Nyavalyás

Lukáts János, v, 02/04/2018 - 00:10

Lőrinc háromszor próbálta végig valamennyi nyakkendőjét, végül a ferdén zöld-fekete csíkos mellett döntött. De miután elindult, a lépcsőházban lekapta a nyakából és a zsebébe gyűrte. - Ezeknek, minek?! – és becsapta maga után a kaput.

Az érettségi banketten megegyeztek, hogy csak tízévenként fognak találkozni, látták már egymást eleget. Lőrinc gyalog ment, volt ideje, de meg valahogy úgy érezte, most visszaindul húsz évvel ezelőttre, a múltba.

A nagyokosak jutottak eszébe. Krémergyurka, a matekzseni, akit az esze ellenére Zebunak hívtak, és aki a Zebuért öklelt. Fejjel – mellbe, nagyot. A tízévesen már „mérnök úr” volt, az atomerőműben. Aztán a Portolánytibi, aki megnyert egy diákolimpiát, de mert a liláknak drukkolt, a padját mindig lila krétával kenték be, Porto meg mindig beletenyerelt. Tíz év múlva már egy kisvárosi elmegyógyintézetben lett főorvos. Hja, bolond osztályból bolond osztályra! – Lőrinc belemosolygott a múltba. Botykafrici állítólag fizikapéldákkal álmodott, amit ugyan senki se tudott ellenőrizni, de Bolyai lett a beceneve. Úgy írt, hogy nem volt tanár az iskolában, aki képes lett volna elolvasni a dolgozatát, pedig a tanárok sok mindenre képesek. Botykafricinek mindig magának kellett felolvasnia a macskakaparását a javítási órán. A tanárok meg csak bólogattak.

Lőrinc már a második piros lámpát ácsorogta végig. Hány múltat is kell az embernek számon tartania? Elég volna csak a magáét, de hát akkor minek jönne el húsz év után is? Vagy mind a harmincötét? Na, még csak az kellene! Volt, akivel négy év alatt tíz mondatot se beszélt. De mit is beszélt volna Gálzolival, Vagy Mandelmarcival, amikor látni se bírta őket?! Vagy a Pokorjóskával, akit az osztály csak Ökör-Pokornak hívott. Pokorjóska ugyan nem jött el a tízévesre sem, de megüzente: - Reakciósokkal nem ülök egy asztalhoz! – Szalatinszky is csak telefonált: - Útálom a sok besúgónak a pofáját! – És még ezek osztálytársak! A második piros lámpa után aztán az úttestre lépett Lőrinc és keresztülvágott a szembejövőkön.

Meg a hülyék! Főként persze a Kalocsagyula, aki saját maga mindig így mondta a nevét, egy szuszra. Aki bármelyik órán hajlandó volt ájultan kizuhanni a padból és levitetni magát az orvosiba, addig sincs feleltetés. Lőrinc egy szembejövő szeme közé vigyorgott. Vagy a Brázvili, aki hangosan sajnálkozott, amikor a rabszolgaságot tanulták történelemből, Jelencsákpityu tanár úr ki is vágta az óráról. Ja! És a Lebovics, csak így, vezetéknéven, akinek Lafaty volt négy éven át a hétköznapi neve. Lafaty a fejével csinált karriert, még ha nem is úgy, mint a nagyeszűek. Fekete göndör haja volt, gyakran elvitték fodrászmodellnek, járt még Londonban is. Élménye annyi volt, hogy a hídról a folyóba köpködött, a hídnak a nevét nem tudta, a folyóét elfelejtette. Ilyen volt a Lafaty. A Lebovics. Meg a többiek, a se okosak, se hülyék. Tatárniki, a műanyag-kisiparos, Rozsnyaipali, a repülőgép szerelő, Szemethyali (hétköznap ugyebár: Szemét) a miniszteriális szépfiú, akinek öt kockás zakója volt.

Az óbudai mellékutcában, a vendéglő előtt többen is ácsorogtak. Ahogy közeledett, Lőrinc igyekezett azonosítani a fejeket. Mindenki meghízott, megöregedett, megkopaszodott! Ilyen osztályba jártam?! – rémült el magában, aztán ordítva belépett a falkába. Valaki hátba vágta, valakit hátba vágott.

Csákányjancsi jutott eszébe, csak átröppent az agyán egy gondolatpernye, Lőrinc maga se tudta, azt várja-e, hogy felbukkanjon a vézna arc, a félrefordított fej, vagy inkább, hogy ne legyen részese a mai napnak.

A legelső órán Egybenyak tanár úr mindenkit felszólított, aggályosan kérdezett, aggályos válaszokat várt. Csákányjancsi először ülve maradt, aztán mégis feltápászkodott, balkezével megfogta hátul a jobb könyökét, és jobbra-balra tekergette magát. Miközben válaszolt a vadonatúj tanárnak, a mennyezeti lámpaburát bámulta. Aztán megvonta a vállát és leült.

- Elég hülye ez a kis dugasz! – mormogta Lőrinc felé a mellette ülő, Herencsárkarcsi nevű, szőke fej. – Aha! – szűkszavúskodott Lőrinc, egyúttal el is felejtette a Csákányjancsit.

- Te ki vagy? – állt meg előtte az első szünetben Csákányjancsi és vézna ujjával mellbe bökte Lőrincet. Lőrinc csodálkozott, miért pont őt kapta ujjhegyre a másik, aztán megmondta a nevét.

- Nem mintha érdekelne, csak kérdeztem! – vállat rándított a vézna és elfordult. Másnap reggel megint ott állt előtte: - Minek is hívnak téged? – Lőrinc másodszor is bemutatkozott Csákánynak, tagolva a nevét, ha ennyire érdekli, miért nem jegyzi meg, gondolta.

- Mert olyan hülye a neved, azért kérdezem! – a piszkafa mutatóujj most Lőrinc ingének a gomblyukába furakodott.

- Mert neked mi a neved? – pedig Lőrinc tudta.

- Te azt úgyse jegyzed meg. – Csákányjancsi hátat fordított és megemelte ösztövér vállát. Egy hónapig nem szóltak egymáshoz.

Csákány vontatottan beszélt, mintha utálná, akihez szól, de talán tényleg utálta is. Lőrincet meg különösen. Meg mintha félne mindenkitől, oldalról közeledett mindig Csákány, maga is az oldalát tartotta a másik felé, a legkisebb felületét. Vagy éppen, hogy senkitől se félt?

Alacsony, vékony fiú volt, pipaszár lábakkal, de azokat is lomhán szedte, és lábfeje kifelé állt, mintha a lábak gazdája mindig elfordulni készülne. Sose nézett a szemébe annak, akivel beszélt, a gombját szemlélte, vagy ellesett a füle mellett. Ha beszélt, a másik arcához hajolt, hogy lehelete a beszélőtárs szemét érje és megrebbentse. Aztán elhúzódott a másiktól, és értetlenkedve nézett a megrebbenő szemekbe.

A legalacsonyabb volt Csákányjancsi az osztályban és a legkönnyebb is. Se okos nem volt, akit irigyelni lehet és fölnézni rá, se ostoba, akit sajnálni kell. Mintha szívességet tett volna az iskolának, hogy belejárt, és mindenkinek, akivel szóba állt. Egy hónap után Csákányjancsit mindenki kellőképpen utálta. Az egy Bolgárferi viselte el, ő, a magasugró meghallgatta Csákányjancsit és nevetett mondatai végén. Csákány azért vele is hasonlóképpen hányaveti volt, mint a többiekkel.

 Csákány a leggyengébb is volt a harmincötből, és nagyon pontosan érezte, hogy ez a gyengeség nagy erő az osztályban. – Mert én olyan nyavalyás vagyok! – minősítette magát lemondó szerénységgel, ettől kezdve Nyavalyás lett a megszólítása. De egyre kevesebben szólították meg.

Nyavalyás hallgatott maga szerezte nevére, nevetett rajta és nevettek rajta, aztán természetes lett, hogy csak ezt a nevét használták. – Te, Csákány… - szólt neki egyszer Lőrinc.

- Én Nyavalyás vagyok, vagy most hallod először? – fordult felé lomha mozdulattal és odébb lökte Lőrincet. Lőrinc eltolta magától Csákány tolakodó kezét, mire Csákány hisztériás üvöltésbe kezdett: - Megütsz, megütsz, te erős? Engem, a leggyengébbet?! Üss meg, te bátor hős! – Csákány szeme szikrát hányt egy pillanatig, aztán hirtelen lesunyta a szemét és eloldalgott.

- Ez a Csákány nem normális… - dörmögte magában Lőrinc, és már nem nevezte a Csákányjancsi forma kedélyes néven, sem az érdes, de mégis bohókás Nyavalyásnak.

- Viszont egyre pimaszabb… - morgolódott Herencsárkarcsi is, és megcsóválta nagy, busa fejét.

- Mit piszkáljátok a Nyavalyást? – sóhajtott szenvedően Bolgárferi, de a fiúk fölháborodtak: - Hát, hiszen éppen ő az, aki provokál mindenkit!

- A légynek se tud véteni! – védelmezte a magasugró a legkisebbet.

- De mi nem vagyunk légy! Mondd már meg neki, ha beszélsz vele! – és Lőrinc ott hagyta Bolgárferit, aki csak mosolygott elnézően.

Nyüzsgött az osztály, úgy, mint hajdanában. Volt aperitif, az autósoknak üdítő, „Lónyál!” – húzták el szájukat az ivósok. Herencsárkarcsi köszöntőt mondott, Darabos tanár úr (Darab) és Mohás tanár úr (Mókás) válaszolt a pohárköszöntőre. A jelenlévők beszámoltak életük folyásáról, az osztály egyik fele hencegett, a másik szerénykedett. Krémergyurka, a „mérnök úr” így fogalmazott: - Fél lábbal a börtönben vagyok, fél lábbal a temetőben! – és nevetett. - Zebu! – kiáltott rá Tatárniki és fejével mellbe taszította, aztán összeölelkeztek, de lehet, hogy Krémergyurka csak leszorította egy pillanatra Tatárnikit. Portolánytibi most se jött el, maga helyett levelet írt. – Lát bolondot eleget! – röffent közbe Mandelmarci. Botykafrici öltönyben jelent meg, igazgató lett belőle, a humorát otthon hagyta. - Igazgató vagy? Hát írni megtanultál-e már?! – a nagyszájú Neurotimre hátba vágta.

Aztán vacsoráztak, négyen kaptak egy-egy bőségtálat. A falánkak gyűjtögettek, a finnyásak csak turkáltak, a gyomorbajosok sopánkodtak.

Kalocsagyula időközben – mily meglepő! – politikus lett, sajtófőnök. – Ilyen pofával? – kérdezte valaki a népből. Lafaty megkopaszodott és bankigazgatóvá avanzsált. – Nincs igazság! – sóhajtotta Herencsárkarcsi, - A pénzemet mától a belső zsebemben hordom! – Jól gombold le! – tódított Lőrinc, Herencsárkarcsi egyetértően vihogott. Szemethyali vadonatúj kockás zakójában megállt a vendéglő ajtajában és fürkészően körülnézett. – Te ki is vagy? – kérdezte tettetett zavarral, miközben Brázvili kezét szorongatta. – Nézd, a Szemét! – szállt felé több felől is a szó, de hát ez a neve volt.

Lőrinc szeme körben járt, most már kereste Csákányt. Nem hiányzott éppen, de a távolléte mégis feltűnt. Bolgárferi a hosszú asztal másik végén ült, fejjel magasodott ki környezetéből.

A szünetek végén bújt az ördög legtöbbször Csákányjancsiba. Megállt Lőrinc előtt (vagy inkább odacsusszant, oldalazva), sovány ujját Lőrinc felé emelte, megérintette az állát, és kimért megvetéssel húzta a szót: - Na, mi van, te kis hülye? – aztán várta a hatást. Ha Lőrinc (vagy bárki más) akár csak fölemelte a kezét, Csákány sikoltozni kezdett. De senki nem emelte föl a kezét, az osztálytársak legtöbbje zavartan elfordult. – Na, mi van, majrés vagy? Még tőlem is félsz, egy nyavalyástól? – Bolgárferi ilyenkor közbeszólt (mert mindig ott settenkedett Csákányjancsi közelében): - Hagyd a fenébe, látod, hogy remeg a szája. Mindjárt sír! – és elvonultak együtt és röhögtek együtt. Lőrinc kezdetben meghökkent ezen a gyerekes idétlenségen, aztán zavarni kezdte a szándékos ingerlés, végül annak fogta fel, ami a dolog valójában volt: tudatos provokációnak. Csak hát…

Kerülte Csákányt, mint valami kellemetlen kártevőt, de egy légtérbe voltak összezárva évszámra. Azért az első év csak eltelt. Csákány mindenki állát fölfricskázta, de Lőrinc piszkálásában különös örömét lelte. A többiektől nem félt igazán, Lőrinctől félt, talán ezért is ingerelte, hogy a saját bátorságát a végletekig kipróbálja.

Lőrinc, mint egy üvegbe zárt, füstölgő rossz szellemre, úgy nézett Csákányra. Egy közös gondolatuk nem volt, de igazán vetélytársak se voltak. Ráadásul Lőrinc a baloldali padsorban ült, az ablakhoz közel, Csákány a jobbszélen, az ajtónál. Ennél nagyobb távolság aligha lehet egy osztályteremben. Csákány szemében, ha meglátta Lőrincet, valami démoni fény villant fel, és mindig megtalálta az ürügyet, hogy belekössön. Lőrinc elviselte, elhárította a tolakodó ingerkedést, idővel aztán már szinte menekült előle. Miközben érezte, ez nem mehet a végtelenségig. Eltelt a második év is.

Harmadikban, az iskolai bálon szép lányok vonultak föl, húgok és unokahúgok, ismeretlenek és tánciskolai ismerősök. Vonzalmak és kívánalmak léptek működésbe, tizenhét évesek voltak, a kisfiúk nagyfiúk kezdtek lenni, a kislányok pedig nagylányok. A lányok nagyrészt megmaradtak kívánatos látványosságnak, bár testük-lelkük megváltozott. A fiúké is, a hangzatos szövegek több titkot rejtettek el, mint amennyit kibeszéltek. A nyári szünet aztán képeslapok írásával és várásával telt, vidám tervszövögetéssel és elkeseredett vetélkedéssel.

Csákány ezen a nyáron nem nőtt semmit, de rajta senki sem csodálkozott. Nyavalyás volt, nyavalyás maradt. Az iskolai rendezvényeken már régen a lányok voltak a főszereplők, még ha ezt ők maguk se hitték el mindig. A fiúk sem, de talán jobb is volt addig, amíg bizonytalanok voltak magukban. Csákány ádáz következetességgel járt Lőrinc nyomában. De most már nem csak az övében. Ha Lőrinc beszélgetett vagy táncolt valakivel, Csákány szerét ejtette, hogy utána azonnal ugyanahhoz a lányhoz sündörögjön, és a leggorombábban elijessze aznap estére. Volt lány, aki elsírta magát, volt, aki hazarohant, egyiknek a mamája jött be panaszra, hogy a lányával gorombáskodtak. Csákány tette, ahogy eddig is: - Te is a Lőrinc barátnője vagy? – kérdezte kiszámítottan. Az igenlő válaszra pedig ekképpen reagált: - Akkor most takarodj innen a fenébe, Lőrinc utál téged, és látni sem akar! – és a lányt is megpöckölte, vagy homlokon bökte csontos ujjával. A lányok riadoztak tőle, „Kisgoromba” lett Nyavalyás legújabb neve. Lőrincben forrt a méreg, szelíden szólt Csákányhoz, határozottan, haraggal, megfenyegette, - Csákány pedig a szemébe nevetett, és megverésre kínálta vézna testét.

Enikőt is elmarta, az iskolabálon kiütötte kezéből a szendvicset, szándékosan a lábára taposott, végül gorombán kiutasította a teremből. Mások is látták, lányok, fiúk, mindenki. Lőrinc is. Lőrinc Enikőhöz szalad, a lánynak elege volt az estéből, duzzogva indult haza - Lőrinc nélkül. Csákány addigra elpárolgott. Lőrinc – jobb híján – Bolgárferihez lépett: - Ide figyelj! Mondd meg a cimborádnak, hogy ezt soha többet ne próbálja meg! Láttad te is, ne mondd, hogy nem láttad! Ez nem nyavalyás, ez bitang! – Bolgárferi kínosan heherészett és a vállát vonogatta.

Az érettségi szünet végén jártak, átvettek száz fizikaszabályt, kétszáz matekpéldát, a latin memoritert kenték-vágták, annyi verset tudtak, mint egy profi színész, - és kezdett elegük lenni az iskolából. Péntek délután volt, hétfőn érettségi. Egybenyak tanár úr még tartott egy buzdító fecsejt és hazaindultak.

A véletlen akarta, hogy Lőrinc és Csákányjancsi maradt utolsónak az osztályban? Vagy a végzet belátta, van, ami nem kerülhető ki? Csákány már készen volt, hóna alatt tartotta és jobbra-balra lóbálta a tömött táskát, Lőrinc még szöszmötölt a padjában.

- Na, gyere, még utoljára megverhetsz. – hallotta egyszerre a háta mögött. – Vagy most is félsz, te kis görény? – lomhán hullottak a szavak, és mérgezetten értek célba. Lőrinc szembenézett az osztály legkisebb és leggyengébb emberével. Vagy inkább: a leggonoszabbal és legaljasabbal? Valóban: nem látják egymást talán soha Csákánnyal. Ha innen kilépnek, nem lesznek tovább osztálytársak. Ők ketten biztosan nem. Eh…!

Lőrinc elindult az ajtó felé. Ebben a pillanatban Csákány egy jól irányzott mozdulattal kiütötte Lőrinc kezéből a táskát. Aztán rávigyorgott, és szokott, unott hangján kezdte: - Na, mi van? Ilyen gyenge vagy? – és vézna ujjával a földre hullott füzetekre mutatott.

Lőrinc érezte, ha most nem történik valami, egy életen át az adósa marad egy hitvány embernek. Egyet lépett, jobb kezével megragadta Csákány mellén az inget, a fiú szemében rémülettel teli csodálkozás villant meg. Tudta, túlfeszítette a húrt, vége a játéknak. Lőrinc fölemelte Csákány Jánost és egy darabig a levegőben tartotta. Érezte, hogy a könnyűsúlyú fiú lába a levegőben kalimpál. Vagy csüng tehetetlenül. Várt egy pillanatig, mintha gondolkodnék, mit is tegyen a kezei közé került, eleven tárggyal. Aztán baljával, visszakézből szájon vágta. Érezte, ahogy a fiú feje megrándul, és látta, amint szájából kibuggyan a vér. Hang nem jött ki belőle, a vére pedig végigfröcskölte a fehér ingét. Akkor Lőrinc újra lépett egyet könnyű terhével és Csákányt a falhoz vágta. A fiú háta dobbant egyet, feje pedig nagyot koppant a falon. Csákány csendben lecsúszott és ülve maradt a fal tövében. Szeme érthetetlenül nézett Lőrinc arcába.

- Ugye, tudod, hogy ezt miért kaptad? – kérdezte, miközben hallotta a saját hangját, amely egészen nyugodt és csöndes volt. Összeszedte a földről a könyveit, a táskájába rakta és az ajtó felé indult. Csákány nem mozdult. Az ajtóban Lőrinc megtorpant, táskáját az ajtónak támasztotta és visszafordult. Csákányhoz lépett és még egyszer szájon vágta. Most már a fal is véres lett.

- Ezt Enikőért… És most te takarodj innen a fenébe! – nézték egymást egy idegtépően hosszú pillanatig, Lőrinc küzdött magával, hogy bele ne rúgjon a földön fekvő Csákányba, aztán megfordult és bevágta az ajtót maga után.

Hétfőn érettségiztek, Csákány a névsor elején volt, Lőrinc a közepén, nem találkoztak. Lőrinc úgy érezte, csúf betegségtől és otromba tehertől szabadult meg, elégedett volt és harmóniát érzett maga körül.

A tízéves találkozóra mindenki nagyon készült, először kényszerül rá az ember, hogy mérleget vonjon az életéről, és megossza az eredményét a magához hasonlókkal. Vajon ki maradt meg barátnak és kiből lett távoli ismerős? Kiből lett nagy ember, kiből senki, ki pedig félúton menetel a kettő között. Lőrinc az asztal végére sodródott, szemlélte az érkezőket, része volt és ismét része akart lenni a hajdani közösségnek. Az ajtóban egyszerre megjelent Csákány. Állt egy darabig, valami bizonytalanság dolgozott benne, aztán óvatosan beljebb lépett. Még kevesen voltak a helyiségben, hamar észrevette Lőrincet. Amint meglátta, az arca felderült, egyenesen felé igyekezett. Lőrincben eltemetett gesztusok éledtek újra, keze-válla egy kicsit megrándult. De Csákány közeledett és közben szinte kivirulni látszott.

- Lőrinc! – Csákány szava bensőséges és őszinte volt, megölelte Lőrincet, a kezét pedig hosszan a maga kezében tartotta. – Öreg fiú! – és a szemébe mosolygott, Lőrinc elhűlve vette észre, milyen mélykék szeme van Csákányjancsinak, sose látta eddig. – Köszönöm, amit értem tettél! – hangzott a hihetetlen mondat. – Tudod, hogy mindent neked köszönhetek? – és valami zavart pirosság öntötte el Csákány arcát. – Ha te akkor, ott, engem nem térítesz észre, tudod, Lőrinc, akkor sose lett volna ember belőlem. Akkor megmaradtam volna egy elviselhetetlen, szemét fráternak! – mondta egyetlen lélegzetre. Lőrinc ránézett és látta, igazán azt gondolja a másik, amit mond. – Te verted ki belőlem a hülyeséget. A fölösleget. Hallod, nagyon kiverted! – felnevetett, aztán koccintottak, megitták a barátságot. Az este folyamán többször is szerét ejtette Csákány, hogy Lőrinc mellé kerüljön: - Már évek óta Doktor Csákány vagyok! – büszkélkedett, - Van egy osztályom, benne tizenhét beteg, és képzeld, Lőrinc, közülük egyik se nyavalyás! – ezen aztán mindketten nevettek. Csákányjancsi kihúzta magát (no, sokkal magasabb nem lett!), aztán bizalmasan rácsapott Lőrinc vállára. És beszélt, beszélt neki az életéről, a terveiről, de leginkább a nagy változásról, amit aznaptól számított, amikor Lőrinc, az érettségi előtti napokban, helyben hagyta. Hajnal felé barátként váltak el.

Lőrinc hazáig csóválta a fejét. Tenyere fölidézte a két nehéz, hajdani pofont, érezte Csákány pehelynyi súlyát, szánalmas vergődését, már majdnem megsajnálta. Aztán felötlöttek benne a fiú gonosz mondatai, kiszámítottan aljas színjátékai. Örült, hogy véget ért a dolog, és hogy ilyen véget ért.

Tíz éve ennek, mára megmohosodott benne az emlék, a haragvás emléke is, a provokációé is. Meg valamiképpen Csákány meghökkentő változásának az emléke is. Üldögélt és a szemét újra végigjáratta a megkopott fejeken, a kikerekedett arcokon. Neki magának nem volt fontos Csákányjancsi, de azért az osztálynévsorból csak hiányzott.

Megették a bőségtálat, a desszertet, volt, aki fagylaltot kanalazott, volt, aki számos felest küldött utána. Tizenegy körül az asztal oszladozni kezdett, a harmincötből már tízen se voltak. Lőrinc lassan az asztal másik vége felé indult, Bolgárferi viccet mesélt, Lőrinc megvárta, amíg befejezi. Bolgárferi jól mesélt viccet.

- Szia, Bolgár, mizujs?

- Hát mi volna? Szépen összejöttünk!

- Az igaz! – Lőrinc zavarban volt. – Tudsz valamit a Csákányjancsiról? Miért nem jött el ma? Te vagy a barátja.

Bolgárferi nagy szemeket meresztett Lőrincre: - A Csákány? Hát a Csákány meghalt, nem tudtad? - Lőrinc intett a fejével, hogy nem tudta, miközben a szava elnémult, a torka kiszáradt. Bolgárferi folytatta, sokadszor, unottan mesélte a történetet: - Öngyilkos lett, most egy éve lehet.

- Mi történt vele? – Lőrinc alig bírta a rövid mondatot kinyögni.

- Tudod, milyen volt! Összeférhetetlen, kötekedő. A betegei ugyanúgy nem bírták, mint az orvoskollégák. Menekültek előle, a végén már senki nem állt szóba vele. Ő meg úgy beszélt velük, mint egy kutyával. Azt hitte, neki mindent szabad. Végül kidobták a kórházból. Akkor aztán végzett magával, orvosnak nem nagy dolog, könnyen hozzájut, amihez kell! – Bolgárferi széttárta a tenyerét, talán még a válla is megrándult. Sajnálat alig volt a mondatában.

- De hiszen ez borzasztó! Hiszen legutóbb még… - valamit nyögdécselt Lőrinc.

- Legutóbb, legutóbb…! – legyintett Bolgárferi. – Az iskolában! Legalább az érettségi előtt, akkor kellett volna valakinek tisztességesen elverni, hogy kimenjen belőle az az átkozott természete! – fölemelte a poharát és körbeintett: - Fiúk, ha előbb nem, tíz év múlva újra találkozunk!

 

 

(2010. december 3.)

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap