A nyelvek világa és Kossuth Lajos 2/2

Tusnády László, k, 09/19/2017 - 00:04

Hitt a teremtő fejlődésben. Úgy élt, hogy érvényes volt rá a közmondás: „Ki ezen a világon vet, a túlvilágon arat”. Szóvetése az emberi tehetség, teljesítmény csúcsa, ritka magassága. Mikor már vezető politikus volt, még kevésbé kímélte magát, mint korábban. Az alvásra, az étkezésre is nagyobb figyelmet kellett volna szentelnie. Nem csupán a gazdasági, pénzügyi nehézségeink orvoslására fordította maradék idejét, hanem erejét szinte pazarolva, koptatva készült a beszédeire. Gyakran volt úgy, hogy amit leírt, megtanulta. Szónoklat közben a benne lobogó lelkesedéssel kiegészítette. Az is előfordult, hogy rögtönöznie kellett. Ekkor az ihletével jutott oly magas fokra, hogy elkápráztatta az embereket, mert adni akart, a lehető legtöbbet. Ez volt szolgálatának az alapja. Megélte azt, amit a reneszánsz legnagyobbjai. Alkotás közben ereje nem kopott, nem fogyott, hanem újratermelődött; sőt, magasabb minőségűvé változott.

            Magát emésztette, de nagy szerencsénk, hogy bírta. Tudta, hogy példát kell mutatnia, hiszen a koleralázadás idején is tapasztalta, hogy az ártatlan áldozatok mellett olyanok is akadtak, akik súlyosan vétkeztek saját egészségük ellen, nem csak italozással, hanem munkakerüléssel. A kór már leromlott állapotban érte el őket. Ismert olyan családfőket, akiknek hiába adtak munkát, ha egy hétre megvolt az élelmük, nem voltak hajlandók dolgozni. „Hasznosították” a dohos búzát, romlott lisztből ették a kenyeret. Nagyobb arányban pusztultak el azok, akik a járvány előtt egy évvel vérhasban szenvedtek.

A saját bőrén tapasztalta az olasz közmondás igazát. „A szabadság nem virul a romlott népekben”. (La libertà non allignaneipopolicorrotti.) Ő hitt az igazságos elosztásban, és abban, hogy mindenkit sikerül szellemileg is felemelni.  Ezért köszöntötte oly boldogan első kisdedóvóinkat – óvodáinkat. A számára a szabadság nem valami embléma volt, olyan ígéret, amelyet sohasem kell teljesíteni, avagy olyan jog, amely az embert felmenti munkája alól. Ebben a szent fogalomban ő a jog és a kötelesség összhangját látta. Ezen az alapon az ifjúnak joga van tehetségét a legmagasabb szinten kibontakoztatni, de ha ezt elérte, kötelessége nemzetét szolgálni, mert az segítette tehetségét kibontakoztatni.

Jelenlegi gondolatköröm elején már említettem, hogy Kossuth Lajos nyelvtanulásában óriási szerepe volt munkaszeretetének. Most mégis úgy érzem, hogy a fenti levezetésem végén ezt még pontosabban kell megfogalmaznom, határozottan kell összegeznem. Röviden és tömören az egész lényege az, hogy Kossuth olyan eszmének volt a híve, amely egy boldogabb emberiség létét biztosíthatná. Ez viszont nem valamilyen nemzetek fölötti utópia volt, mert nagy irodalmár kortársaival közösen vallott, hogy a haza ügye és az egész emberiség haladása szorosan összefügg. Szellemisége érte el azt a magaslatot, amely nyelvi megvalósulásában is oly egyedülivé tette. A nyelv a lélek tükre. Mindaz, ami magyarul vagy idegen nyelveken megmaradt utána az ő rendkívüli lelkének a nagyságát adja vissza.

Nyelvtanulási módszerét is az a hit hatotta át, amely egész küldetését jellemezte. Nem ismert akadályt. Börtönfalak között lett ideje arra, hogy alaposan megtanulja az angol nyelvet. Túl hamar emlékezetébe vésett tizenhat sort Shakespeare-től, és ő ebből a költői szövegből sok mindent kihallott – olyan nyelvtani összefüggéseket, amelyeket az angol tanulás során a továbbiakban folyamatosan gyarapított, gazdagított.

Volt olyan angol újságíró, aki úgy képzelte, hogy rájött Kossuth nyelvtudásának a titkára. Azt hirdette, hogy „egyszerűen” arról van szó, hogy meg kell tanulni Shakespeare műveit emlékezetből, és ügyesen kell alkalmazni a megfelelő nyelvi elemeket - adott helyzetben. Volt ebben valami igazság? Talán annyi, hogy a kortársak valóban emberfeletti teljesítményre döbbentek rá. Csak a fenti elmélkedő, titokfejtő arra nem gondolt, hogy abban a korban is voltak szép számban olyan kiváló színészek, akik sok Shakespeare-drámából tudtak emlékezetből terjedelmes szövegeket. Az ő tudásuk, teljesítményük is nagy volt, de kossuthi szerepre mégse vállalkoztak.

Csak bővebben lehetne kifejteni azt, hogy anyanyelvünk látszólagos elszigeteltsége nem csupán hátrány az idegen nyelvek elsajátításában, hanem előny is, ha megérezzük azt, hogy épp a magyar és a tőle nagyon távol lévő idegen nyelvek milyen alapon gazdagíthatják általános nyelvészeti tudásunkat, és ennek óriási haszna van a nyelvtanulásban. Csak egy példát mondhatok. Ha egy olasz a mi tárgyas igeragozásunk lényegét akarja megérteni, akkor legalább kilenc szigorú szabályt kell megtanulnia, és beszéd közben hosszú ideig ezekre kell gondolnia. Ha viszont tudja, hogy a különböző olasz segédigék használata sem könnyebb, akkor megnyugszik. Ha rájön arra, hogy kapcsolatot lehet teremteni a tárgyas és tárgyatlan igéink között, akkor boldog lesz, mert úgy érzi, hogy varázspálcát kapott a nyelvtanuláshoz.  

            Lelkiismeretesen sorjázzuk azokat az adatokat, amelyek Kossuth Lajos nyelvtanulását jellemezték. Rendkívüli tehetség, egyedülálló teljesítménye. Többen gondoltak arra, hogy nagyon érdekes lenne egy olyan könyv, amely a szónoklás történetét foglalja össze, mondjuk Cicerótól Kossuth Lajosig. Sok kiváló elme szóaranya, mondatgyémántja tündökölne elénk. Ebben a sorban egy magányos lángész tűnne fel különös fénnyel a szemünkben: Kossuth Lajos. Ő ugyanis nem csak anyanyelvén mondott olyan rendkívüli beszédeket, amelyeknek a csodájára jártak az emberek. Egész sorsunkat jelképezi ő. Úgy látszik, hogy nekünk azért kell többet szenvednünk, mint a szerencsés sorsú nagy népek fiainak, hogy a vakok szemét is kinyissuk arra a fényre, amely a hazaszeretetből árad, hogy nyelvünk bűvöletében a süketeket is megtanítsuk a szív legtitokzatosabb dalára. Láttassuk meg mindenkivel, hogy van olyan nyelv és van olyan nép, amelyet már többször halálra ítéltek, de az nem a gyűlölet dörgedelmeit dübörgi a világnak, hanem dalt zeng a szeretetről, mely egyetlen lehetséges alapja minden emberi jövőnek.

            Akárhol ragadjuk ki Kossuth rendkívüli életének a mozzanatait, világosan láthatjuk, hogy mennyire nem a szenvedélyes, megszállott nyelvtudós sorsa volt az övé. Gyakran végzetes, nehéz helyzetben, a történelem satujában lett a nyelvek egyedüli virtuóza – bajnoka, mintha azt bizonyítaná, hogy ő az első pünkösd csodájában részesült. A nyelvtudás nem az ő érdeme, valahonnan felülről – máshonnan kapta. Egész lénye azt bizonyítja, hogy a szabadság isteni eredetű.      

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap