A Nyugat világméretű önbecsapása

Polszerkesztő2, k, 10/27/2015 - 00:22

 

 

 

 

 

A horvát sárban, hideg esőben már nem indul Bécsből új konvoj „megmenteni”.

 

Istenem, még hogy humanitárius katasztrófa! Háromezer migráns, megtagadva, hogy elszállítsák a megfelelően berendezett befogadótáborokba, megtagadva, hogy az uniós törvényeknek megfelelően regisztrálják őket, kiült napozni a Keleti pályaudvar elé, amíg jönnek a vonatok, amelyek Németországba viszik őket. Lelkes emberbarátok meg fuvarozták nekik az ételt, az ajándékot, a takarót, egyiket-másikat még haza is vitték egy-egy napra, hogy még szebb legyen a fesztivál.

 

Ezt nézték a nyugati ballibek humanitárius katasztrófának, erre szervezték rá az autókonvojt Bécsből, hogy szegény szenvedő szíriai anyákat és gyermekeket kimentsék a gonosz magyar kormány karmaiból. Most ezek a szegény szenvedő szíriai anyák és gyermekek (meg a többiek mind) a horvát sárban fekszenek, hideg eső hull rájuk, és Bécsből nem indul új konvoj a megmentésükre. Mert a nagy humanitárius indulat mára lelohadt – ahogy mindig is történt. A Nyugat elkezdte félteni a maga jólétét – ahogy mindig is történt. A Nyugat megint hazudott magának egy hatalmasat saját nagyszerűségéről, meghívta magához a fél világot, aztán amikor elérkezett az ígéret beváltásának ideje, az érkezők orrára csapta az ajtót.

 

Mondják: a szegénység nagylelkű, a gazdagság fukar. És a fukarság mellé még gőgös is. Az európai Nyugat, amely szellemi, politikai és gazdasági teljesítményéért minden elismerést megérdemel, a lelke mélyén fukar és gőgös. Amikor nagyvonalúnak, segítőkésznek mutatkozik, valójában nagyvonalú és segítőkész önképében gyönyörködik. Amikor pedig jóllakik ebben a gyönyörködésben, egyhamar felhagy vele. És hogy könnyebb legyen a lelke, megmagyarázza magának, hogy az a másik nem is méltó a segítségre. A berlini fal leomlása után Nyugat-Európa önmaga nagylelkűségében felbuzdulva nekilátott az európai unió kibővítésének.

 

Gyertek, mondták, gyertek elnyomott népek, részesedjetek a mi szabadságunkban és jólétünkben. És mi mentünk, és jól tettük, hogy mentünk.

 

Az Európai Unió létrejötte, majd kibővülése valószínűleg a legjobb dolog, ami földrészünkkel az elmúlt ezer évben történt. Számunkra, akik benne élünk, jellegtelen hétköznapok soraként mutatkozik, holott világtörténelmi fejlemény, hogy Európa nagyobb részén hetven éve béke van, emberek százmilliói élhetik le úgy a teljes életüket, hogy soha nem kell megismerniük az erőszaknak való kiszolgáltatottságot. E béke teljességét pedig az unió valósítja meg polgárainak gyakorlatilag korlátlan gazdasági és mozgásszabadságával.

 

Valamit azonban meg kell értenünk: ebben a mi közössé vált Európánkban a régiek egyre kevésbé tekintenek minket, újakat egyenrangúnak. Ahogyan az északolasz lenézi a délolaszt, a nyugat-európai lenézi a közép-európait. Ezt az évszázados mélységű érzést egy időre, a bővítés során elfedte a Nyugat saját nagylelkűségében való gyönyörködése, de mára az utóbbi elkopott, a helyét visszaszerezte a régi érzés. „Eljött az ideje, hogy a keletiek viszonozzák a Nyugat nagylelkűségét” – mondja egyre gyakrabban a német kancellár, és ez még a legfinomabb, legudvariasabb megfogalmazás. A Nyugat úgy érzi, tartozunk neki, és egyre türelmetlenebbül várja, hogy meg is fizessük ezt a tartozást. Világosan meg kell értenünk: ez nem ellenünk irányul, hiszen a Nyugat így működik. És nem azért, mert ott rosszabb emberek élnek, hanem mert ez az önzés az egyik oka annak (sok más mellett), hogy a Nyugat a világ legsikeresebb régiója lett.

 

A történelem most éppen egy újabb példával szolgál arról, hogy a Nyugat hogyan lelkesül fel saját nagylelkűségétől, és hogyan ábrándul ki belőle. A nagyhatalmi politizálás ostobaságából és a globalizáció kavargásából összeállva új népvándorlás indult az önzésébe lassan belepusztuló, önmaga biológiai reprodukciójára is képtelen Nyugat felé. És a Nyugat, ahelyett, hogy a jelenséget magát nézné, és a következményeket végiggondolná, öntetszelgő lelkesedéssel meghívta magához az útnak induló milliókat. Ami a nyáron és a koraőszön a migrációval kapcsolatban történt, nem más volt, mint a Nyugat önünneplése. Akik a müncheni pályaudvaron Willkommen! feliratokat magasra emelve, tapssal köszöntötték a vonatról lekászálódó bevándorlókat, valójában önmagukat tapsolták meg, saját nagylelkűségüket ünnepelték.

 

Nagyon fontos mindehhez hozzátenni: a lassan valódi katasztrófába forduló népvándorlás során rengeteg valódi jó ember állt be a segítők közé, pénzét, idejét, egészségét nem sajnálva dolgozott és dolgozik ma is azért, hogy a Nyugat öncsalása által fejünkre idézett krízist a vándorok a lehető legkevesebb szenvedéssel éljék túl. Ezek az emberek a legnagyobb megbecsülésünkre méltók. De az ő áldozatuk sem mentesíti a Nyugatot attól, hogy megint megcsalta önmagát, megint megcsalta a világot. Más kérdés, hogy a Nyugat erről mit sem tud. Önképe teljesen más. A Nyugat embere meg van győződve arról, hogy a keleti embernél sokkal toleránsabb és nagylelkűbb mindenféle kisebbség irányában. Mi több, feljogosítva érzi magát, hogy a többi népet toleranciából leckéztesse. És nem hajlandó belegondolni, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos konfliktusok ott támadnak, ahol vannak kisebbségek.

 

Egy példa. A Nyugat gyakran önmaga dicséretére idézi a tényt, hogy a második világháború során a hétezer dán zsidónak mindössze egy százaléka, hetven ember veszett oda. És a Nyugat nem kérdezi meg magától, hogy Dániában miért csak hétezer zsidó talált otthonra, miközben Magyarországon hétszázezer? Vagy egy másik példa: a hatvanmilliós Nagy-Britanniában a berlini fal leomlásáig miért csak ötvenezer cigány élt, miközben a húszmilliós Romániában hárommillió? Aki ismeri a cigányok történetét, tudja: nyugaton a legutóbbi időkig azért élt kevés cigány, mert elüldözték őket. Tűzzel, vassal – és ezt tessék szó szerint érteni. A cigányság a XV.-től a XX. századig Európának csupán a két szélén talált befogadó kultúrát: az Ibériai-félszigeten és Kelet-Közép-Európában. És a Nyugat most minket oktat irántuk való toleranciából.

 

Holott a befogadók mi, közép-európaiak vagyunk, mert a történelem – a tatár, török, német, orosz szorításában – keserves leckék árán erre rászorított minket. Európa két legnagyobb, anyaország nélküli kisebbsége, a cigányság és a zsidóság itt talált a legnagyobb számban otthont; itt élt egymás szomszédságában, teljes békében lengyel, szlovák, román, magyar és német falu, itt volt és maradt békés szomszéd a katolikus, a protestáns és az ortodox. Igaz, vannak nemzetiségi feszültségek is – mert hogy vannak nemzetiségek. Anglia, Franciaország és Németország ezt már rég megoldotta: nyomtalanul eltüntette a saját nemzetiségeit. És most a tolerancia csillogó köntösé­ben tetszeleg saját magának. Illegeti magát a tükör előtt – a tükröt médiának hívják. Csakhogy ennek most fele sem tréfa. A szellem, úgy tűnik, ezúttal kiszabadult a palackból, és nem látni azt az erőt, amely visszagyömöszöli. A Nyugat ezúttal túl messzire ment, és kétséges, hogy az újra bezárt ajtókat a legújabb kori népvándorlás nem töri-e rá.

 

Az ókori Róma egyszer már eljátszotta ezt a halálos játékot, ezt a világméretű önbecsapást. Az eredményt mindnyájan ismerjük. De emlékezzünk: akkor a Római Birodalomnak csupán a nyugati fele omlott össze. A keleti birodalomrész, amelyben volt erő és elszánás önmaga megvédésére, még ezer évig fennmaradt. Polgárainak megőrizte a biztonságot és a jólétet. És az új időkre átmentette mindazt az értéket, amit az évszázadok addig felhalmoztak.

 

 

Forrás:Bencsik Gábor/Magyaridők.hu

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap