Nyina Gabrieljan: Tó

Arató János, szo, 06/09/2018 - 00:08

 

 

    És amikor a férfi már majdnem elúszott a tó közepéig, utolérték. A makacs víz ellankadt alatta, és az asszonyka bedugta keskeny, bájos fejét a félig nyitott ajtó nyílásán, érdes nyelvével megnyalta élénken kifestett szája szélét, és megkérdezte tőle: – Nem fáj ez nagyon? – Miféle ez? – kérdezett vissza csodálkozással a hangjában a férfi. De az asszonyka már hallgatott, és szeme mind tágabbra nyílt a bámulattól. A férfi fölsóhajtott és lankadtan úszott visszafelé. A lankadt víz sebesen szívta magába azt, ami az örömből még megmaradt, az örömből, amely eltöltötte a férfit az egész tegnapi nap során és ma reggel is… És aztán az asszonyka feküdt, a takarót egész a torkáig fölhúzta, s a férfire az igaztalanul megsértett gyermek szemével nézett. – Mi van? – ijedt meg a férfi. – Te! – szipogta az asszonyka. – Te! Te mondtad, hogy ez nem fog fájni. De hisz a férfi nem mondta ezt. Piros halak hegyes orrú csapata siklott el fölötte a kék hínárosban. A férfi örvendett a halaknak, vagy inkább örült annak, hogy örvendezhet, és nagyobb figyelmet szentelt nekik. Be szépek – gondolta –, milyen ritkán érintkezünk a szépséggel. Aztán kedvét vesztette, hátára fordult és elkezdte bámulni az eget. Az ég kék – gondolta. Nagyon kék – gondolta. Himbálódzik, himbálódzik, folyton-folyvást himbálódzik. A dolog úgy tűnik, rendbe jött, és a férfi már-már azt képzelte, hogy fekszik a függőágyon, és arra kéri anyját, adjon neki még egy körtét. És ha sikerülne beleharapnia, akkor mindketten elszakadnának tőle. De nem sikerült, mert végtére is a halak olyan színben pompáztak, mint az asszonyka szájfestéke. Szergej Ivanovics figyelmeztette az asszonykát, hogy fölösleges olyan rikítóra festeni az ajkát. Az asszonyka amúgy is túl rikító. Szergej Ivanovics akarja őt. Legalábbis így mondja az asszonyka. Bizonyára tudja, hogy mit mond. És még azt is mondja, hogy Szergej Ivanovics – zseni. Nos, fogjuk rá, zseni. De vajon ebből az következik-e, hogy joga van zavarni őt, amikor a függőágyban himbálódzik? Fehér függőágy. Nagyon fehér függőágy. Oly fehér, hogy menjenek mind az ördögbe! Te is a zsenialitásoddal, meg te is a szüzességeddel! Répát! Látjátok, ő reggelente répát eszik! Vegetariánus, az anyja istenit! De nem, nem vitatom, hogy ő valóban igen tehetséges művész. De a répa – ez nevetséges. Reggelente répát eszik, és emiatt erkölcsös embernek tartja magát. Ha-ha-ha! Az ördögbe is, csaknem megfeledkezett a fogról. Természetesen, senki sem lesz szebb, ha hiányzik a foga. Az asszonykának szép fogai vannak. És a szájfesték is jól áll neki. És szereti a tükörben nézegetni magát. Én pedig nem vagyok neki több, mint egy tükör. – A világmindenség – ez a tükrök rendszere – fejtegette Szergej Ivanovics –, a tükröket különböző szögben egymás mellé állítják és kölcsönösen tükrözik egymást és különböző képeket ábrázolnak. És mi is ilyen képek vagyunk: fák, kövek, emberek… – Szergej Ivanovics vízbe merült farönkre hasonlít, egy csomós, csupasz farönkre. Ám olyan farönkre, amely ki tud még zöldülni. De nem, ostoba fecsegés, persze hogy nem fekszik le vele az asszonyka. Mégiscsak huszonöt év van köztük. Fehér függőágy. Kék ég. Sárga körte. Mama, kergesd el a libát! De ne legyints a kezeddel, a liba nem harap meg. Nem, mégis megharap. Tudom, hogy megharap. De még hogy megharap! Fázni kezdett. – Fázom – mondta –, fázom. – Hát ha annyira fázol – felelte –, akkor ússz ki a partra! – Nem akarok – válaszolta –, ússz te! – Tükör. Ő az asszonykának nem több, mint egy tükör. A tükröknek pedig hidegeknek kell lenniük. Meg ezüstöseknek. Semmilyen más színük nem lehet. Hisz ha a tükör többszínű lenne, akkor eltorzítaná annak a színét, aki belenéz. Ha nem lenne ő maga olyan egyszínű, nem találná olyan vérvörösnek az asszonyka ajkát. Zöld lenne. Sőt talán ibolyaszínű. Megörült a lehetőségnek, hogy megszabadulhat az asszonykától: asszony ibolyaszínű ajakkal – micsoda visszataszító ragyogás! És most hadd csókolja meg őt ibolyaszínű ajakkal, jöjjön csak közelebb és csókolja meg! A férfi türelmetlenül felnyitotta két szemét és megdermedt, ahogy a csókot várta, amely végre-valahára megszabadítja. Na, gyerünk már! Mit tétovázol? Ó, az asszonyka azt gondolja, hogy ez játék. Erotikus játék. Hát gondoljon, amit akar, csak csókolja meg. És akkor befejezi vele. Az asszonyka elmosolyodott, lassú léptekkel odament hozzá, és kezét hirtelen a férfi hónalja alá dugta. – Csókolj meg – suttogta aztán, s a férfi meghökkent. Ez ellentmond a szabályoknak, nem így beszélték meg. Különben lehet, hogy jobb is így. A férfi csókolja meg az asszonykát. És végre nyugodtan élvezheti a szabadságot az Isten háta mögötti tóval és parányi stranddal, ahova idegeneknek tilos bemenniük. Igen, tilos bemenniük! Még kis tábla is függ, amelyen az áll, hogy tilos! És az asszonyka nem érti, hogy ez tilos terület? Neki nem tilos, hisz ez nem az asszonykáé, az ő barátja itt a főnök. Különben az asszonyka sohasem fogta föl, mi az, hogy tilos terület, és mindig belemászott a lelkébe. És addig ügyeskedett, amíg olyan mélyre mászott bele, hogy szinte lehetetlen kikaparni őt onnan. No de sebaj, most mindjárt megcsókolja – és akkor befejezi vele. És Szergej Ivanoviccsal is. Mi a foglalkozása, fiatalember? Á, fizikus. Gyönyörű hivatás, gyönyörű! És ami a fő, hasznos. A tudománynak kellenek a fizikusok, sok fizikusra van szüksége. A totalitariánus rendszereknek a tudományra kell támaszkodniuk. Gratulálok, leányka, ragyogóan választott. Ilyen kifinomult művészléleknek, mint ön, szilárd támaszra, nevezetesen ilyen csodálatos fiatal fizikusra van szüksége. Miközben mind több művész, zenész veszi körül. Kérészéletű népség. Örvendek, szívből örvendek a sikerének.
    Kék ég, tisztán kéklő ég. Eh, mit, ibolyaszínű ajak. Mintha Szergej Ivanovics képeiről szakasztották volna le. – Igen, fiatalember, a szépség – nem a szellemiség fogalomcsoportjába tartozik. Nem gyakorlati… – De még mennyire, hogy gyakorlati. A szépség – horog, amellyel a férfit kifogták. De a tilos területen tilos halászni. És ha ők ezt nem érik föl ésszel, akkor a férfi máris megcsókolja az asszonykát és szakít mindkettőjükkel. Két kezét az ég felé emelte, átölelte az asszonykát, és magához húzta. És akkor a férfi lényének tükörmélységeiből fölbukkant ennek az asszonynak a képe, és elkezdte szenvedélyesen csókolni saját magát a férfi ajkával. És ahogy a férfi ajka megszűnt hozzátartozni, nem tudta kimondani azt, amit érzett: – Fázom. Nagyon fázom…

Arató János fordítása

 

Nyina Gabrieljan 1953-ban született Moszkvában. Novelláját az EKSZMO-PRESSZ által 2001-ben kiadott Hozjáin travi (A fű gazdája) című elbeszéléskötetből fordítottuk. Az írónőt az éjjeli szenvedélyek, megmagyarázhatatlan hangok és gyermekálmok mesteri kutatójaként, az álom és a valóság közötti hullámzó térség ismerőjeként jellemzik a kritikusok.

 

 

 

Megjelent: Napút, 2003. máj.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap