Nyirő József: Az én népem

Szerkesztő A, k, 10/16/2018 - 00:15

 

 

 

 

 

"Napok múlva azzal állított be a vén Sala a paphoz, hogy pár szava volna.
-Tessék, tessék! - dédelgette a pap az Istentől meglátogatott székelyt.
Vén Salának ég a szájában a szó, olyan lelkiből szeretne a fiáról beszélni, mégis azt mondja:
-Voltam a baróti vásáron. Elhajtám a két ökrömöt...
A pap nem szól, a székely mondja magától tovább:
-Gyenge vásár volt. Nincs ára a marának...
Nem illik ajtóstól rontani a házba, azért kerülgeti így messziről a fia dolgát, mert azért jött. Meghányják-vetik hát a vásár dolgát, hogy azt a két szép, drága ökröt hétezörért kelle elvesztegetni.
-Az elég baj! - érez együtt az öreggel a pap.
-Baj! - sóhajt a székely. - Most már nem tudjuk kiásatni a Danit... Ott kell hagynunk, ahol van.
-Haza akarta hozatni? - érdeklődik a pap.
-Úgy beszéltük meg az asszonnyal, de a két ökör árából nem futja.
-Földben van ott is! - vigasztalja a pap.
-Föld, föld, azt szokták mondani, de az nem mindegy... Én csak nem szólok az asszonynak, de nem mindegy... Mégis más volna, ha itthon nyugodhatna. De ha nem lehet, hát nem lehet!... Erre mást határoztunk.
-Mit?
Megremeg az ember hangja.
-El kellene temettetnünk!
-De hiszen el van temetve! - lepődik meg a pap.
-El románul, de nem magyarul, a mi hitünk szerint!... Nem sokat érthetett belőle szegény Dani! Hiszen jól tudja a tiszteletes úr, hogy éppen a román nyelv miatt volt a nagy baja. Azzal nem tudott sehogy sem megküzdeni... Másképpen esik a sírban nyúguvás, ha az embernek hazai szóval vetik meg a feje alját. Hát ezért gondoltuk, hogy ha a tiszteletes úr velünk jönne, s eltemetné.
Veséig átjárta a papot az egyszerűen mondott igazság.
-Elmegyek! - ígérte meg és úgy nézett fel a vén székelyre, mint magára a nagynyugalmú Istenre.
Így mentek el hárman az ökör árából eltemetni szegény Danit.
Három árva madárka volt a három székely a román falucskában. Öltözetük, beszédük feltűnést keltett, de egészen átmelegedtek a népek, mikor megtudták, hogy miért jöttek. Az asszonyok elsajnálgatták a Dani édesanyját. Semmi baj nem volt amiatt, hogy nem értették egymás nyelvét. Eleinte a pap fordítgatta a román szót magyarra, a magyar beszédet románra, a végén azonban már nem győzte, de nem is kellett. Rózsi nénémet az asszonyok, Sala bácsit a férfiak vették körül és olyan tisztességesen elbeszélgettek, mintha jól értenék egymás nyelvét. Ez az alatt történt, amíg a pap a hivatalos dolgokat igazgatta.
-Az Isten fizesse meg maguknak jóemberek, amit az én drága fiammal tettek! - hálálkodott Sala néni.
A katrincás román asszonyok csak bólogattak, s visszafeleltek románul, hogy: - Szegény édesanya! - Megsimogatták a ráncos kezehátát, a vállán a gyászruhát és csodálatosan sok szép érzés látszott az arcukon. Nem voltak ők akkor sem románok, sem magyarok, hanem édesanyák voltak mind. Egyiknek Danija, a másiknak Juonja volt, de mindenkinek a szívéből szakasztott gyermeke, és a gyűlöleten, politikán túl mély emberi bölcsességgel egyek voltak az élet nagy titkának komoly valósága előtt.
A férfiak megcsodálták a kopjafát, amit szépen, csillagosan kifaragva, ragyogó színekkel megírva hazulról hozott Sala bácsi a Dani fejéhez. Sillabizálgatták a feliratot is: ,,Itt nyugszik Sala Dániel".
Mikor eljött a temetés ideje, az öreg székely a vállára emelte a nehéz kopjafát és megindultak a hegyen fekvő kis temető felé. Úgy vitte, mint maga Jézus a keresztfát. A falu népe a nyomukba szegődött és gyászmenetben kísérte őket. A hegy alatt aztán a román férfiak elkérték a nehéz cserfa fejfát az öreg embertől és ők hozták kíméletesen, szépen, megbecsülve és senkinek sem jutott eszébe, hogy vonakodjék tőle, mert magyarul volt rajt az írás, hogy: ,,Itt nyugszik Sala Dániel". Szeretettel és becsüléssel fogadták be a temetőjükbe és maguk helyezték el a diák fejénél, mint az édes anyanyelv drága tanújelét. Sala bácsi is levette a föveget tiszteletadásként a román temető kapujában és ő is kisillabizálta a fejfák, mohos kövek írását, hogy: ,,Aici odihneste...", ő is tudta, hogy a két írás egyet teszen, és békésen nyugszanak egymás mellett odalenn a föld alatt magyar, román.
Erre gondolt a pap is és keserűen, fáradtan panaszolta magában, hogy miért nem tudnak ilyen békésen élni a föld felett is, pedig bizony ide fognak jutni azok is, akik a gyűlöletet hirdetik más népek ellen, hogy ezzel saját népüket taszítsák halálba.
A kis román temető pedig fehér volt a hótól, csendes a halál öröknyugalmától és békességétől.
Az egyszerű román férfiak, nők bizony egy szót sem értettek belőle, mikor a szegény Dani fejénél, mint az élet és szenvedés fekete felkiáltó jele kinyúlt palástosan az idegen pap és magyarul felkiáltott az Istenhez és lekiáltott a sírba; de alázattal és fájdalommal mindannyian meghajtották fejüket és saját szívüket is hozzáértették a magyar fiú kicsi sírhantjához, a maguk hitével keresztet vetettek, a maguk nyelvével örök nyugodalmat kívántak neki. Az öreg székely ember egyszerű bölcsességgel még csak annyit mondott:
-Testvérek, ez a ti földetek, de az én fiam nyugszik benne. Viseljétek gondját!
A románok bólogattak hozzá és meghatottan végighallgatták, mikor a szerencsétlen édesanya leroskadva a Dani sírjára, leszólott a koporsóba:
-Mi vagyunk itt, lelkem: édesapád, s édesanyád! A tiszteletes úr is eljött, hogy eltemessen s imádkozzék érted... Halálunkig megszomorítottál minket, édes fiam. Oh, hogy tehettél ilyent!... De tőlünk a halál sem szakaszthat el. Édesapád a baróti vásáron eladta a két ökröt, hogy eljöhessünk hozzád, s megadhassuk neked a végtisztességet, de - minek nekünk ökör, minek nekünk akármi, ha te nem lehetsz velünk... Jaj Dani, Dani, nem gondoltál az édesanyádra, mikor effélét tettél!... Jaj Dani, Dani, beh megszakasztottad az én szívemet!... Eléggé bánjuk lelkem, hogy legalább a hóttestedet nem vihetjük haza, de az ökrök árából nem futotta, te jól tudod, hogy milyen szegények vagyunk, milyen nehéz így es az életünk... Így hát itt kell, hogy hagyjunk, de te itt es az én ékes, drága fiam maradsz, s ezek a jóemberek ügyelgetnek reád... A falu tisztel, Dani, s mindenki megsiratott, s mindenki azt mondta, hogy hol volt az eszed Dani lelkem, hogy ezt tetted magaddal!... Valami lett volna úgyis, ha nem is tudtad megtanolni a román nyelvet... Már mindegy no! Hiába panaszkodom, ezen már úgy sem tudunk segíteni. Nem is azért mondom, hogy szemrehányást tegyek neked, de ki kelle valamiképpen a szívemet önteni... Mi most hazamegyünk arra a kis időre, ami még nekünk hátra van. Azután úgy is találkozunk... Viseld jól magadot lelkem fiam, légy engedelmes, szófogadó ezután is, s édesapáddal együtt sokszor csókolunk. Az Isten adjon neked örök nyugodalmat!
A megtört öregasszonyt a pap ölelte fel a földről és vezette el. A nép szintén haza oszlott a temetőből. Vén Sala intett a papnak, hogy csak menjenek, mindjárt jön ő is.
Megvárta, míg egyedül maradt a temetőben, s mikor nem látta, nem hallotta senki, ő is kiegyenesedett a sír fölött, s komoran leszólt a fiához:
-Dani!... Pár szóm volna hozzád!...
A havazás erősödött, s a táncoló, kavargó, puha hó lassan temetni kezdette a temetőt."
 
 
 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap