A nyelvek világa és Kossuth Lajos 1/2

Tusnády László, k, 09/19/2017 - 00:06

Régóta izgat ez a kérdés, de tisztában vagyok azzal, hogy teljes, végleges megoldásra nem számíthatok, mert ebben az esetben az emberi tehetség titkát is meg kellene fejtenem. Az pedig lehetetlen. Elfogadom azt a véleményt, amely szerint hamarabb ismerjük meg az összes csillagot, mint az emberi szellemnek ezt a legnagyobb rejtélyét.

            Tudom jól, hogy mindaz, ami Kossuth Lajost a nyelvekhez kötötte, emberi kiteljesedésének csupán egy része volt. Viszont az is tény, hogy nem vált volna ő a világ szemében a szabadság szimbólumává nyelvi megvalósulása, szónoki tehetsége nélkül. Ahhoz az Egészhez, amely az ő lényét őrzi, kifejezi, örök ihlető erővel veszi körül, egy csodálatos személyiség ezer és ezer vonása kellett. Ezt az egyedüli csodát – szerintem elsősorban a nyelv által lehet megközelíteni. Igen, újra mondom: megközelíteni, korántsem megfejteni.

             A titok gyökereinek egy része minden bizonnyal az őseiben rejlik, és abban a földben, amelyből teste vétetett. Vitathatatlanul abból a városból is, amelynek elődjét a tatárok teljesen elpusztították, de a romok helyett létrejött, felépült, életért kiáltó, új városból jött egy lány, Mária, V. István gyermeke, és a lezüllött Anjou-házat magasra emelte. Az egyik fia Toulouse-i Szent Lajos lett, a másik, Carlo Martello, Dante Alighieri barátja. A legnagyobb olasz költő ebben a fiatal hercegben (az olaszok szerint magyar királyban) olyan képességeket látott meg, hogy szerinte ő lett volna a legalkalmasabb arra, hogy azt a leendő világállamot irányítsa, amely örökre megakadályozta volna (Dante hite szerint) a háborúkat. Carlo Martello hamar sírba szállt, de fia, Károly Róbert békét teremtett a meghasonlásba hanyatló hazánkban. A „boldog” jelzőt Dantétól egyedül Magyarország kapta meg az eposzkatedrálisban (beata Ungheria).

            Földünket, városunkat II. Rákóczi Ferenc szabadságharca szentelte meg a továbbiakban. „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak a véréből,…”

            A nagy eposzi hősöknek egy sebezhető pontjuk volt. Nekünk egy sem maradt. Vért izzadva, börtönt elviselve küzdöttek őseink azért az egyért, amellyel létezésünket biztosíthatták volna. Kiderült, hogy egyetlen olyan pontunk van, amelyet sebezhetetlenné tehetünk: ez a nyelvünk. Ez a mi még megmaradt remény-gyökerünk. A népirtásról elhíresült, de bűnüket beismerni képtelen népek vaspatája nyomta rá a világra kiváltságos és büszke nyelveiket. A mi létünket veszedelem-jéghegyek övezték. Nyelvünk – létünk lobogó pünkösdi lángja egyre nehezebben szállt az ég felé. Életfánkról ágakat, gallyakat zúdított a mélybe a történelem vad szele. Nyelvünk tündöklő kincsei velük együtt sodródtak egy már megjelölt, fekete kárpittal bevont végzetes „megállóhely” – végállomás felé. Kazinczy Ferenc és tárasai nemet kiáltottak erre a halálmenetre.

            Kossuth Lajos ebbe a világba született bele. Ha egy időgép visszavihetne minket kétszáz évnyi messzeségbe, akkor egy tizenkettedik évében lévő fiúcskát láthatnánk itt, és jövendő pályáját, üstökös-ívét ugyanúgy nem sejtenénk, mint ahogyan ő sem. Az életműnek, a történelmi eseményeknek az ismeretében is bizonytalan az ember, ha szembe akar nézni azzal a jelenséggel, amelyet ez a különös személyiség a világ elé tárt.

            Tudta, hogy egy menedékünk van: anyanyelvünk. Ezen a téren is oly nagymértékben érezte hiányosságait, hogy huszonhat évesen azt panaszolta, hogy anyanyelvi ismeretei nem érik el azoknak az irodalmároknak a szintjét, akik ezzel a művészeti területtel, mint költők, írók, foglalkoznak. Beismerte a helyesírásáról, hogy az is bizonytalan. Engem ez a vallomás furcsa mód megindít. Hányan legyintenek erre olykor a „nagyemberek” is. Szidják az akadémiát első helyesírási szabályzatunk megjelenés után száznyolcvan évvel is. Kossuthnak száz százalékos mentsége lett volna az, hogy leszögezze: ez az ügy őt nem érdekli, mert a legilletékesebbek sem tudnak dönteni róla. Ő ehelyett önmagát marcangolta. Örök példát adva arra, hogy először a saját házunk táján söpörgessünk. Ne másokban keressük a hibát! Közben végezte hivatali munkáját. Feladata teljesítése közben készítette feljegyzéseit, iratait latin és német nyelven. Eszébe se jutott az, ami sok „korunk hősének”, hogy a magyarral már nem is érdemes bíbelődni, mert a munka elvégzéséhez úgyis más nyelv szükséges.

            Kolera-biztosként fent tartotta városunkban a rendet, gondoskodott az orvosi ellátásról, kínkeservesen szállította a betegeket, temette a halottakat. Étkezni, mosakodni, aludni alig volt ideje. Ha a nyelvismeret világbajnokának készült volna, akkor a naponta megtanult szavak számát kellett volna sorjáznia, és nem a betegekét, halottakét. Ebből nem az következik, hogy ő nem hasonló lelkesedéssel tanulta a nyelveket, ha megtehette, hanem az, hogy számára a nyelvtudás rendkívüli küldetésének a része volt.

            Világhírű tudósunk, Germanus Gyula professzor úr évekig tanított Észak-Indiában. Ott a perzsa nyelv ugyanúgy volt jelen a művelt emberek érintkezésében, mint nálunk hajdan a német. Megcsodálták perzsatudását, és megkérdezték tőle, hogyan sajátította el ezt a nyelvet olyan tökéletesen. Mi kellett ehhez? Ő derűsen válaszolt: „Egy kényelmes karosszék és jó nyelvkönyv”. A technikai eszközökkel túldúsított világunkban kockázatos lenne ezt mondani. Lám, Kossuthnak ez sem adatott meg. Angolul cellafalak között tanult meg, teljes létbizonytalanságban. Jól tudjuk, hogy egyik sorstársa megvakult, a másik megőrült.

            Bábel jelentése „Isten kapuja”. (A „báb” a mai arab nyelvben is „kapu”-t jelent). Sokan úgy vélik, hogy a hozzá fűződő történetnek a lényege az, hogy megtudjuk, hogyan jöttek létre a különböző nyelvek. Elfelejtik, hogy a Biblia nem ismeretterjesztő kézikönyv. A zavar lényege az, hogy baj származik abból, ha az ember isteni magasra tör. Át akar jutni Isten kapuján. Olyasmit akar megtenni, amiben nem illetékes. Ember voltát tagadja meg. Kossuth Lajos tudta, hogy a benne lévő erőt valahonnan kapta, azt nem fecsérelheti el, azt őriznie, fokoznia kell a legiszonyúbb szenvedések közepette is, mert csak úgy lesz méltó rendkívüli küldetéséhez.

            Ha az ember felfogja, hogy teste a lélek temploma, és ebben a nyelv a lélek tükre, akkor azt is megérti, hogy ez a lélek isteni eredetű, de ez a titokzatos származás nem jogosítja fel arra, hogy Teremtőjével versenyre keljen. Segítséget akkor kap tőle, ha tehetségének megfelelően küzd, nem pazarolja el a lélek pénzét, azokat szolgálja, akikért felelős.

            Ezt értette meg Kossuth Lajos. Ilyen alapon zengett szózata bölcsek és írástudatlanok előtt olyan erővel, oly határozottan, oly világosan, hogy tömegesen sorakoztak utána olyanok is, akik korábban egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy hadba vonuljanak, kockáztassák drága életüket. Az a csodálatos áramlás, amely benne volt, így érintette meg azokat, akik őt hallgatták. Ekkor az emberek előtt, népe előtt minden szempontból megérett a küldetése. Már tudta, átélte, hogy a nyelvben benne van egy nép, egy nemzet tehetsége, szelleme, szellemisége, géniusza, és amikor angolul vagy más nyelveken szólt a világ különböző népeihez, akkor átélte, hogy a nemzet közös ihlet. Ezt mutatta fel az idegeneknek, s azok megértették őt, mert lélektükrükben az emberiség legnagyobb óhaja, legtisztább vágya tündöklött fel: a szabadság.

            Németül és franciául is szónokolt. A legkülönösebb élménye az volt, amikor Törökország elhagyása után a Mississippi kapitánya néhány órára megengedte, hogy La Speziában találkozzon az olasz szabadsághősökkel. Beszédet intézett hozzájuk. Korábban nem gondolta azt, hogy ő erre is képes. Pünkösd csodájával találkozott, mert szavait az olaszok megértették. Kitörő lelkesedéssel fogadták.

            Tudta, hogy a nyelvek az emberi lélek tündökletes székesegyházai. Igazi szépségüket akkor értjük meg, ha mi is képesek vagyunk fényt és zenét árasztani bennük. Nyelvtudását, egész szellemi képességét csak akkor sikerül igazán megértenünk, ha abból a hallatlanul nagy munkaszeretetből indulunk ki, amely őt jellemezte, és lelkes társait is megdöbbentette. Képes volt hosszú ideig éjt nappallá téve, kitartóan dolgozni. Volt olyan politikus követője, aki ezt megsokallta, és ezt az érzését jó szándékú tréfával fejezte ki, megjegyezvén, hogy ez a „fiskális” sohasem tudja abbahagyni a munkát.

          

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap