Nyelvápolás

Jankovics Marcell, sze, 04/17/2019 - 00:04

 

 

 

 

 

Leegyszerűsítő leszek. Egy szónoklat nem tudományos előadás.

Minket csak a nyelv köt össze. Hogy válogatott gorombaságokat …

Az íreknek még anyanyelvre sincs szükségük az összetartáshoz.

Szerintem ennyi is elegendő kiindulási pontnak, oknak egy beszélyhez a nyelvápolás fontosságáról.

Ápoljuk tehát nyelvünket, hogy mennél elegánsabban, választékosabban fejezzük ki magunkat a szócsatákban. Nem új ez, hiszen a honi vallásháborút sem csak karddal, fustéllyal, hanem szájjal és tollal is vívták, gorombán, olykor trágáran, amitől még Pázmány Péter sem tartózkodott, de szócsatáik nyelvművelésnek tekinthetők, ekként pallérozták a magyar nyelvet.

Hadd vegyem számba, mely területeken érzem nagy szükségét a pallérozásnak. Előbb általánosabban, aztán részkérdésekbe bocsátkozva.

Ha már a trágárságról ejtettem szót, kezdjük az elharapózó mocskos beszéddel. Immár nemcsak magánbeszélgetésben, hanem a nyilvánosságban, írott, hangzó közbeszédben: filmen (nemcsak a magyar filmekben), internetes kommentekben, blogokban terjed járványszerűen.

A harc ellene – nem kétséges – a nevelésben, oktatásban vívandó elsősorban, hiszen a durva beszédnek, és máris a második területre érkezem, a műveletlenség, a bunkóság a táptalaja. A szegényes szókincs az iskolai nevelés hiányosságainak a következménye. Közismert, hogy az a bizonyos négy betűs szó a megfelelő igekötővel nagyon sok kifejezést helyettesít. Fogják csak gondolatban az alábbi igekötőket  a meg nem nevezett közismert 4 betűs szó elé: át-, be-, el-, föl-, hozzá-, ki-, le-, meg-, oda-, össze-, rá-, szét-, utána-. Hát nem csodálatosan gazdag a mi nyelvünk kifejező ereje. Ha ez igével ennyi mindent el tudunk mondani, mennyivel többet tudnánk nem néhány száz, néhány ezer, hanem néhány tízezer szóval?  A minap járt nálam egy fiatal újságíró: egy kérdést nem tudott rendesen megfogalmazni, pedig puskázott, le is írta korábban magának.

Mi a megoldás? Magyarul szépen, jól beszélő magyar tanárok hada, több magyar óra, hatékonyabb tanítás, sokkal, sokkal több memoriter. Nem helyes a régi irodalom rovására tanítani kortárs irodalmat. Arany, Jókai, Petőfi szókincse – hogy csak közhelyes példákat mondjak -, nagy segítség lenne a mai oktatásban.

A nyelvváltozással járó veszteségek. Ilyen az ikes igék egyes szám első személyben és felszólító módban, függő esetben való helytelen használata. Azt mondják, el fognak tűnni az ikes igék. Amíg 1 sz. 3. személyben nem tűnik el, addig miről beszélünk? Hogy hangzana a dolgoz, alusz, esz alak?

Miért cél mindenáron az egyszerűsítés? A nyelv útja úgyis az, egészen a kihalásig.

A jelentésváltozás. Muszáj lenyelnem, hogy az ural átveszi az uralkodik jelentését, csak azért, mert az rövidebb? Egy ige kettő helyett, irány a kihalás.  

A nyelvi elbutulásra jó példa a szabad „ige”. Vagy nem is ige? … Próbáljanak más melléknevet, határozószót ilyen egyszerűen, képzők nélkül ragozni.

Minden műveltségi szinten használják őket. Benyhe János…

Idegen szavak. Vicces, hogy egy olyan országban, ahol ma már kevesen beszélnek még egy nyelvet a magyaron kívül, milyen kedvvel használnak nyakra, főre fölöslegesen idegen szavakat. Jellemzően három esetben bosszant igazán. Ha van magyar megfelelőjük. Ha rosszul használják, l. pl. a tovább latinizált szavainkat, amilyen a nemrég divatba jött fizikálisan. Ha fennhéjázásból használják, a szóló műveltségét fitogtatja. Kedvencem a kompetencia, amely ellen – hadd képzeljem be magamnak – olyan sikerrel harcoltam, hogy máris kezd kikopni a használatból.

Sok régen meghonosodott idegen szavunk persze már a miénk, annyira, hogy az átadó rá sem ismer. Ilyen a szappan. Eszem ágában sincs kidobni sem a szappant, sem a frottírt, sem a sampont, sem a fogmosó poharat. A végén még a testi tisztálkodásért is életre, halálra csatáznunk kellene.

Utoljára, de nem utolsósorban, kérem, engedjék meg, hogy megosszam Önökkel mérgelődésemet ezen egyre gyakoribb fölösleges és nevetséges fordulattal, mely a hasonló fölösleges szónoklati töltelékekhez hasonlóan a szónokok, köszöntők sajátja. „Kérem, engedjék meg”, kezdik a mondókájukat a tehetetlen közönséghez, levélben a címzett szólva, kizárólag olyan esetben, amikor dicséret a folytatás.  A közönség soraiban nincs senki, aki fölállna, és azt mondaná, nem engedem meg, a levélíró pedig mégsem válaszolhatja ugyanezt egy gratuláló levélre.

Még folytathatnám, de ennyire futotta az időmből. Folytassák Önök immár magukban.

 

     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap