Nincsen rózsa tövis nélkül

Jókai Anna, sze, 09/21/2011 - 12:51

 

 

 

Az úttörőket minden év végén kiviszik Ilonka nénihez. Ilonka néni azt hiszi, ez jutalom az úttörőknek, az úttörők azt hiszik, ez jutalom Ilonka néninek. Persze, mindkét fél megérdemli a jutalmat: a gyerekek kibírtak egy újabb évet az iskolában, Ilonka néni egy újabb évet a szociális otthonban. Különben is, remek dolog jót kapni úgy, hogy közben azt képzelhetjük, mi vagyunk az adakozók.

A szociális otthon harmincnyolc kilométerre van a legközelebbi lakott településtől. (Innen jönnek az úttörők!) Uradalmi épület volt, államosításkor léptették elő „kastélynak”. Sárban, hóban még az autó is leragad az oda vezető (vagy az onnan kivezető) hepehupás dűlőkön. De hát – éljünk Ilonka néni kedvenc mondásával – nincsen rózsa tövis nélkül. S legalább igazíthatják valamihez az egyébként szüntelen és többnyire céltalan várakozást. Ha esik, ha havazik: nem kell várni. És akkor sem kell várni, ha túl erősen süt a nap, mert akkor meg a por nyelné el, és hőgutát kapna a látogató. S mivel ezt a környéket szerette az eső, és szabályos volt a meleg is, hideg is, az év háromszázhatvanöt napjából automatikusan kiestek a szeszélyes tavaszi és a borongós őszi napok (az agyagos sár miatt), a nyár szikrázóan fényes napjai (sugárveszély miatt) és a tél tompa, puha napjai (hóakadály miatt). A várakozás kellemetlen ideje összeszorult néhány hétre, június tájára és szeptemberre. Szerencsés esetben ilyenkor is esett, vagy jött egy korai-kései kánikula. Akkor volt ám csak nagy felszabadultság; viháncoltak, koccintottak a hajnali és esteli bőrös tejecskével. Nem kímélték a fajanszbögréket. Elnyikordult fejük fölül a leggyötrőbb csigasor: a bár lehetséges, de mégsem teljesülő öröm fájdalma. Csak úgy pörgött a nyelvük, egymás szájából kapdosták a szót, egy elkezdte, a másik folytatta, a harmadik befejezte, aztán újabb kör indult, lánc-lánc, eszterlánc, egészen a csendes pihenőig…

– Az enyém már össze is csomagolt, amikor rákezdte…

– Ez országos eső, bizony, látni a cseppen, nincs tölcsére, szegény lányom, milyen bosszúság, hiába sütött-főzött…

– A fiam, ide hallom, még káromkodik is, szidja az eget. Írok neki, ha jön az ünnep: keresse inkább az illetékest, aki az útról intézkedik, végre…

– Mióta ígérik! Betonút!

– …minden héten itt lenne az enyém…

– Ez az elzártság, tehetnek a mieink róla?

– Nincsen rózsa tövis nélkül – mondta Ilonka néni, mintegy összefoglalva a tényállást, s ebben úgy-ahogy megnyugodtak mindig. A gondnoknő is közéjük ült, nyájas szavakat fecserészett, az asszonyokat csinibabának szólongatta, a férfiakat kiskandúrnak. Úgy vélte, lélektanilag jót tesz a fiatalítás. Ígérte az utat, az intézkedést, csepülték együtt a fenntartó szervet. Az élelmet is dzsip hozza, ha a katonaság nem segítene…

– Az én unokám is százados…

– A vejem talán vezérőrnagy azóta.

Senki se kérdezte, mióta. A hozzátartozóknak illett nagy rangot adni, és magas hivatalt. Mentegetni csak a szegényebbjét kell: aki „fönn” van, nem a maga ura…

– Ha jövőre meglesz az út, csinibabák, kiskandúrok, még a kállai kettőst is eltáncoljuk – mondta a gondnoknő, s egy-két, a női forma nyomát őrző néninek dévajul a fenekére paskolt, belecsípett az öregek arcába; a csipetnyi részt, ahol még volt hús, szakértelemmel kiválasztotta. Arra gondolt közben, a maga részéről mindent elkövet, hogy ide aztán sose készüljön rendes út. Megölik egymást a folyton üres, sima beton végén – vagy egy év alatt elhullanak az átkozott reményben. Ő megkedvelte ezt a helyet. A férje négy esztendeje elzavarta: „öreg vagy, roncstelep…” Két hónapig kúrálták valamivel a sírógörcsét, azóta ilyen vidám, feldobott. S ebben a társaságban ki merné örökifjúságát kétségbe vonni? Egyszer – amikor még a dzsip is elakadt a sárban és vele az esedékes gyógyszeradag – Ilonka nénit is beavatta a múltjába. Ilonka néni meghallgatta, aztán mélyen a szemébe nézett, és azt mondta biztatóan:

– Nincsen rózsa tövis nélkül!

A gondnoknő szaladt a dzsip felé, lenyelte a tablettákat még a kerítésnél, s határozottan megkönnyebbült. Ilonka néninek igaza van.

A lakók is így vélték; Ilonka néni tekintélyt szerzett. Részben a korával és erejével: nyolcvanöt és fél éves volt, és még el tudott két bottal a közös étkezőig vánszorogni. De családi állapotát is irigyelték: Ilonka néni teljesen egyedülálló, független. Nincsenek felesleges sóvárgásai.

– Csak holnapra szakadjon föl… süssön a drága napocska… – motyogták, s cinkosan összehunyorítottak. Sokáig elhúzódik az ilyen sűrű, nesztelen eső.

A játékot csak Ferike bontotta meg. Ferike naptár szerint negyvenegy éves volt, de megmaradt nyolcnak. Aki ezt megértette, azt is megértette, hogy Ferike tulajdonképpen nem bolond. Csak biológiailag túlélte önmagát: elfelejtett gyerekkorában meghalni. Gyerekesze logikus volt, és nem hazudott:

– Akármilyen idő van, sose jön az én anyucikám… nem szeret már engem… – a könnyeket szétmázolta őszülő szakállán.

Hogy is rakhatták ide, ezzel a helyzetet csúfoló panasszal, ezzel az állandó, fordított és temészetellenes váddal…? Micsoda tapintatlanság. Hol itt a szabály?

Ilonka néni megmagyarázta. Sajnálta a fiút, de nem nyilatkozhatott, csak tárgyilagosan:

– Nincsen rózsa tövis nélkül! – Ezúttal látta is a teremtés nagy, általános tulipiros rózsáját, ott van alatta a száron Ferike, és nem más, egy elenyésző, pici tüske az illatos világban.

Ferike nem beszámítható. Nevelgették, oktatgatták, vigasztalták. Bár a gondnoknő – egy-egy gyógyszerszünetben – úgy érezte, ez inkább szekatúra, az áthárított bosszú finom fajtája.

– …mert az orrodat túrod, azért nem jön az anyád… ilyen rossz fiú kinek kell…

– Légy jó, Ferike… tanulj valamit… az enyém már hatéves korában törte a németet…

– Szégyen… szegény anyád.

– Ne voníts a sötétben. Azért nem kíváncsi rád. Szándékosan elijeszted.

– Milyen katona lesz belőled? – kérdezték a férfiak, s ilyenkor elterelődött a figyelem a fiúról, röpködtek a rendfokozatok, csillagok és aranysávok, összekeveredtek a rokonok és a dicső harci emlékek. Az asszonyok pedig szüléseiket mesélték, kivétel nélkül bonyolult szüléseiket, melyek eredményeképpen kivétel nélkül óriási csecsemőket préseltek a világra. Csak később lettek az édesek annyira betegesek, és megtűzdelve gonddal-bajjal, hogy még innen is, a békességből, csak aggódhat értük a szív. Isten ments, hogy ennek az útnak nekivágjanak!

…Júniusban alig volt három nap, amit végig kellett vágyódni. Valahogy kibírták, veszekedve-marakodva; imádkozták titkon a mostoha idő kegyelmét. De épp, mielőtt beállt az áldott Medárd, megérkeztek az úttörők Ilonka nénihez. Persze, csak a kiválasztottak. A csapat java. Téeszhintón jöttek, vasalt piros nyakkendőben. Apró keresztöltésekkel díszített terítőt hoztak ajándékba és két szál gyulai kolbászt, figyelmességből ledarálva.

Ilonka néni sóhajtott:

– Nincsen rózsa tövis nélkül… – s a terítőt, amely hasonlított egy temető pontos helyszínrajzához, mindjárt visszaajándékozta.

Az úttörők kizárólag Ilonka nénire koncentráltak: ő a magányos és a legöregebb. Szóvivőnek Kisnagy Lőrincet jelölte az iskola, mivel ő írta a legmeghatóbb dolgozatot a leírás műfajában megadott címre: Egy estém otthon. Különben is Kisnagy Lőrinc volt a legjobb tanuló az őrsben. Amikor beíratták az elsőbe, túl sokat hallotta mindjárt szeptemberben: „Lőrinc, hé, te pisálsz a dinnyébe?” Kénytelen volt kitűnni.

Körbeülték Ilonka nénit a kertnek nevezett gazosban. Ilonka néni mohón nyelte a darált kolbászt, tudta, estére kihányja az egészet. De hát… nincsen… rózsa… tövis nélkül. Közben beszélt, mert az úttörők jegyzettömböt is hoztak, és kattogtatták hatalmas reklámgolyóstollukat. „A Malévvel mindenhová!” A látogatásból alighanem dolgozat lesz… vagy pályázat, a következő év elején…

– Ó – mondta Ilonka néni. – Dolgozat. Nincsen rózsa tövis nélkül.

Véletlen találat: együtt nevettek.

Lőrinc hangosan kérdezett, ahogy utasították. A néni hátha süket. Magáról is adott némi információt: hátha vak is.

– Én százötvenkét centi magas vagyok, és hatodikba járok, barna a hajam. Körülbelül a társaim is hasonlítanak. Kettő lány, ami különbség…

– Nincsen rózsa tövis nélkül – kuncogta Ilonka néni. A kislányok megsértődtek. Ez tényleg vak.

– Szeretnénk tudni a néni életéről. Tanulság céljából. Volt-e a néninek férje? Ez mint magánélet…

– De még milyen derék, milyen derék… úgy vert hozzá furkósbottal az apám, mert félénk voltam, húzódós, nem akaródzott férhő menni… Jól pászoltunk, nagyobb kárt sose tettünk egymásba. Aztán meghótt az első háború idején… nincsen rózsa tövis nélkül… megmaradt utána hál’ istennek két égedelem fiúgyerek… hej, mennyit kujtorogtak a határban, minden szomszédot megdézsmáltak, az az igen életrevaló két zsivány… amíg keservesen fölnevelődtek…

– És milyen pályát választottak?

– Mit akartok?! – Ilonka néni elkomorodott. – Mi a csudát akartok…?

Lőrinc helyesbített: – Mit dolgoztak? A felszabadulás előtt, és mit csinálnak ma?

– Mit is, mit is…? Alkalmilag… Épp megjött volna a kedvük, kezdett a fejük lágya benőni, de belemásztak a második nagyháborúba, szépen vitézkedtek, érmet is kaptak, de hát nincsen rózsa tövis nélkül, haza már nem bírtak jönni. Hogy most mit csinálnak, azt nem tudom. Attól függ, hogy van-e Isten.

– Niincs – mondták kórusban az úttőrök, nyújtott, sokat gyakorolt leckehangon.

– Több párja a néninek nem is volt?

– Nem – mondta Ilonka néni élénken. – És amit nektek itt pletykáltak, hazugság. Kitaláció mind a három. Bár a negyedik majdnem elvett. De leöntötte féltékenységből sósavval a felesége. Nincsen rózsa tövis nélkül.

– És… – Lőrinc kissé megingott. A kérdése nem volt elég hivatalos. – Miből tetszett élni?

– Hajjaj – Ilonka néni legyintett a bottal. – Dolgoztam én. Falun meg városban. Mezőn és házaknál. Látástól vakulásig. Amíg csak meg nem rokkantam. Mindig a nehezét, piszkosát. De hát nem is haltam éhen. Nincsen…

– …rózsa tövis nélkül – zúgták az úttörők.

– Úgy, úgy – Ilonka néni bólogatott. – Tanuljatok csak… ez a szép a fiatalságban.

– És… itt hogy tetszik érezni magát?

– A koszt jó, csak mindig ugyanaz. A szállás kényelmes, csak kemény. A személyzet kedves, csak nem ér rá. A többiek rendesek, csak sokan vannak. A tévéműsor érdekes, csak letört az antenna. Az orvos figyelmes, csak nem tud meggyógyítani. A kályha meleg, de büdös. Van kertecske, ha nincs is virág benne… De hát ez a világ sorja…

Tudták a refrént, mégsem volt kedvük ismételni. Árnyékok tapadtak az ablakokhoz, Ferike is kisettenkedett, hívta őket ipics-apacsot játszani, majdnem erőszakosan.

Kisnagy Lőrinc habozott, hogyan köszönjön. Az „Előre” Ilonka néni esetében nem sok jóval kecsegtet, sőt: mintha a gödörbe tuszkolnák egyenesen.

– Kezicsókolom – mondta végül, és meghajolt. Az őrs utánozta. A búcsú, mint egy társastánc zárófigurája, olyanra sikeredett.

– Szervusztok. Gyertek máskor is. Szakítok rátok időt. Nem sajnálom.

Lőrinc maga elé engedte a gyerekeket; azok versenyt futottak a kocsiig. A mozgás gyorsasága kirázta belőlük az élmény szúrós feleslegét.

Lőrinc – még amikor csúfolták – önvédelemből tanult meg töprengeni. Lassabban baktatott, s egy pillanatig megállt a síró vaskapu tövében.

Nézte a burjánzó szamártövist. A tetőtől talpig tüskeágat.

Hirtelen szörnyű gyanúja támadt.

– Megint elvesztettél valamit? – kiáltották a társai, már a parádés bakról. – Szedd a lábad!

Lőrinc prüszkölt egyet, mint a lovak. Még csak az kéne. Az iskolában megkérdezni. Elveszik a nyakkendőjét, s az apja megint megveri a tehénvakaróval. Pedig egyébként rendes ember, négy nap is eltelik, amíg kizavarja egyszer-egyszer a családot az ólba.

Fogalmazás lesz ez is. Jeles munka. „Ilonka néni bölcsessége”, avagy alcím: „Nincsen – – –” 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap