene iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem lenne szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége (korábban a Szent Korona tagjainak, alattvalóinak a közössége), ami a jogok és a kötelességek rendszerén (korábban a megkülönböztetések rendszerén) épül fel. Ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez és a nemzet közösségi tudatához vajmi kevés köze van, hiszen az 1879-ben L. törvénycikként megalkotott törvénnyel az alattvalót (a Szent Korona alattvalóit és a Szent Korona tagjait) minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet – noha ekkorra a nemzetnek mind addigi hagyományos, mind a későbbi werbőczyánus értelmezése eléggé felhígult. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli időszerű, érzelmileg aláfestett, vagy az ésszerű politikai kapcsolatokon alapuló vonzások ugyancsak fontosak, még ha múlandóbbak is, mint a kulturális, nyelvi és tudatalatti kapcsok. A nemzet ugyanis eredendően a származástudat (közösségi tudat), nyelv, kultúra, a történelem és a politika által kialakult társadalmi építmény. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik (pl. megszűnnek a közös, politikai szempontból is értelmezhető célok), a nyelv és a kultúra szervezetileg huzamosabb ideig már nem tudja egyben tartani a nemzetet, még ha a tudati gyökerei életben is maradnak. Ez utóbbiak később származástudatként éledhetnek újra.
***
A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarország (a mindenkori Magyarország) játssza a kulcsszerepet. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország szuverén államként elég ritkán nyilvánult meg, ebben az időszakban folyamatosan és erősen korlátozott volt az önállósága, esetenként az ország léte is kétséges volt – még ha integritása (a Szent Koronának köszönhetően) kétségbevonhatatlan volt is. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt a korábbi félezer év összes következménye és sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg (nem ismerték a váltópolitika vagy kétrétegű politika intézményét, a magyar politikában ismeretlen fogalom volt az emigráns kormány stb.). A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból még gyatrább teljesítményt nyújtott, mint a két világháború közötti elődjei. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a nemzeti és az egyéb politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos, párhuzamosan és együttesesen teljesítendő, nem irigylésre méltó feladata van:
- gondját viselni a felségterületén élő embereknek az állam működőképességének a megtartásával, valamint az ország fenntartható fejlődésének a biztosításával, és
-     gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség (korábban országlakók) kollektív érdekeinek a képviselete átvitt értelemben ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának a támogatása. Attól nemzetpolitikai ez a feladat, mert Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke is.
Ennek a két alapfeladatnak – ország-politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két olyan sajátos vetülete van, aminek hangsúlyozottan meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve, sőt nyolcszáz éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra, közösségi érdek és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni, és amivel mindnyájunkat gazdagítják – nem véletlenül lett Európa első autonómia törvénye az 1224-ben kiadott pátens, ami biztosította az erdélyi szászok jogait. Példaként a mai helyzetre: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor ezt úgy kell/kellene megtennie, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti elv, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak javaslatokat, ajánlásokat lehet megfogalmazni esetleg segélyeket és sajátos programokat.
A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek. Közösségi jogok hiányában, a közéletben is csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és csak megalázó alkuk árán juthatnak előbbre, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik válfaja is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szétszórtságban, szerte a világon – ez a magyar világszórvány. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni, ami kettős és kétirányú feladat – segítség nyújtás az anyaország részéről az egyik oldalon, a másikon pedig az Ő hozzájárulásuk a pozitív nemzetkép kialakításához a nagyvilágban. Ez utóbbi ugyancsak nemzetpolitikai feladat.
***
A magyar nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó, a Nagy Trianon Palotában aláírt részének felülvizsgálására törekvő magyar „revíziós” politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag az 1989/1990-es rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen, vagy inkább a megalkuváson és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert, pontosabban a Szovjetunió térségen belüli felsőbbségi jelenlétét terheli a felelősség, hanem Magyarország állampárti rendszerének képviselőit is. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett, és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire.
Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe, a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja és mindezek végkövetkeztetéseként az államhatárokon átívelő nemzetegyesítés. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ez alkotta az első Orbán-kormány kormányprogramja nemzetpolitikai részének alapján, ezen alapult 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához, valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez és az ehhez kapcsolódó információs irodahálózat kialakításához.
 A 2001. és a 2011. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. Az 1920 utáni Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket, az új, közösségileg értelmezhető gúzsba kötő élményeket, a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre települhetett az új félelmeket keltő, a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa. A magyarlakta területek évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat, hanem a szülőföldről menekülők számát növelte, főleg a fiatalokét. A 2011-ben megtartott népszámlálás eredménye emiatt még lesújtóbb képet rajzolt meg.
A státustörvény 2001-ben történt megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Kárpátalján a Rákóczi Ferenc Főiskolát, Erdélyben az erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át őket – a saját életpálya viszonylatában teherré kezdett válni a nemzetéhez való tartozás. Eközben úgy érezték, hogy Magyarország is elpártolt tőlük, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, és gazdaságilag is meggyengült. Az elszakított magyaroknak az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett, mert azt ígérték a politikusok, hogy a belépéssel megoldódnak az évtizedes gondjaik. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő tőke és az odatelepült vállalatok ugyancsak csalódást okoztak, mert cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához.
***
 A klasszikus (nem szívesen mondom: a lenini) kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Tehát: sto gyelaty?
Nem létezik bölcs válasz, csak szónoki. Egy azonban biztos, az 1990-es évek első felében volt egy olyan magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagyszervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint volt 1998-2002 között, és vissza kellene jönnie annak az ellentéteket minimálisra csökkentő kegyelmi állapotnak, ami 2005 és 2010 között uralkodott a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumában a Magyar Országgyűlés épületében, ahol legalább politikailag egyeztetett elméleti keretek között sikerült probléma-megoldási utakat felvázolni.
Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában kívánok a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát a nemzetnek. 

Veszprém, október 26.

 

Fenti anyag Duray Miklós író-politikus és hazafi életművéből származik. Válogatás a szerző 2010-ben megjelent utolsó könyve óta elhangzott előadásaiból, mindnyájunk okulására.
                                                                                                                                                   MIL-szerkesztőség

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap