Ördögfiókák

Fehér József, v, 03/31/2013 - 00:06

 

 

 

 

Annyira még nem vártuk a karácsonyt, mint azon a télen. Egyhangú tanyai életünkből nagyon hiányzott a változatosság. S reméltük, hogy a Mikulás az ajándékokkal együtt majd azt is meghozza.

Már Katalinkor akkora hó esett, hogy csak a kucsmánk csúcsa látszott ki belőle. Ezért jóformán ki sem mozdultunk a kemence fűtötte, jó meleg szobából. El is rendelte hát a csicsatéri tanító a téli szünetet, de sok örömünk nem lett belőle. Egy idő után a semmittevésbe is bele lehet fáradni.

A kirobbanó tettvágytól meg néha olyanok voltunk mi, mint az ördögfiókák. Egyszer a szekrényről, másszor a kemence tetejéről kellett leparancsolni bennünket. Hiába állított anyánk büntetésből a sarokba bennünket, alighogy elfordult, felborult a rend, és belemartunk, -csíptünk a másikba. Lett sírás-rívás, vértyogás. Még a suhogós fűzfavessző is csak nehezen tudott igazságot tenni közöttünk, pedig nagy tekintélye volt ám a háznál.

Leginkább annak örültünk, amikor a szüleinknek segíthettünk. Minden egyes alkalom új élményt kínált a számunkra. Míg a konyhában, a tűzhelyen gőzölögve sustorgott a víz, mi, öcsémmel nevetgélve diót törtünk, mákot daráltunk a készülő kalácshoz vagy felvertük a tojáshabot a pikótához. Amikor elfogyott a tűzifa, apánk behozott egy száraz faderekat, amit két erős, fekete támlás székre tett és a faderékra ráültetett bennünket, hogy az fűrészelés közben el ne mozdulhasson. Miután eluntuk a nehezék szerepét, játékba kezdtünk. Szegény apánk kénytelen volt szétcsapni közöttünk, mert semmi hasznunkat nem tudta venni. El is csendesedtünk nyomban, mint akinek teher nyomja a lelkét. Hogy a feszült csendet valahogy megtörjem, grimaszokat vágtam. Öcsém erre hahotázni kezdett, amit már én sem bírtam ki nevetés nélkül. Apám hirtelen mérges lett és haragjában földhöz csapta a kucsmáját. Az akkorát csattant, hogy azon már anyám is nevetett, s intett apámnak, ő se vegye annyira komolyan az egészet.

Hogy tekintélyét mégse érje csorba, a mutatóujjával megfenyegetett bennünket, hogy csend legyen ám, mire visszajön. S kiment megnézni a disznóólba, fial-e már Kajla, a várandós anyakoca. Kintről máris káromkodás, kiabálás, heves kutyaugatás hallatszott. Fel is kaptuk erre a fejünket: ugyan mi történhetett? Nemsokára elkeseredetten, egy rongyokba bugyolált kismalaccal lépett be apánk a konyhába.

- Ennyi maradt a nyolcból – mutatta az alkalmi pólyából felsíró aprócska jószágot. – A többit fialási lázában megette vagy agyonnyomta  Kajla. Ezt a kis csöppséget – simította meg a malacka rózsaszín fejét – ezek után nekünk kell majd fölnevelnünk.

Hamarjában anyám cumis üveget és cumit kerített elő a sublót aljából. A kamrából behozta a tejet, abból egy lábaskába öntött, amit feltett a tűzhelyre melegíteni. Hogy a meglangyosott tej még finomabb legyen, egy kanálnyi cukorral megízesítette, aztán a kimosott üvegbe töltötte, majd ráhúzta a cumit az üveg szájára. Amint az édes táplálék a kismalac piros nyelvére csurrant, hirtelen bekapta a cumit és mohón, nagy cuppogással szívni kezdte. Hiába intett csendre bennünket apám, kitört belőlünk a nevetés, hogy alig bírtuk abbahagyni.

Derűt, vidámságot hozott ez a kismalac az életünkbe. Már attól is, hogy a Kunkori nevet kapta, nagyokat derültünk. Hát még amikor az első este a fekhelyén (a tűzhely alatti ládában) belegabalyodott a takarójába, és a tehetetlenségtől visítani kezdett, akkorát nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult.

Ettől kezedve a mi kis malackánk nem érezte jól magát a ládában; legszívesebben a lábunk mellett pihent vagy a macska kosarába telepedett. Cirmos azonban kitartóan kerülte a barátságát; rendkívül zokon vette erőszakos közeledését. De leginkább azért neheztelt rá, mert Kunkori lépten-nyomon felszürcsölte előle a tejet.

A kismalacot egyáltalán nem zavarta ez a tartózkodó magatartás, érezhette, hogy mennyire szeretjük, hisz a családunk kedvence lett. Egyszer az öcsém ölében ült, másszor az enyémben. Közben simogattuk, becézgettük, fejecskéjét finoman az arcunkhoz szorítottuk. Meg sem gondoltam, hogy egy ilyen szeretetteljes pillanat szülte kijelentésem mennyi bajt okozhat! Mindössze annyit mondtam csak öcsémnek, hogy Kunkori az enyém, és nem adom senkinek. Erre ő kikapta az ölemből és elszaladt vele. Mire utolértem volna, már kinyitotta az udvarra nyíló ajtót, és az aprócska jószágot vigyorogva kilökte a hóra. Döbbenten néztem utána.

A kismalac sem értette, mi történik vele, azt érezte, egyre jobban fázik. S a hidegtől menekülve, elkezdett visítva szaladni a megkeményedett fagyon, egyre távolabb a háztól, míg egyszer csak bele nem szakadt. Amikor már a szemem elől is elveszítettem, akkor ijedtem meg igazán és futottam zokogva anyámhoz. Gyorsan félrehúzta a tűzről a rántást és úgy ahogy volt, kabát nélkül kiszaladt a dermesztő hidegbe, hogy Kunkorit megmentse.

Még időben sikerült kikaparnia a hó alól a didergő jószágot, és behozni a jó meleg konyhába.

Ott aztán forró törülközővel szárítgattuk, dunyha alatt melengettük, langyos mézes tejjel gyógyítgattuk. Mire elkészült az ebéd, a kismalacnak már semmi baja nem volt. Úgy járt-kelt a konyhában – Cirmos  bánatára – , mintha uraság lenne. Hanem édesanyám már a mosogatás után elkezdett köhécselni. Nem sokkal ezután melege lett, később meg a hideg rázta. Gyorsan ágyba fektette apánk, és vizes borogatást tett anyánk forró kezére, lábára, égő torkára, sípoló mellkasára. Aztán befűtötte a kemencét, majd befogta a szán elé a két lovat: a Fakót és a Szürkét, és bement a nagy tapasztalatú Kónya doktorért a faluba. Mire megérkeztek, már tűzvörös rózsák nyíltak anyám arcán. A szeme úgy csillogott, mint két izzó parázs, a homloka valósággal sütött. Kónya doktor, amikor meglátta, előbb a fejét csóválta, aztán meg tanácstalanul hümmögött. Miután anyánk hátát több helyen is megkopogtatta és meghallgatta, nagyot sóhajtott. – Ettől féltem! Ez kérem, tüdőgyulladás. Mégpedig kétoldali…

Döbbent csend telepedett a szobára. Nem gondoltuk volna, hogy anyánk délelőtti, hősi tette akár az életébe is kerülhet.

- Doktor úr!.. – törte meg apám halkan  a csendet – , én… én arra kérem… - , de folytatni nem tudta, mert a torkát sírás fojtogatta.

Az idős orvos feléje fordult és megnyugtatásul a vállára tette a kezét. – Rajtam nem múlik, kérem. Én mindent elkövetek, hogy meggyógyulhasson. De az önök szeretete mindennél fontosabb…

Táskájából máris injekciókat vett elő, majd óvatosan felhúzta egy fecskendőbe, és érzéssel beadta nagybetegünknek. Ezután tanácsokkal látta el apámat, hogy mikor tegyen borogatást anyám kezére, lábára, mikor a torkára, és milyen időközönként kösse át vizes ruhával a mellkasát. Hogy az injekciókat naponta beadhassa, arra kérte még, hogy minden délután menjen be érte a faluba.

Öcsémmel ezalatt szótlanul, tele aggodalommal üldögéltünk a kemencepadkán.

- Most elviszem a doktor urat – adta értésünkre apám. – Addig innen el ne mozduljatok – emelte ránk a mutatóujját –, amíg haza nem érek!

Eleinte meg sem mertünk moccanni. Hanem amint elhalt a száncsengő hangja, óvatosan lekászálódtunk a kemencepadkáról és odalopakodtunk anyánk ágyához. Olyan mélyen és békésen aludt, hogy a szuszogását alig lehetett hallani. Valami szépet álmodhatott, mert az öröm mosolykét kiült az arcára. S ahogy néztük, úgy éreztük, szeretetteljes nyugalom járja át a lelkünket, és bátorság, remény költözik a szívünkbe.

Öcsém megfogta a kezemet, és azt mondta: - Ha anyánk meggyógyul, nem leszek rossz többé…

- Én meg innen arra kérem a Mikulást – öleltem magamhoz öcsémet –, hogy ajándék helyett egészséget hozzon ebbe a házba… Hogy édesanyánk ismét tudjon jóízűt nevetni, és szeretet, vidámság költözzön az életünkbe.

Mintha a Mikulás a kérést meghallotta volna: Kónya doktor bácsi nagy csodálkozására már az elkövetkező napokban sokat javult anyánk egészsége. Egyikünk a kemencepadkán ülve az ő szavát leste, míg a másikunk apánknak segített a konyhában vagy az istállóban.

Mire eljött a karácsony, annyira felépült édesanyánk, hogy az ünnepi vacsorát már egyedül készítette el. S a közösen feldíszített fenyő körül, a gyertyák fellobbanó fényénél egymás kezét fogva, örömmel énekelhettük el a „Mennyből az angyalt”.

Cirmos akkora csodálkozással nézett mindenre, hogy még arról is megfeledkezett, mennyire neheztel a mellette álló Kunkorira, és szeretettel hozzádörgölőzött.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap