A nyelvtarisznya-töltögetők vára

Nyiri Péter - A..., p, 11/30/2012 - 00:04

 

 

 

      Amikor a kis Laló vesszőseprű-paripáján szélvészsebesen száguldott a szilvafák között, nem sejthette, hogy egyszer majd múzeum áll azon a helyen. Pedig így lett. De ehhez sok-sok év és még több munka kellett…
      A szilvafák lassan elszáradtak, aztán ki is vágták őket, és sűrű bokortömeg, gaz és csalánerdő nőtt helyettük. A vándorok keresztültörtek rajtuk, hogy Kazinczy Ferenc sírjához jussanak, olykor a kertész is nekiállt kaszájával a vadonnak, de előbb-utóbb újra elfoglalta birodalmát a gyom.
     
Úgy jó másfél évtizeddel ezelőtt felragyogott Széphalom csillaga. Bölcs emberek ragyogtatták fel. Tanakodtak, tervezgettek, majd egy tavaszelői, márciusi napon gyűlést tartottak. Felállt egy szikár, szelíd hangú, szemüveges bácsi, s okos szóval előadta, hogy építsenek a magyar nyelvnek egy házat. Széphalomra, Kazinczy birtokára. „Szép, szép…” ­– mondták mások – „de szinte lehetetlen. Sok pénz kell ám ahhoz, meg sok támogató. Aligha lesz abból valami!”
     
De az okos bácsi (Pásztor Emilnek hívták) álmodott tovább. S csoda történt. Összefogtak sokan, tettek-vettek, szaladtak, olvastak és írtak, s tizennégy év múltán felépült a ház, s megnyílt a vándorok előtt.
     
A Magyar Nyelv Múzeuma. Így nevezték el.
     
De mi van ebben a házban? Kincsek és titkok! Aki ide belép, mindent megtudhat anyanyelvéről: a magyar nyelvről, s követheti a legnagyobb nyelvtarisznya-töltögetők nyomát. Ez maga a nyelvtarisznya-töltögető ház… Elmondom, hogy én mit tudok róla…
     
Akkor születtem, amikor a múzeum nyílt, pelyhes fióka voltam még csak az első vendégek érkezésekor. De aztán megnőttem, s apám után én lettem Széphalom krónikás baglya…
     
A múzeumban nem sokszor jártam. Csupán egyszer-kétszer suhantam végig az épületen, amikor minden ajtó nyitva volt. Az egyiken be, a másikon ki. Közben csaptam egy nagy kört, s habzsoltam, szívtam magamba a látványt. Merthogy nem győztem kapkodni a fejemet…
     
Szívesen üldögélek a nagy, ovális bástya tetején, ahonnan az egész kertet belátom. Mintha egy várfokon állnék, a terepet pásztázva. S ha a tetőablakhoz totyogok, megfigyelhetem, hogy mi van odabenn. Egy hatalmas, kerek asztal áll középen, rajta fatornyocskák nevekkel, körülötte veres-sárga huzatú székek. Az egyik tornyon ott van Kazinczy Ferenc neve is. Tanácskozóterem ez, s az emlékezés helye, azokba az időkbe visz vissza, amikor még élt a széphalmi mester. A bástyán a napfényben megcsillannak a kövek közé rakott színes üvegdarabkák, s az éjszakai sötétben fénycsóvák törnek oldalán az ég felé. Aki naplemente után közelít a múzeumhoz, e mesebeli fények nyomán könnyen rátalál a nyelvtarisznya-töltögetők várára.
     
S a többi terem… A házba nagy üvegablakokon árad be a fény, kilátni a kertbe, a túloldalon a hegyekre; aki leül egy székre, kikeletkor figyelheti a rügyfakadást, szirombomlást, télen elmélázhat a sűrű hóesésen. Mert szék van bent elég. Száz kék zsöllye sorakozik egy helyen, előtte színpad. Mennyi ember megfordult már rajta! Szavaltak, táncoltak, zenéltek és okosakat mondtak ott sokan…
     
S a mellvédekről arcképek néznek le ránk. Apám azt mondta, hogy ők a híres nyelvtarisznya-töltögetők. Csak ők az egész magyarság nyelvtarisznyáját is töltögették, nem csupán a sajátjukat. Bizonyára ma is vannak még ilyen emberek…
     
Van egy terem az emeleten, óriási ablakokkal, így nap mint nap könnyen beleshetek oda. Könyvek állnak a polcokon, régi tárgyak és fényképek.  Ide gyűjtik azok hagyatékát, akik Kazinczy Ferenc követői voltak, s életüket a magyar nyelvért áldozták…
     
Persze, fel sem tudom sorolni, mennyi minden van ott. Sötétbarna, régi rádió, egy nagy-nagy térkép; fekete motorkerékpár, egy színes házban szekér áll; sárga táblák, melyek előtt nevetnek az emberek, és sok-sok könyv…
     
Egy májusi napon teherautó állt meg a múzeum előtt. Emberek ugráltak le róla, s deszkákat, szerszámokat szedegettek le a csomagtérről.
     
Aztán felvittek mindent az emeletre. Valamit építenek, gondoltam, s nem is csalódtam. Hónapokig tartott a munka, fúrtak-faragtak, kopácsoltak, fűrészeltek, festettek és rajzoltak. Éjszakánként az ablakból tanulmányoztam a változást, így láttam, miként épül a semmiből egy új, érdekes világ. Hatalmas képek és képernyők mindenütt, és hangok, de még mennyi! És nagyon sok játék! Nekem különösen egy házacska tetszik. Mintha egy templom lenne, s szomorú jelenet látható benne, a vándorok is meghatódva állnak előtte: nyelvük múltjára emlékeznek, s olykor félhangosan mormolják is, amit hallanak. Egy súlyos kő hever a ház előtt, kereszt van belevésve, mögötte gyászolók állnak fehér ruhákban, gyerekek és felnőttek is, és egy papra figyelnek. Temetés van. Egy apró fülkében pedig magányos alak ül, asztalán teleírt papír, kezében lúdtoll. Azt hiszem, ha írni tudnék, én is így üldögélnék és munkálkodnék azon, amit most elmesélek Nektek…
    
Bevallom, hogy nem is olyan régen, egy forró nyári napon, amikor a múzeum őrei az árnyékban, egy padon hűsöltek, és csak két látogató volt a házban, ismét, ezúttal hosszabb időre is beszöktem az épületbe. Éppen a miatt a két látogató miatt szöktem be. Idős házaspár volt, ősz, galambfejű, bottal járó bácsika, s kedves arcú, törékeny öreganyó. Lassan lépegettek, mindent alaposan megnéztek és meghallgattak. Én felültem annak a toronynak a tetejére, amelybe a különböző tájak nyelvét rakták bele képben és hangban, és mozdulatlanná merevedtem. Nem vehettek észre. Az öregek pedig csak álltak egy falrészlet előtt, hallgatták a hangokat, és egy-egy könnycsepp gördült le ráncos arcukon.
    
Isten, áldd meg a magyart… Hazádnak rendületlenül légy híve, oh, magyar… Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék… Boldogasszony anyánk… Tebenned bíztunk eleitől fogva… Így kezdődtek a versek, melyeket hallgattak, s közben egymásba karoltak, és suttogták ők is a sorokat.
     
Miután megnéztek mindent, elhagyták a házat. Én még korábban észrevétlenül távoztam. Egyébiránt bizonyos vagyok benne, hogy a múzeumi emberek akkor sem bántottak volna, ha észrevesznek. Inkább segítettek volna, hogy kijussak. Mert akik a nyelvtarisznya-töltögetőket segítik, azok jó emberek…
     
Az idős pár odakintről lefényképezte a házat. Elárulom, hogy azon a képen én is rajta vagyok. Ott a bástya tetején, a bal szélen az a sötét folt… én vagyok.
     
A bácsika azután az autójához ballagott, és egy koszorút vett ki a hátsó ülésről. Majd az anyókával lassan a Kazinczy-sírhoz sétáltak. A koszorút a vasrácsra helyezték, s lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel imádkoztak. S szemük sarkában megint megjelent a könnycsepp…
     
Ilyen delejes, varázsos ereje van hát A Magyar Nyelv Múzeumának és Széphalomnak. Az embereknek itt megnyílik a lelkük, s nemcsak a szemükkel látnak, hanem a szívükkel is…
     
Amint elmentek, megnéztem a koszorú szalagfeliratát. Ez állt rajta: Kazinczy Ferenc, a nagy nyelvtarisznya-töltögető emlékére. Örvendezett a szívem. Az öregúr tehát bizonyára maga is nyelvtarisznya-töltögető volt. Ezek szerint nem tévedtem, jól láttam, hogy mielőtt a bácsi megnyomta volna fényképezőgépe gombját, felém kacsintott…
     
Úgy vélem, ezek után itt az ideje végre, hogy elmeséljem Nektek, mi is a nyelvtarisznya-töltögetők feladata. De előbb még azt is el kell mondanom, hogy honnan és kitől tudom én mindezt!

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap