Nyelvészkedem 1/2

Jankovics Marcell, sze, 04/26/2017 - 00:08

                                                             

 

 

 

Volt még egy fontos szempont, ami vissza-visszatér a könyvbe gyűjtött írásokban, mégpedig nyelvészeti. Hév >< hűvös, caldo – freddo és ellenpárjai.

Idestova 2o éve foglalkoztat az a kérdés, miként lehetséges, hogy a magyar nyelvet annyian annyiféle eredetűnek hiszik. Létezik a hivatalos, a nyelvészek által felállított és elfogadott szabályrendszernek, szerintük törvényeknek megfelelő finnugor származás, aminek értelme azért folyamatosan módosult az idők folyamán (egy példával élve: az uráli és altáji nyelvek között egy ideje „rokonságszerű” kapcsolatról szokás beszélni), mint ahogy a nyelvtörténeti felfogás is sokat változott. (Ismét egy példa: a Webster’s  New World Dictionary of the American Language  196o-as kiadása az egyes szócikkeknél – ott, ahol indokolt – megadja az angol szó rekonstruált indoeurópai alapnyelvi formáját. Ugyanettől a 40 évvel későbbi kiadás már eltekint. Nyilván abból a megfontolásból, amely már nem tekinti tudományosan elfogadhatónak a feltételezett közös ősnyelv rekonstruált, tehát hipotetikus szókincsére való hivatkozást, amellett, hogy az indoeurópai – indogermán - nyelvcsaládot, aminek rokonsági körébe az angol nyelv is tartozik, változatlanul létezőnek tartja.) Ugyanakkor tagadhatatlan az uráli és az indogermán nyelvek közötti igen ősi kapcsolat (l. pl. magyar víz, angol wet). Ennek legnagyobb hatású magyar kutatója, Szabédi László volt, aki szókincsünk és nyelvünk hang- és alaktana alapján összegyűjtötte a finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékait (A magyar nyelv őstörténete, Kriterion 1974).  A régész László Gyula viszont régészeti megfontolásokból meggyőző érveléssel egyrészt az alapnyelvek létezését vonja kétségbe, másrészt a magyarok származására vonatkoztatva az ettől elválaszthatatlan őshazaelméleteket kérdőjelezi meg (Őstörténetünk, Tankönyvkiadó 1981. László Gyula állításait igazolják a fehér ember törzsi társadalmakkal való találkozásakor szerzett ismeretei. Az ti., hogy Ausztráliában, Új Guineában, az Amazonas őserdeiben élő bennszülöttek sok száz különböző nyelvet beszélnek, vagy inkább beszéltek valaha, s e nyelvek közül nem egyet csupán egy falunyi népesség beszélt, s a falun kívül senki sem értette). A hivatalosság által „délibábosként” számon (nem) tartott Turán folyóirat IV. évfolyam 8. számában James Xueyuan Zhu a magyar nyelvet a mongollal rokonítja, nem kevésbé meggyőző igyekezettel (A magyarok távol-keleti ősei – Történeti és nyelvi vizsgálódások. A cikk angol eredetije az Eurasian Nomadic Studies c. amerikai folyóirat 1998. novemberi számában jelent meg). Vannak persze erős kétségeket ébresztő, délibábos szópárosításai ( ázsiai mogher I-li, magyar Illés; mogher To-di, jücsen To-teh, magyar Tóth nevek pl.). Ugyanebben a számban Z. Tóth Csaba őseinket a Kaukázuson túlról, tehát lényegében a sumer-magyar (nyelv)rokonságot vallókkal egybehangzóan  a Közel-Keletről származtatja, s nem tartja lehetetlennek, hogy a magyar, megyer  népnév „az iráni Mihr, Meher (Mithra) istennévből alakult ki” (A hun-magyar eredethagyomány kérdései). Amiről nekem az akár közvetítőnek is tekinthető kaukázusi (örmény) Mger napisten és bikaölő epikus hős neve jut eszembe. De nemcsak az, hanem az obi-ugor napistené is: a Mir-szuszne-hum, aminek Világügyelő férfi a jelentése, és aminek első elemét orosz kutatók szintén az iráni istennévből eredeztetik, együtt a „világ”, „béke” jelentésű orosz mir szóval. Róheim Géza ráadásul a hindu Avalokitésvara tükörfordításának tartja e nevet.

Ha már a sumer nyelvrokonság szóba került, hadd említsem meg, hogy nemcsak minket, magyarokat, hanem a török népeket is rokonítják nyelvükben a sumerokkal. Egy bizonyos Szulejmenov nevezetű szovjet-üzbég kutató e tárgyban írt cikke anno magyarul is megjelent. Ha az uráli és altáji nyelvek egymással rokonságszerű kapcsolatban állnak, s az előbbihez a magyart, az utóbbihoz a törököt sorolja a nyelvtudomány, miközben köztük külön is kimutatható a nyelvi kapcsolat, továbbá, ha mindkettőt egyesek a sumer nyelvvel merészelik rokonítani, akkor a vita tárgya nyilvánvalóan nem az, hogy a magyar finnugor nyelv vagy a sumerral rokon. (Közbevetőleg: ez ügyben az is a vita tárgyát képezi, hogy honnan jöttek őseink. Azok a délibábosok, akik elfogadják, hogy a sumerok őshazája Mezopotámia déli részén keresendő, eleinket is onnét származtatja. Azok viszont, akik szerint a sumerek Közép-Ázsiából vándoroltak déli hazájukba, továbbra is a közép-ázsiai szkíta, türk, hun eredet mellett kardoskodnak. És akkor említhetném azokat, akik szerint a Kárpát-medence mind e nép őshazája, vagy azokat, akik a szkítákat, hunokat indoeurópai népeknek tartják.

Akkor most kinek higgyek? És biztos, hogy az egyik eredetmagyarázat teljesen kizárja a másikat? A nyelvészettel való ismerkedésem kezdetétől zavar, hogy e hipotézisekre és konszenzusokra épülő, egyáltalán nem egzakt tudomány irányzatainak képviselői mennyire türelmetlenek egymással. Talán éppen azért, mert nem egyértelműen bizonyítható az, ami mellett lándzsát törnek? Fodor István írja: „A generatív nyelvészet tudománypolitikai tényező lett, művelői ’egyeduralmat’ építettek ki, más kérdésekkel foglalkozó kutatókat nem segítettek, sőt munkájukat akadályozták, őket személy szerint is lenézték…” (Mire jó a nyelvtudomány? 74.) Mintha csak a finnugor nyelvészekkel szemben álló véleményeket hallanám! Valóban, a „finnugrászokat” mint a magyarság ellenségeit így ítélték meg a XIX. századi török származás pártiak, így ítélik meg a mai sumerosok. A finnugristák pedig megvetik, tudománytalannak, dilettánsnak, délibábos nyelvészetnek tartják fenn nevezett ellenlábasaikat. A nyelvtudomány fejlődése azonban mintha a véleménynyilvánítás terén nagyobb körültekintést, több önfegyelmet indokolna.

Ha most a kiragadott példák mellé hozzáképzeljük a más nyelvek esetében nem tapasztalható számos kísérletet, melyek a magyar morfémák akár véletlenszerűnek is tekinthető hasonló hangzását és rokon jelentését más nyelvekkel alapul véve, nyelvünket a legkülönbözőbb ókori nyelvekkel, óegyiptomival, etruszkkal, japánnal és másokkal rokonítja, el kell gondolkoznunk azon, hogy mi teszi ezt lehetővé. A magyar nyelv kétségtelenül archaikusabb jelen állapotában a legfejlettebbnek tekintett modern európai nyelveknél. Hivatalos álláspont szerint a magyar nyelv Kr. e. 1000–500 között különült el teljesen rokonaitól és vált önállóvá. Kétségtelen, hogy – a régi kútfőkre és az etimológiai szótárakra támaszkodva állíthatjuk ezt – 1000 évvel ezelőtt kialakultabb volt e nyelveknél, ami azt is jelenti egyben, hogy kevesebbet változott amazoknál, pedig éppen abban az időben írást cserélt. (Az Ómagyar Mária siralom, vagy a Halotti beszéd eredeti lejegyzésben érthetőbb, mint pl. az egykorú óangol szövegek.) Ez a fajta „népi etimologikus” könnyen rokoníthatósága is ebből fakadhat. Mintha sokat megőrzött volna egy eurázsiai ősnyelv (?) szókincséből vagy inkább logikájából, vagy élő tanújele lenne annak, hogy a „nyelvi ösztön” (l. Steven Pinker azonos című könyvét) nyelvrokonsági, pontosabban szólva nyelvidegenségi szempontokat mellőzve szólaltatja meg az embert. Más szavakkal, lehet, hogy a nyelvek közti eltérések számát korlátozza az egységes emberi faj genetikai meghatározottsága?  Lehet, hogy ez az oka a statisztikailag gyanúsan sok egyezésnek, amire a nyelvészek a véletlenre hivatkozva legyinteni szoktak? Ez teremtene alapot a délibábos nyelvészkedésnek?  Elmélyülve a nyelvészeti munkákban, az etimológiai szótárakban, szembesülve a bennük megfogalmazott kételyekkel, megismerve a talán nem annyira tudósi, mint inkább költői nyelvrokonítási próbálkozásokat, mindeközben megőrizve józanságomat ez érdekelt a legjobban az elmúlt években.

A véletlen valószínűségére vonatkozóan hadd idézzek egy másik „falakon kívüli” nyelvészkedőt, Varga Csabát, a hajdani matematikatanárt, később rajzfilmes pályatársamat:

„’Óh, kétszáz véletlenül egyező szó bármely két nyelvben található!’ Ha létezik ostoba tudományos dogma, akkor ez az a javából. …

Nézzük az átlagos, négy hangból álló szavak véletlen egyezésének esélyét:

  1. Vegyünk alapul egy 25 betűből álló ábécét.
  2. Alkalmazzuk továbbá azt a megszorítást, hogy egyetlen hang sem ismétlődhet a szóban.

A kérdés ekkor: Hány négy hangból álló szó állítható elő 25 hangból?

A négy hangból álló szó első helyére tehát 25 féle hang kerülhet. A második helyre azonban már csak eggyel kevesebb hangot tehetünk, azaz csak 24-et, hogy kizárjuk az ismétlést. Hasonó módon a harmadik helyre már csak 23, a negyedikre 22 hang kerülhet. Eszerint a négy hangból álló lehetséges szavak száma:

       25x24x23x22 = 303 600

Ám még nem értünk a számolás végére, mert láttuk, hogy szóegyezés akkor és csakis akkor mondható ki, ha a két szó hangra is, és egyúttal jelentésre is azonos. A jelentés azonban a fenti számításban még nem szerepel.

Vajon hány jelentése lehet egy szónak? Például mit jelenthet ez az ismeretlen szó: sriv?

Bármit az ég világon, ami jelentés csak létezhet. Nagyon lebecsüljük az emberi értelmet, ha azt mondjuk, hogy tízezer jelentése lehet, de vegyük ennyinek. Tehát a 303 600 még beszorzandó tízezerrel:

       303 600 x 10 000 = 3 036 000 000

Vagyis négy hangból álló szavak véletlen egyezésének esélye egy a három milliárdhoz. A lottó telitalálatra ennél hétszer nagyobb az esélyünk!”[1] (Varga Csaba „hang” alatt nyilvánvalóan hangzást, illetve hangzót ért. Egyeztetés szempontjából az írásmódnál fontosabb az ejtés.) Mennél több hangzóból áll egy szó, annál kisebb az egyezés esélye. Én az elkövetkezőkben csupán alapszavakat, illetve ezek töveit, gyökeit vetettem össze, ezek rendszerint 2–3, legfeljebb 4 hangzóból állnak.

 

 

[1] A magyar nyelv eredete. Ökotáj, 33–34. sz. 2004: 29

 

 

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap