Ökölcsapás

Kő-Szabó Imre, sze, 07/25/2018 - 00:03

    Hajnali három óra volt, amikor hirtelen álmosság fogta el mindkét fiút. A füst és a zaj kibírhatatlan volt a sörkerti diszkóban. Ott ültek a belső helyiségben, a nagyteremben, ahol a DJ keverte a zenét.

    - Menjünk haza! – mondta Vágó Géza az idősebb, aki világosszürke hajával kivirított a többiek közül.

    - Csak egyet forgok még jó komám – marasztalta Ibári Lajos, aki ellentéte volt Vágónak, mert fekete zselézett hajával, úgy nézett ki, mint egy filmszínész. Nemrég múltak mindketten húsz évesek. – Csak egyet, azzal a barnával!

    - Na, nem bánom! – legyintett a szőke, álmos tekintettel.

    - Aztán megyünk. Slussz! – mondta Ibári és nagyot csuklott. Elbotorkált táncolni, Vágó magába roskadva ült. Nem volt valami rózsás a kedve. Elég sok sört ittak az éjjel. Elszívtak egy olyan bódítónak mondott cigit is. Neki nem esett jól, legalábbis émelygett a gyomra tőle. Meg is fogadta, többé nem kell ez neki, de erről nem szólt Ibárinak. Fáradtnak érezte magát, álmosság gyötörte. Vera nem jött le táncolni, pedig megígérte. Fenemód oda volt ezért a lányért, az csak játszott vele, bosszantotta Vágót. – Egyszer elkaplak, de akkor nem menekülsz! – mondta mindig a lánynak, az pedig csak nevetett rajta.

    Ibári visszajött, megállt az asztalnál.

    - Mehetünk! – mondta határozottan és nem várta meg Vágó válaszát, indult a kijárathoz. Vágó az utcán érte utol. Már virradt, a keleti égbolton érdekes vöröses fény úszott. A levegő hűvös volt. Az állomás előtti villamosmegállóban négy ember várakozott. Az ABC-nél kenyeres rekeszeket raktak le. Az üresek, melyeket a sofőr visszadobált a kocsiba, tompa puffanásokkal landoltak.

    - Gyere Lajoskám! – mondta Vágó.

    - Megyek, megyek –magyarázta elcsukló hangon Ibári.

    - Csak lassan! – és megfogta a karját.

    - A nagy hasamtól nem is tudok gyorsabban.

    - Majd engedünk ki belőle! – vigasztalta Ibárit.

    Elindultak a Sallai utca felé. Összekapaszkodva nehéz volt a járás, ha elengedték egymást, akkor Ibári mindig lemaradt.

    - Na, mi van? Nem akarsz hazajönni? – kérdezte Vágó.

    - Sietek! – válaszolta és bal kezével a kerítésnek támaszkodott. Vágó megfogta Ibári derekát, karját áttette a vállán és így indultak tovább. Nehéznek érezte elernyedt testét. – Teleszívja magát, mint a szivacs! Nem elég neki semmi sem! Aztán még a barátja támogassa haza! – zsörtölődött félhangosan Vágó.

    - Én mondtam, hogy minek jövünk?

    - Hívtalak? - kérdezte Vágó.

    - Persze, majdnem könyörögtél. Azért a lányért esz a fene! Én tudom! – mondta Ibári és megállt egy pillanatra. – Így van? – kérdezte élesen és réveteg szemmel nézett Vágó Gézára.

    - Jár a szád, de nem tudod, mit beszélsz! – mondta Vágó.

    - Mond azt, hogy hazudok!

    - Nem vitatkozom veled! Gyere, menjünk! – és újból átfogta a derekát és húzta előre.

    - Vitatkozni akarok! – mondta Ibári és megfeszítette a lábát, belekapaszkodott a kerítésbe.

    - Felesleges. Tudod, azért pofázol – mondta Vágó és egy lépés után szembe fordult Ibárival. – Mert még sohasem volt egy tisztességes nőd! Látta, amint Ibári összehúzta a szemét. – Mindig csak olyan cafatokkal raktad össze magad – folytatta – akinek csak füttyenteni kellett. A tarifát pedig kifizetted egy sörbe.

    - Nem járna a szám –válaszolta vissza Ibári. – Azt hiszed, a te kis libuskád olyan tisztességes? Vágó hallgatott. – Azt csak hiszed! – mondta Ibári és egy kicsit megbicsaklott a lába. – Azért, mert most betartja a három lépést? Aztán majd tojik a fejedre úgy, mint most! – intett a kezével, hogy nyomatékot adjon mondandójának. Vágó csak állt vele szemben. Nem szólt egy szót sem. – Olyan lesz, mint az anyád! – tette hozzá, egy kis szünet után.

    - Anyámat ne bántsd! – nyomta meg a mondatot Vágó. Hangjából kiérződött gyülemlő indulata. – Te nagyképű autószerelő! – kezdte tagoltan Vágó. – Szétverem azt a tisztességtelen pofádat! Te lármázol most itt nekem? A semmiből vakarództál ki! Arra vágsz fel, hogy annak a maszeknak a műhelyében dolgozol? Bele szagoltok egy tragacsba, és tíz rongyra levágjátok az ipsét. Aztán játszod itt az eszed?

    - De nagy pofád lett! – vágott vissza Ibári. – Te selyem gyerek, vagy „úri” fajzat? – gúnyolódott. – Beszélsz itt az erkölcsről, inkább anyádat tanítanád tisztességre! – mondta.

    Vágó megragadta Ibári zakóját és teljes erővel arcul ütötte. Úgy csattant azon a vastag képén a pofon, mint egy eldurrantott papírzacskó. – Mondtam, anyámat hagyd! – nagyon keményen hangzott Vágó hangja, de úgy látszik Ibárit ez nem zavarta. Elengedte a kerítést és kiszakította magát Vágó szorításából. Így hátrább került legalább három méterrel. Tántorgott egy kicsit, egyensúlyozta magát, aztán mégis megállt a lábán.

    - Oda vagy vele! Azt hiszed, nem láttam mit tett az öreg Csomor bácsival, ott a sufniban tavaly ősszel? – mondta kérdőn, de ebben a pillanatban Vágó ököllel belevágott a képébe. Ibári orrából kiserkent a vér, végig futott a szája körül és az álláról rácsöppent fehér ingére. – Kamatyoltak! – folytatta, mintha nem történt volna semmi.

    Vágó újból lesújtott. A szeme alatt találta el Ibárit, aki egy kicsit megingott, de nem védekezett. – Az öreg úgy szuszogott – folytatta és újabb ütés érte az arcát. Vágó ezt már teljes erőből adta. Pontosan megnézte hová üt. Csattanáskor érezte Ibári meleg, vérző orrát. – Mint egy kis gőzmozdony! – fejezte be, de akkor Vágó újabb ökölcsapásai ültek az arcán, állán. Egy eltalálta a gyomrát. Ibári megrogyott és lassan fél térdre ereszkedett.

    Az úttesten egy középkorú férfi jött biciklivel. Piros parolinos vasutas volt, kormányra akasztott táskával. Vágóék előtt lefékezett. A kerékpárt az úttestre fektette és feljött a járdára. – Hagyja abba! Nem látja, hogy vérzik? – kiáltott Vágóra.

    - Maga ne szóljon bele! – válaszolta a fiú.

    - Idefigyelj fiacskám! - kezdte a vasutas.

    - Ne tegezzen, és pofa be! – mondta Vágó és most már szembe fordult a férfival.

    A vasutas hirtelen megtorpant. Méregette a két fiatalembert. Ibári lassan feltápászkodott és a vasutas mellé állt. Hirtelen úgy tűnt, helyreállnak az erőviszonyok. Ketten a vasutassal a támadó Vágó ellen, de Ibári megfogta a vasutas karját és lassan, tagoltan mondta: - Menjen a fenébe! Nem hívta magát senki! Ez a kettőnk dolga! – és meglökte az úttesten heverő kerékpárja felé. A vasutas felkapta a biciklit, futva tolta egy darabig, aztán ráugrott és minden erejéből hajtani kezdte.

    - Piszkos huligánok! – kiabálta vissza.

    Nézték a távolodó vasutast. Aztán amikor szembe fordultak egymással Ibári kezdett nevetni először. Érzékelte ezt a fura helyzetet, meg nevetséges volt számára a vasutas, ahogy nagy igyekezetében, teljes erővel nyomta a pedált. Vágó döbbenten nézte. Nem tudta elképzelni, mi történhetett ezzel a sráccal? Ibárit egyre jobban rázta a nevetés, amely lassan átragadt Vágóra is. Egymásba kapaszkodtak és nevettek. Talán ezen az együtt töltött nyomorult estén, esetleg ezen a vérrel díszített, bűzös reggelen. Nevettek felszabadultan, de ugyanakkor keserves örömmel. Vágó szeméből még a könny is kifutott.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap