Nyelvédesanyánk 2/2

Tusnády László, h, 04/23/2018 - 00:08

A második világháború előtt a németek sok indián nyelvet tártak fel. Ezért nehéz volt olyan találni, amelyről ők még semmit se tudtak. Egy kicsi területen mégis élt egy olyan törzs, amelynek a nyelvét még ők nem tárták fel. Ez lett a titkos híradások alapja. Túl gyorsan sikerült úgy tökéletesíteni, hogy a modern hadászat igényeinek megfelelt.

 

A primitív társadalmak kutatói nem csupán a gyengeséget, a primitív szintet látják meg a szinte a kőkorszak világából itt maradt törzsek nyelvében, hanem a szépet, a hamvasságot, a tisztaságot, a felsejlő kezdet igézetét is. Minderre azért képesek, mert közel jutnak az adott emberek lelkéhez. A magyar nyelv bősz csepülőitől épp ebben különböznek: az utóbbiak és az előttük említett kutatók között sok fényévnyi a távolság. Nyelvünk támadóinak valójában velünk van bajuk, tulajdonképpen tőlünk akarnak minden emberi méltóságot elvitatni, ám a szerencsétlenek nem veszik észre, hogy belőlük párolog el minden emberi vonás.

Van egy olyan jelenség, amely idetartozik, de eddig még nem említettem. Fennáll az a veszély, hogy anyanyelvemet védve, nem említek egy olyan kérdést, mely igaz, hogy nyilvánvaló, de látszólag ellenem lehet szegezni. Igazán nem adok rá okot, bár soraim olyasmit is sugallhatnak, hogy én úgy képzelem el, hogy magyarul mindent és könnyedén ki lehet fejezni. Szó sincs róla. Ha ez így lenne, semmi komoly dolguk sem lenne a tudósoknak, költőknek, íróknak – megszólalóknak és tollforgatóknak. Való igaz, az emberben sokkal több benne lehet, mint amit ki tud fejezni, de ez általános emberi jelenség. Ha minden csak a nyelv-számítógép nyomogatásán múlna, és egész világunk ott lehetne bármilyen nyelven is – mint megvalósulás, akkor semmiféle művészre, tudósra nem lenne többet szükség, csak a gombnyomogató technikusra. Van, amikor persze nem sikerül visszaadni, leírni, elmondani, amit az ember érez és gondol, gyerekes dolog ezért a nyelvre támadni. Hasonló „okosságra” vall, ha valaki azért veri szét a zongorát, mert nem tud mindent megszólaltatni rajta, amit csak szeretne. A zene, a képzőművészet olyan lelki tartalmakat, lélek-áradást fejez ki, amelyet pontosan ugyanúgy szavakkal egy nyelven sem lehet „visszamondani”, pótolni. Ez tény. Több érzékszervünk van, és általuk többre megyünk. Ez olyan tény, amely miatt nem lehet elmarasztalni épp a mi nyelvünket. Minden természetes nyelvben olyan őselemek is vannak, amelyek az ihlet perceiben létet követelnek, ezek a megvalósulás örömében részesülő alkotót felemelik, oly magaslatra is, amelyről ő nem álmodott. Ekkor érzi azt a költő vagy író, hogy művében több valósult meg, mint amennyit remélt.

A gyermekek gyakorta kérdezik, hogy ki a rossz, ha nem tudnak egy film szereplőin eligazodni. Nem mondhatom nekik, Lucifert idézve, hogy a rosszat, mert rossz, senki se teszi. Felnőttként már ritkábban kérdezzük ezt, mert tudjuk, hogy bonyolult világunkban az árnyaltság a lényeges. A két szélső pólus szinte a titkok birodalmába tartozik. Én mégis furcsa módon a rosszakról beszéltem, olyanokról, akik létgyökereinket metszegetik felelőtlenül vagy előre megfontolt szándékkal vagdossák, ezért jó volna megnevezni őket. Méltók-e arra, hogy anyanyelvünk kapcsán itt most ők is felsorakozzanak? Nem hiszem. Megnevezik ők magukat kéretlenül is. Hívatlan prókátorok ők. Jelen esetünkben is névsor kellene, de vannak személyi jogok, érzékenységek, és egyirányúsított lehetőségek. Ezért a „jog” nyelvére áttérve csak azt mondom, hogy a támadóim „kitalált személyek”. Eddig még nem létező, de elképzelhető veszélyre akarom felhívni a figyelmet, és kinek nem inge, ne vegye magára!

A nyelvtantanításunk fő bajáról itt nem beszélhetek – negyvenhat évi tanítás után nincs kedvem rémregényt írni. Történetesen arról a jelenségről, hogy a modern iskolák pergőtüzében a különféle szemléletek, elnevezések úgy változnak, hogy aki nem helyezte szilárd alapokra a nyelvtani ismereteit, az csakis az elveszettség keserű élményét élheti át. Mi az a szilárd alap? A nyelv lelkének a látása, tisztelete, szeretete: az a tudat, hogy egy iszonyú sorsot megélt, pokoli vészekkel, veszedelmekkel viaskodó nép hőskölteménye szól minden szavunkból. „Erős a kő, ha helyén áll” – mondja a perzsa. Ennek az erőnek a tudata nélkül nincs mit mondani a nyelvünkről. Engem ez a tudat hatott át, és így teljesítettem a küldetésemet. Nem dobtam sutba a tankönyveket, mivel sok hasznos, értékes részmegoldást lehetett bennük találni, de a végkifejlethez nekem kellett eljutnom. Tisztelem a válaszadás többféle lehetőségét, de a vaskalaposság minden megnyilvánulását elutasítottam. Nem szavakkal, hanem egy általánosabb, egy mélyebb szemlélet átadásával. A megrögzött, elfogadhatatlan elméleteket úgy tekintettem, hogy tudjanak róluk azok, akiknek az életében ezek sorsosan lesznek jelen, de lelkük szabadságát ne adják fel. Ha valaki rajong a zongorázásért, akkor a zene lelkét keresse, és ne azt, hogy hangszere milyen hangszer- családba tartozik. Ha megtudja, ha azon tűnődik, hogy a fa lelke hogyan él tovább ebben a hangszerben, ne búsuljon azért, mert ily módon kiszolgáltatott lehet az ember. A hangszer másképp zeng száraz időben, és másképp zivatar esetén. Minden körülmények közepette találja meg a saját lelkét, a szerzőét és az egész emberiségét, akkor, ha megszólaltatja ezt a csodás húrokat. Így jusson el Teremtőjéhez. Ez a legtöbb. Ezt tesszük mi is, akik hiszünk anyanyelvünk lelkében, és ide nem jutnak el azok, akik csak bántják, gyűlölik, megalázzák. Ezek a pokol fejedelmeihez érkeznek meg, vagy már ott is vannak.

Nyelvtantanításom egyik különös eredményét láttam abban, hogy a „jövevényszavak” kérdésében semmi zavart sem keltettem. Látszólag elfogadtam a hivatalos véleményt. Ez annyira nem egyezett egész tanításom lényegével, hogy elébb-utóbb volt olyan tanítványom, aki bátran és nyugodtan nekem szegezte a kérdést: „Hogyan lehet az, hogy nálunk mindenki tökéletesebb, csak mi vettünk át mindenkitől szavakat?” Ekkor beszélhettem Bartók Bélártól és Adnan Saygunról. A török és a magyar nép közös gyökereiről, és arról, hogy a kereszténységet épp most megtagadó Európát mily önfeláldozó módon védtünk, és mit kaptunk fizetségül mindezért. Beszámoltam Arany János nyelvtantanításáról, és azt a meggyőződésemet is elmondtam, ha nagy költőnket nem éri iszonyú gyász, ha nem lett volna a betegség szorításában, akkor lett volna ereje és képessége, hogy akadémiai titkárként fellépjen nyelvünk hamis „kiárusítói”, elárulói ellen. Ám így is megtette azt, amit a haza megkövetelt, mert a lehető legrövidebben válaszolt az alapkérdésre, arra, amely minden magyar szívű emberbe belenyilall, ha a szavaink hivatalos eredeztetésével találkozik. Arany János „Az orthologusokra” című versének első két részét idézem:

I.

Kisütik, hogy a magyar nyelv

Nincs, nem is lesz, nem is volt;

Ami új van benne, mind rossz,

Ami régi, az meg tót.

II.

            Motto: Üsd, nem anyád!

            Közmondás.

Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész?

Tartozik ez terád?... Egy bizonyos: nem anyád!      

Nyelvünk poklából térjünk a mesék birodalmába!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Ebben az erdőben furcsa sugárzás érte a kakukkok fejét: megváltozott az eddigi programjuk. Nem volt elég az, hogy eddigi viselkedésükkel is bajt okoztak bizonyos madaraknak. Miután a fészekből kirepültek, egykori felnevelő szüleik ellen fordultak. Ennek súlyos következménye lett, és senki sem értette, hogy mindez csak valami titkos kór vagy valamilyen magasabb terv alapján történt…

Rém-mesék köd-alakjai kielevenednek. Látom, bizony most is látom a felemelt karokat, de nem félek az ütésektől, mert már kaptam jó néhányat: nyelvemre sújtó minden egyes dorong belém is hasít. A nagy csapdosók nem fogják fel, hogy önmagukat is verik, magukra is ütnek. Bizony mondom, sajnálom őket.

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap