Ördöggörcs 2/2

Lukáts János, szo, 03/10/2012 - 00:03

 

 

 

 

A százéves Karinthy piramis

 

Aki nem ismeri kellőképpen Karinthy Frigyes, Karinthy Gábor, Karinthy Ferenc (alias: Cini), továbbá Devecseri Gábor, Örkény István, Benedek Marcell, Benedek István írásait, az jobban teszi, ha bevezetőül tanulmányozza mindezeket az életműveket, mert az Ördöggörcs evidensnek tételezi mindezek ismeretét, bár legföljebb, ha utalást tartalmaz mindezekre. De miért is vetne rájuk egy-egy mellékmondatnál többet, hiszen nem irodalomelméletet vagy kritikatörténetet tart kezében az olvasó, hanem valami (nem) egészen mást!

.............................

 

A Trianon előtt született és felnövő nemzedékek hittek az egységes és mindenki számára egyformán otthont adó Magyarországban. Hittek abban a „kohóban”, abban a felszívó erőben, amely a Magyarországon élő sváb, tót, zsidó családokból a közös nyelv, a közös kultúra és a közös sors erejével közös nemzetet is képes formálni. Annyira hittek benne, hogy érdemesnek tartották fölváltani nyelvüket, nemzetiségüket, vallásukat, nevüket, érdemes volt betagozódniuk a magyarságba, érdemes volt részesévé lenni az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb országának. A folyamat a XIX. század egész idején tartott, 1867 után fölerősödött, amit a létrejövő magyar polgárság fényesen bizonyít, e társadalmi réteg tagjai között voltak legnagyobb számmal német, szlovák, horvát és zsidó eredetűek. A beilleszkedni akarást nem a hatalmi kényszer, nem a kirekesztés réme tette fontossá számukra, hanem éppen az együvé tartozás igénylése. A magyar szellemi élet, a sajtó, a könyvkiadás, a színházi élet föllendülése mind ennek a folyamatnak a jogosultságát és ígéretes voltát igazolja.

Ez a folyamat az első világháború után megszakadt, az ország darabjaira esett szét, befogadó ereje, felszívó képessége (az a bizonyos „kohó”) megszűnt. Egy háborút vesztett, nemzetközi tekintélyét vesztett, szegénységbe süllyedt országhoz „nem volt érdemes” tartozni. A beilleszkedés, a magyarrá válás folyamata lelassult, stagnált, sőt bizonyos rétegeknél, bizonyos elemeiben a visszájára fordult. Ezt a történelmi, lélektani változást minden magyarországi család megérezte, a magyarok, a régebben vagy újabban beilleszkedettek egyaránt.  A zsidó (német, szlovák) öntudat megmarad, fölerősödik, még ha ez a folyamat nem is föltétlenül tudatos. Például az összetartás, egymás keresése formájában. Zsidó zsidóval barátkozik és házasodik, - állapítja meg később Márton, amikor számon kéri Franciaországba szakadt unokatestvérétől, miért nem erősebb benne a zsidó azonosságtudat. Az ifjú Karinthi (ők így írják!) a vállát vonogatja, arról a beilleszkedésről beszél, amely a háborúban győztes, sikeres és gazdag Franciaországban természetes, és ahol a „kohó” máig működik. Márton nem érti, s ha érti, nem fogadja el ezt az érvelést.

Pedig Karinthyék társaságát már az 1930-as években döntő többségében zsidó családok alkották, ha végigolvassuk a szereplők listáját, alig akad kivétel. S ha mégis akad, Márton maga az, aki hozzáteszi: XY – keresztény. A beilleszkedést még komolyan gondoló (s a maga személyében ezt végigvinni akaró) Frici mellett (fölött?) ott él Bőhm Aranka, a maga lehengerlő, hisztériás uralkodni vágyásával, évtizedeken át folytatott nagypolgári pénzszórásával, kávéházi flörtjeivel, stb. A pontosan meghúzott szellemi-irodalmi érdeklődési és érdekkörön kívül marad a teljes magyar népi irodalom, a hétszáz oldalas könyv egyetlen egyszer említi Németh László vagy Szabó Lőrinc nevét, talán ha kétszer Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula nevét, akikkel pedig Karinthy íróként-emberként egyaránt tartott kapcsolatot. Kosztolányi is inkább múlt időben szerepel, bár fiát tartós barátság fűzi Gabihoz. A zsidó azonosság létét-nemlétét kárhoztatóan emlegeti föl a könyv szerzője Benedek Istvánnal szemben, aki erdélyi-magyar nagyapja (Benedek Elek) szellemi örökségét hangoztatja nagyanyja zsidóságával szemben. Az olvasónak eszébe nem jutna a zsidó azonosságtudatot ilyen összetartó erővé kumulálni, ha ezt maga K.M. nem tenné. Természetesen tudomásul veendő az érintettek döntése, lehet, hogy ez nem teljesen egyezik Karinthy Frigyesével, aki talán tudott-remélt valamit, amikor elrejtette-elbagatellizálta származásának forrásait.

Frici nem élte meg a vészkorszakot, Cini a maga vagányságával úgy vészelte át, hogy irodalmi aranybányaként használta évtizedeken át, Gabi viszont, aki (édesanyja révén) hibátlan iratok birtokosa volt, inzultus és elzáratás szenvedő alanya lett. Bőhm Aranka az életével fizetett, amiért visszajött Amerikából.

1945 után nem volt kétséges, hogy a Karinthy család és barátaik útja merrefelé vezet. A felszabadulás érzése, amelyet ők hitelesen élhettek át, logikusan vezette Cinit is, Devecseri Gábort is, amiként másokat is, az újjászerveződő hatalom karjaiba vagy közelébe. Létbiztonságot, karriert, társadalmi-művészeti elismerést egyaránt jelentettek számukra az 1950-es évek, bár a pártfegyelembe (de még az Írószövetségbe is!) a betagozódás nem ment simán. Amíg 1945 előtt „budai zsidógyerekek” voltak, 1945 után „budai úrifiúk” lettek, ami bizonyos szempontból ugyanazt jelentette: gyanút, zavart, bizalmatlanságot velük szemben.

Cini él a lehetőséggel, ír prózát és drámát, novellát és egyfelvonásost, köztük a magyar drámatörténetnek olyan remekeit, mint a Dunakanyar vagy a Bösendorfer (az Ördöggörcs cím szerint egyiket sem említi), a Szellemidézés a család drámája, valójában a Karinthy mítosz újjáélesztése. Aztán megírja az Epepét, ez a gyermekkori abszurd ötletre épülő regény az egyik leghitelesebb kísérlet lesz az 1950-es évek társadalmi-szellemi zavarainak a tisztázására. Már persze Cini módra végrehajtott kísérlet, a nyelvet, kifejezőkészséget vesztett ember hányódása az idegen és felfordult világban. 

Elgondolkoztató jelenség (talán több stílusfordulatnál), hogy K.M. soha nem nevezi Cinit, sem a családját a szocializmus hívének, írójának, de igen a „késő Kádár-i konszolidáció” dédelgetett kedvencének. Valójában furcsa is volna a Karinthyakat bármiféle kapcsolatba hozni a munkás-paraszt hatalommal, a téeszesítéssel, a regionális iparfejlesztési politikával, vagy a szocializmus más sine qua non-jával. Cini viszont remekül beleilleszkedett az 1960-70-es évek langymeleg világába, harsány haversága előtt rettegett hivatalnokok ajtói nyíltak meg, nem beszélve a határokról. Marci megfogalmazásában: „Cini a sikerbe menekült”. (Ostobák az emberek, a többiek vajon miért nem menekültek a sikerbe?)

Marcit süvölvény korában maga Major Tamás avatja be a színház rejtelmeibe, de hiszen korábbi dramaturgja fiáról van szó. Tizenöt éves (!), amikor Kazimir Károly segédrendezői megbízást kínál neki. Érettségi előtt áll (1967), amikor útlevelét apja-anyja „elintézi”, majd maga Aczél elvtárs hagyja helyben. Hogy ne legyen okvetetlenkedés, a katonakönyvét eltüntetik, honvédelmi adóját „elfelejtik”. A főiskolára zökkenőmentesen vonul be. Csak csóválja a fejét a kortárs (Karinthy Márton kortársa), aki 46 éves korában kapott először nyugati útlevelet (1986-ban), aki érettségi után éveken keresztül segédmunkásként dolgozott valamilyen ipari elfekvőüzemben, ha később vinni akarta bármire az életben, a katonaságnál pedig…, de hagyjuk. Nem ezen csóválja a fejét a kortárs! Hanem azon, hogy K.M. kijelenti és talán még el is hiszi: „Nem tartoztam semmiféle klikkhez”.

Gabi Intapusztáról a Sashegy oldalában fekvő villába kerül, a panoráma kitárul, a világ azonban bezárul körülötte. A villa (saját háza!) kertjébe soha nem lépett ki, apjával vívott képzelt és az Ördöggel valóságos csatákat, miközben egyedül maradt a világon, amely egyre inkább saját magából, fantazmagóriáiból és hallucinációiból állt. Hat héttel hatvanadik születésnapja előtt halt meg, a rossz emlékű, ördögi szerződés 22. évfordulóján. Marci fiktív naplót tulajdonít nagybátyjának, kevés a hiteles ebben a naplóban. A végtelen pszichiátriai interjúk kivonatolt és irodalmiasított(nak mondott) átirata. Gabi hálóruhájáról többet tudunk meg benne, mint verseiről. Pedig Karinthy Gábor költő volt. Apja sírjába temették.

Idővel Cini is megöregedett, ez az elnyűhetetlen tréfamester, a vízilabdázó óriás, a női szívekből és a konyakos pohárból valódi ihletet merítő, örök realista (még ha szocialista realista csak egy szezonra vált is belőle, amikor a Kőműveseket „elkövette”!) 1992. február végén halt meg, fia szerint nem találta volna helyét a rendszerváltozás utáni Magyarországon. Meglehet! Ahhoz már korábban sok mindent el kellett volna hagyni, amihez Cini görcsösen (vagy rutinosan) ragaszkodott, amihez félelemből-kényelemből nem nyúlt (vagy ha igen, olyan lett, mint a Budapesti ősz, Cini ősze, kínos visszalépés az Epepéhez képest). A továbblépést K.M. se tette meg, az „egyik klikkhez sem tartozó” segédrendezőből színi direktorrá avanzsált utód huszonkét év megfeszített munka után csak gyalázkodó szavakat talál a rendszerváltozás utáni Magyarországra és annak szellemi gyökereire (ügyesen, interjúalanyai szájába adva a „hőzöngést”, az „ellenforradalmárt”, a késő Kádár-i konszolidáció e stiláris és ideológiai remekléseit, maga pedig kihasználja a lehetőséget az új Nemzeti Színház  becsmérlésére). Csak a Fradi a kivétel, arra Karinthy Márton sem mert egy rossz szót szólni, talán tart Cini szellemtenyerétől?

Nagy szellemi kaland, szépséges és keserves út a Karinthy család XX. századi sorsát megtapasztalni, társul szegődni jó és rossz napjaikhoz. Nem Gabi volt a család főszereplője, még ha tehetsége semmivel sem marad apja és öccse (Cinit mindig bátyjának nevezte!) talentuma (s ha volt: zsenije!) mögött. Mégis Karinthy Gábor sorsán át lehetünk leginkább részesei egy nagy személyiség kisugárzásának, a sugarak áldásos és pusztító hatásának. Annak a légkörnek, amelyben családnak és rokonnak, ismerősnek és élősdinek lenni egyszerre jó és nehéz, s amelyben a szerepek olyan könnyen és olyan makacsul fölcserélhetők. (Karinthy Márton: Ördöggörcs. Bp. 2003, Ulpius k.)

 

(PoLíSZ 2004. június-július. 77. megjelenés. 85-90. oldal.)

 

 

  Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap