Nyelvészkedem 2/2

Jankovics Marcell, sze, 04/26/2017 - 00:07

                                                             

 

 

 

Kitűnő nyelvészünk, Fodor István többek közt így ír már idézett nagy ívű nyelvtudományi összefoglalójában: „Mint minden tudomány, a nyelvészet sem áll meg önmagában, hanem más tudományokkal együtt egymás módszereire és eredményeire támaszkodva fejlődik tovább.  Az ún. segédtudományok vagy határtudományok (a kettő ugyanaz, csak az elnevezés változik abból a szempontból, hogy a viszony az adott esetben mellé- vagy alárendelő) köre egyre bővül. Míg a XIX. században a nyelvtudománynak főként csak az irodalom, a néprajz, a történelem, a lélektan volt a határtudománya, s mint látni fogjuk, még a logikát is igyekeztek kiiktatni a körből, addig az új nyelvelméletek ebben a tekintetben is távlatokat nyitottak, és egyre több olyan tudománnyal kötik össze a nyelvészetet, amelyre korábban nem is gondoltak, közülük számos egzakt tudományággal, elsősorban a matematikával.” (i. m. 103) Na mármost, az általa felsorolt segéd- vagy háttértudományok sorában nem akad egy sem, amelyik a nyelvek keletkezésének és kialakulásának sok évezredes, valójában évmilliókra tehető történetében meghatározó szerepet játszó mitologika (analógiás gondolkodásmód, mitopoézis, archetipikus szimbólumok világa, ami alatt nem csupán a hangszimbolika és a szimbolikus logika értendő, hanem annál lényegesen több) kutatásával foglalkozna. Ami azért megdöbbentő, mert – hogy csak az európai nyelveknél maradjunk – a beláthatatlan kezdetektől legalább a felvilágosodásig, elmaradottabb civilizációk nyelvi közegében a hagyományos paraszti életforma felszámolásáig, nálunk vidéken a XX. század közepéig a mitologikus észjárás = analógiás gondolkodás a jellemző. Amiből szükségszerűen következik, hogy a nyelvek keletkezésében és fejlődésében ennek a gondolkodásmódnak, az univerzális mitopoézisnek döntő szerepe kellett hogy legyen. A hazai nyelvtörténészet – talán a marxista, de mindenképpen materialista befolyásoltságának betudhatóan – úgy tűnik, teljességgel negligálja az ebből adódó lehetőségeket, a szótárírók szemlátomást nincsenek felkészülve arra, hogy összehasonlító mitológiai szempontok alapján oldjanak meg nyelvi feladványokat. Egy példával had éljek. A MnyTéESz illetékes szócikk-írója „(jól) tudja”, hogy tölgy és tőgy szavunknak valamiképpen köze van egymáshoz: a „tölgy ’tölgy’ – ’tőgy’ alaki egybeesését a nyelv az azon szótagú l egyik szóban való elhagyásával oldotta meg.” – írja (vö. csolnak ~ csónak, volt ~ tájnyelvi vót), majd hozzáteszi: „– Az egyeztetésnek súlyos jelentéstani akadályai vannak.” Nincsenek. – mondom én, s ki is fejtem a maga helyén (…  o.). Erről itt csak annyit, hogy a tejutat jelképező egyetemes világfa-szimbólum rendszerint mint tejes, tejet harmatozó vagy szoptató fa jelenik meg az archaikus képzetekben, és nemcsak olyan fák testesítik meg, amelyek közismerten „tejelnek”, mint pl. a füge, hanem olyanok is, amelyek más okból életfontosságúak és tiszteletreméltóak. Ilyen egyebek közt a keblekkel ábrázolt, fáraót szoptató datolyapálma, és ilyen (lehet) a mesénkben rendszerint tölgyfaként, tájnyelvben tőgyfaként megjelenő világfa, ami nem tejel ugyan, de a rajta élősködő fagyöngy nedve ragacsos, sűrített tejhez hasonló.

Persze, a hangszimbolika sem lebecsülendő nyelvi univerzálé. Általános, vagy többé-kevésbé általános érvénye mellett azonban e nyelvteremtő segédeszköz vagy módszer több mint szimbolika, hiszen tudományosan ellenőrizhető természeti törvények, fizikai jelenségek nyelvi tükröződéseit eredményezi. Két példával illusztrálnám, mire gondolok.

Lássunk előbb egy példát a külső fizikai világ nyelvi tükrözésére. Ismert nyelvi szabály szerint a közelre mutató szavak többnyire magas, a távolra mutatók mély hangrendűek. (L. magy ez, az, itt, ott,  közel, távol;  ang. this, that, next, far stb.) Többnyire, mondom, mert nem tudom, mennyire általános érvényű szabály ez, és egy nyelven belül is vannak kivételek. (L. magy. messze; ang. here, there stb.) Mindenesetre úgy tűnik, mintha ebben a szabályban a fizikából ismert Doppler-jelenség érvényesülne. (A Doppler-törvény értelmében a felénk közeledő hangforrás által kibocsátott hangot a valóságosnál magasabb hangfekvésűnek, a távolodóét mélyebbnek halljuk.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ember azt megelőzőleg rájött volna e jelenségre, mielőtt nyelveken kezdett volna szólni. (Bár éppenséggel rájöhetett: például a felette elrepülő madarak kiáltozásából.) Inkább arra gondolok, hogy a nyelv, a beszéd kialakulása során ösztönösen is a külső világ törvényeinek engedelmeskedett.         

Másik példám a hangszimbolizmus ésszerűségét hivatott demonstrálni. Ma is általánosan használt, finnugor kori csecsemő szavunk (első lejegyzése 1519-ből való) összetett szó: az emlő jelentésű „csecs” és az emik „szopik” ige melléknévi alakjából tevődik össze. A foghang nélküli emik, emlő a fog nélküli táplálkozást asszociálja hangalakilag (vö. nyammog, lat. mamma, „emlő”, l. még mama, emse, Emese), szemben a foggal történővel, amit az eszik és a belőle képzett étek fejez ki. Az eszik szintén „ősi örökségünk a finnugor korból”, mégis ugyanúgy hangzik, mint a ném. essen, az angol eat, az orosz jeszty. (Az sz és a t foghangok.) A szopik igéből képzett, ritkán használt csecsszopó szerintem azért nem tudott a közbeszédben gyökeret verni, mert ellentmond a tényeknek, következésképpen nyelvi érzékünknek. Ezért hat mesterkéltnek. Legfeljebb a foggal született gyermekre lenne igaz, miközben megfelelően alkalmazva, tehát a foggal világra jövő emlősök esetében vagy felnőtt ember vonatkozásában használata magától értetődő (l. szopós malac, leszopta magát). Be kell azonban vallanom, hogy e példának más európai nyelvben nincs párja, azok e tekintetben nemigen tesznek különbséget (l. ang. suck, suckle, illetve eat somebody up, ha orális szexet értünk alatta). Ezért legfeljebb a magyar nyelv belső fejleményeként annak különleges érzékenységét tanúsíthatná.

 

A nyelvromlásról: 1. A politikai, katonai vereség nyelvi következményei (l. Augsburg példája és a keresztény hit felvételével járó paradigmaváltás). 2. Az általános hanyatlás (szóképzavar: pl. „kudarcot szenved” és számítógépes stílus: a „csinál” aláhúzása).

Ez az oka annak, hogy a Sine Morbo (magyarul „Betegség nélkül”) számára írt cikkeimben kezdettől fogva nagy teret kaptak az európai kultúrát meghatározó nyelvek (héber, görög, latin) és a magyar nyelv olyan szavai, melyek nyelvtörténetileg ugyan nem igazolhatóan, de jelentéstani szempontból és a hangszimbolikának megfelelően mégis összecsengenek, s emellett segítenek megérteni az „évszakok szimbolikájának” belső összefüggéseit, amit – mármint a szimbólumalkotást általában – én szintén genetikailag kódolt tevékenységnek tekintek. A kultúra genetikája című írásomban (in: Mély a múltnak kútja) már megpróbáltam meggyőzni olvasóimat arról, hogy a kultúrával mint olyannal az állatok is rendelkeznek. S az a tény, hogy hangképző szerveik – az emberi beszéd utánzására képes néhány madárfajét leszámítva - nem teszik lehetővé, hogy a segítségükkel pontosan közöljék gondolataikat és érzéseiket, nem jelenti azt, hogy nem gondolkodnak és nem éreznek. Számtalan bizonyíték szolgál mindkettőre. Az ott leírtak szellemében ezekből számomra természetszerűleg következik, hogy az ember már akkor gondolkodott, amikor még nem tudott beszélni. Ha ez így van, akkor gondolatait valahogy meg is kellett magában fogalmaznia. Lehet, hogy ez kezdetben csak felidézett képek segítségével sikerült, de előbb utóbb használnia kellett egy még nem beszélt nyelvet. Ez a belső, valószínűleg igen kezdetleges nyelv minden erre képes egyed fejében ugyanúgy szólalt meg, ugyanaz a nyelv lehetett. Olyan formán, ahogy a közös látnivalót is minden jelenlévő megközelítőleg ugyanúgy látja. Eszerint a beszédkészség még a nyelvhatárokat megelőzően alakulhatott ki, és genetikailag kódolt nyelvi ösztönként teremtett alapot a sok ezer, sok százezer év alatt kifejlődő szerveknek a tényleges beszédhez. (Úgy is mondhatnók, ahogy „látjuk az állat szemén, hogy mondani akar valamit”, úgy lett, ennek az akarásnak eredményeképpen beszélő állat az ember. Mivel volt mondanivalója, meg kellett tanuljon beszélni.) Amikor már fennhangon is ki tudta magát fejezni, beszéde kezdetben alig különbözhetett a másik emberétől. Csak később, elszaporodván és benépesítve eredeti lakhelyétől távolabbi és attól különböző vidékeket, jelenhettek meg számottevő nyelvi különbségek. Bizony, valahogy úgy mehetett végbe ez, csak éppen nem egy pillanat alatt, ahogy a Szentírásban olvasható, a bábeli nyelvzavar kialakulásáról.

Éppen ezért kritikusan olvasom, amit erről Fodor István ír már idézett könyvében: „Amikor az ember egy millió évvel ezelőtt különvált a főemlősök rendjéből, 6-15 különféle hangot hallathatott érzelemkifejezés vagy jeladás végett, de jelentéstartalom nélkül. Ennyiféle hangot adnak a páviánok, illetve az emberszabásúak különféle fajtái és a delfinek.” (i. m. 118.) Egy millió évvel ezelőtt lehet, hogy még nem beszélt az ember, de már ismerte és használta a tüzet! E tekintetben már elvált az emberszabású majmoktól, (az ő elválásuk a felőlünk nézve náluk fejletlenebb páviánoktól már évmilliókkal korábban végbement), és gondolkodnia is kellett.

Nyelvészkedésem nem ezzel a cikksorozattal kezdődött, korábban is írtam e tárgyban tanulmányokat, melyek idő közben több kiadásban, könyv alakban is megjelentek, sőt e cikksorozat egyik négyesét is becsempésztem próbaképpen egyik könyvembe (Káár! – Hangszimbolizmus, avagy fonetika és mítosz, Hogyan lett rózsaszínű a párduc?, Elemi szimbolika és a nyelv in: Mély a múltnak kútja, Csokonai kiadó1998).

Betoldás: módszertanhoz példa virág – világ, cvet – szvet. Az idegen szavakat a lehetőségek szerint igyekeztem szótári alakban írni.

 

[1] A magyar nyelv eredete. Ökotáj, 33–34. sz. 2004: 29

 

 

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap