Örökség_6: Víg suszter öröksége

Bihary József, cs, 04/13/2017 - 00:18

   Gyönyörű tavasz köszöntött Kunfalura. L. Pál főjegyző nagyokat szippantott a májusi levegőből, miközben kegyesen visszaköszönt az őt megsüvegelő, dolgaik után siető embereknek. A hatvan felé járó úr éppen a hivatalába igyekezett, szájában jóféle szivar várt arra, hogy gazdája rágyújtson. Finom, nappabőr kesztyűjét és a sétabotját a baljába vette, hogy megpödörhesse kackiásan felfelé kunkorodó, festett bajuszát.

   Piacnap volt, Buka Jani, a kisbíró éppen a községháza előtt ácsorgott.

   - Jó reggelt kívánok, tekintetes uram – köszönt rá az elöljárójára, és begyakorolt mozdulattal vette ki a két dobverőt a vállán keresztben átvetett, dobtartó szíj varrott fülecskéiből, hogy a kiszolgált, lovassági pergődobon eljátssza az antret.

   - Ereggy már, te pernahajder! Ne bolondozz mindig! Nem a cirkuszi porondon vagyunk. Voltál dobolni? Kidoboltad a legeltetési társaság ülésén hozott határozatokat, meg az aktuális hirdetményeket!

   - Ki, tekintetes uram, jelentem alássan – azzal katonásan haptákba vágta magát. Jól tudta, L. úr a háborúban a m.k., első gyalogezredben szolgált főhadnagyként.

   - Pihenj, lelépni! – jött a mosolygós szájból a stílusos válasz. A nagy tekintélyű jegyző kedvelte Janit, ismerte a szüleit, akik dolgos, tisztességes magyar emberek voltak.

   A „gyerek” kitöltötte már a katonaidejét is, de még mindig dobol a leventék rezesbandájában a nagyobb ünnepségeken, felvonulásokon. Házasulandó is lenne már, de szoknyabolond, és annyi lánynak elcsavarta a fejét, hogy a lányos anyák még a zsalugátereket is lehúzzák az ablakokon, ráuszítják a kutyákat, ha közeledtének neszét veszik.

   Mire ezt végig gondolta a tekintetes, be is nyitott a saját irodájába. A községházán folyt a mindennapi szorgoskodás. Börcsök Sándor, kiszolgált hajdú, afféle bizalmi mindenes vastag paksamétával a kezében lépett a főjegyző elé, illedelmes kopogtatás után.

    - Jó reggelt kívánok, tekintetes főjegyző uram. Ezt a levelet valami futárféle hozta. Azt mondta, csak a főjegyző úr kezéhez továbbítható, szigorúan bizalmas küldeményről van szó.

   - Adjon Isten, Sándor. Hogy szolgál, hogy szolgál? – kérdezte, majd meg sem várva a választ, amit egyébként is olyan sokszor hallott, folytatta: 

   - Adja ide gyorsan! Hadd lám’, mi a fene lehet ez az „államtitok”. Elmehet, Sándor! Az öreg kiballagott a szobából jellegzetes, kissé hajlott testtartással, ahogy a vékony, magas termetű emberek szoktak járni.

   Olyankor bezzeg peckesen kihúzta magát, amikor snájdig „tamburmajorként” a leventék rezesbandáját vezényelte. A lovon is úgy megült még, mint a cövek.

   – Haj, be régen volt, midőn lovászfiú voltam a Nemes családnál, a Bánhalmához közeli majorságban. Olyan fiatal voltam, mint ez a lovas küldönc, aki azt a fura, idegen nyelvű levelet hozta a főjegyző úrnak. Milyen szép volt a tizenhat éves Veronika kisasszony, akit lovagolni tanítottam! Megesett, hogy a Kettős Halomnál, a lombok takarásában, leszállottunk volt a lóról, és egyazon „nyeregben” folytattuk a lovaglást. Ilyenkor a kisasszony szemben ült velem, a krinolint pótló, keményített alsószoknya a nyakában, két remegő halmocskája a tenyeremben volt, és nagyon szerettük egymást. A ló alattunk háromnegyedre táncolt, mert így tanítottam...egy,…két,…há-,…,egy,…két,…há-,…egy,…két,…há…

    A szomszéd szobában vadonatúj, Continentál típusú írógépen szorgosan kopogtató Irénke éppen felnézett, amikor az öreg elsasszézott az ajtaja előtt. Meg is állapította:

   - Na, Sándor bátyám megint vezényel már a verebeknek.

   Az egykori lovászfiú még mindig a múltba révedt: - Hajaj! Miatta maradtam agglegény. Cecília kisasszony szolgabírómé lett. Nem mondom, nem volt rossz életem. Elég sok lányt és asszonyt megtanítottam ágyban lovaglásra. De azok az idők már odébbat mentek! A kun buzogány sem a régi többé. No, de öregember nem vénember!  - vigasztalta magát a hajdani hajdú.

*

   Pál úr, a főjegyző meglehetős kíváncsisággal törte fel a már szokatlannak számító viaszpecsétet a nagyalakú borítékon. A pecséten egyébként a Magyar Nemzeti Bank egy filiáléjának lenyomatát látta.

   – Mi az ördög lehet ez? Ilyet még soha nem kaptam! - Izgatottan vágta fel a borítékot, amiben egy magyar nyelvű avizó (értesítés) és egy angol/német nyelvű átutalási formanyomtatvány volt, három példányban.

  Az okmány végigböngészése nem okozott problémát, hiszen családi gyökerei és a főreáliskola biztosította a megfelelő nyelvismerteket. Az állami számviteli államvizsga pedig a pénzügyi szakértelmet.

   Majd lesett a székről, amikor a kedvezményezett neve mellett meglelte az ötvenezer dolláros összeget (Amount/Betrag). Hogyne, amikor ez az összeg a nem abszolút naprakész információ szerint megközelítette a háromszázezer pengőt. Pláne úgy, hogy az átutaló minden banki tranzakciós, átváltási költséget magára vállalt.

   Az kevésbé érdekelte, melyik volt a kibocsátó, közvetítő, kifizető bank. No, és a kedvezményezett: Mr. Víg Lajos, kunfalui lakos!!

   - Víg Lajos, Víg Lajos..?..Jaj, a sánta suszter, a Zádor utcáról, aki hadirokkant ellátmányban részesül. Igaz, az a havi tizenhét pengő, a gyerektartással együtt, nem valami sok. Ezért aztán, ahogy tudom, a cipészkedés mellett cséplési idénymunkával is pótol, ahol petrencés (rudas) szokott lenni, de etetést is vállalt. Az előbbi nagyon nehéz még ép lábú embernek is, az utóbbi pedig nagyon veszélyes, ott a dob szájánál! Nem semmi ez az ember! Ahogy tudom, vitézségi érdemérmei is vannak.

   Miután mindezt a falu második embere végiggondolta, utána nézett a feladónak és a jogcímnek.

   – Mr. Steven Kishveeg és testvérei, Philadelphia, United Bank of Philadelphia,… örökség..!?..; kutya legyek, ha értem! – mormogta, majd kiszólt a folyosóra:

   - Irénke, Sándor bátyjával kerestesse meg azonnal a kisbírót!

  - Igenis, tekintetes úr. Megkeressük.

 

   Börcsök Sándor kiáltotta Buka Jani nevét, de minthogy választ nem kapott, élve a gyanúperrel, a községháza udvarának a hátuljában álló tűzoltó szertár és a gazdasági épületek felé indult.

   – A múltkor is, ez a „falubikája” Buka Jani a lajtos szerkocsi bakján feledkezett úgy bele Keserű Ilonkába, hogy az első kerekei elé, elgurulás ellen rakott ékeken, a nagy lendülettől, átdöccent a szerkocsi, és a szerelmeskedő párocska a községháza udvarán találta magát - elmélkedett Börcsök.

   Most azonban a szertárban csend és nyugalom honolt. Az öreg a mének istállója felé vette az irányt, ami jó két éve már üresen állt, ugyanis a csődörök elmenetek Király Pistával, a fedező mesterrel a helybéli henteshez. Ezt azonban nagyon megbánták, mert virsli és kóser, füstölt kolbász lett belőlük Debrecenben. A bőrükből meg az óta már Víg Lajos talpalja bakancsokat.

   Ahogy az öreg az istálló felé közeledett ismerős taktus ütötte meg a fülét:.egy,…két,…há-,…,egy,…két,…há-,…egy,…két,…há-,…

   – De hiszen ez dobszó, háromnegyedre, ahogy én lovagoltattam a kisasszonyt egykoron! Lám, a hangok az istálló páholyos (szénatartós) részéből jönnek. Már most édes mindegy, akármit is csinál ez a „gyerek”, jönnie kell a főjegyző úrhoz - ismételte feladatát az öreg.

   Azzal a magas ember hétrét görnyedve, mintha lopni menne, oda óvakodott az istálló tárva-nyitva hagyott, kétszárnyú ajtajához, ahol furcsa, mármint a dobszó keletkezése módját illetően, meglepő jelenet tárult eléje:

   - Ha jól veszem ki, Török Borinak a „halmai” és feszes combja fehérlenek a félig letolt nadrágú Jani alól, miközben Bori igyekszik a nagy sietségben, a dob vállszíjában hagyott két dobverőt eltávolítani a bal kezével, mert azok nagyon szúrják a köldökét. A jobb kezével pedig a Jani harmadik „dobverőjét” igazítja a helyes irányba. A dob pedig ritmusra táncol, egyet dobbanva a Jani pőre farán, majd lejjebb szállva két gyorsabbat a Bori bal térdén - állapította meg magában Börcsök a tényálladákot.

   Az öreg visszahőkölt, és várt, mert a taktus gyors, mártogatóst vert. Midőn azonban a háromnegyedes angolkeringőre szelídült, és végül el is hallgatott, belépett az ajtónyílás világos négyszögébe, és némi torokköszörülés után meg is szólalt, amire Bori magára rántotta felhúzott pendelyét, Jani pedig zavarodottan gombolkozott:

   - Fiam, hívat a tekintetes főjegyző úr. Igyekezzél, mert bizonyos, a haját tépi haragjában! – majd már csak magának hozzáfűzte: - Igencsak ez volt az utolsó”hőstetted”szabad legényként, mert Török Bori anyja hamarost „béköti” a fejed. Velem is majdnem megtette.

   Ebben prófétának bizonyult az öreg. Még a télen megvolt a Jani esküvője, ahol ő volt a násznagy. Igaz, a pár első gyereke koraszülött lett, de igen egészséges, kisbírónak való fiúcska sivalkodott a keresztvíz alatt.

*

   Víg Lajos, az alig negyvenes cipészmester éppen a majorbank előtt ült a háromlábú széken, és kenderfonalat szurkozott nagy buzgalommal, amikor a felesége a kiskertből bekiáltott hozzá a műhelybe:

   - Hallod, hé, apjok, itt van a kisbíró, a községházához kell menned!

   A mester kiköpte a szájából a tucatnyi faszeget, földhöz vágta dikicset, csak úgy csattant. Nem igazán szeretett az elöljáróság elé menni. Kinyitotta a műhely ajtaját, és vas talpú protézisével átlépte a küszöböt.

   – Aztán ki hívat, és mit akar tűlem?! – erre már Jani válaszolt a kiskapun kívülről.

   – A főjegyző úr, de aztat nem mondta, miért.

   – Nafene! Mi dolga lehet velem L. Pál, tekintetes úrnak? – morogta, de készülődni kezdett. Levetette suszterkötényét, protézist cserélt a bal lábán, ne vassal, hanem cipősen kopogjon végig a községháza pádimentumán.

   - Rakd fel, apjok a kitüntetéseidet is, hadd lássák, megharcoltál azér’ a nyomorult nyugdíjért!

   – Persze! Meg a vőlegényi ruhámat, hadd röhögjön a falu, Víg Lajcsi meghibbant!

   Szótlanul mentek, döcögtek egymás mellett. Jani tudta, a mesterből harapófogóval is nehéz kihúzni valamit. Ezért hallgatott.

   Víg Lajosnak pedig az elmúlt háborún járt az esze: - Hát igen. Megvan Ferenc Jóskától a vitézségi kisbronzom, IV. Károlytól a nagyezüstöm és a sebesülési érdemérmem. Ezekkel már vitézzé avattak volna, ha elmegyek. De nem mentem, pedig a Bácskában huszonöt hold föld járt volna telekkel, gazdasági felszereléssel, mindennel. Nem akaródzott elhagyni a szülőföldet.

   No, meg a vitézséget csak a legöregebb fiúgyerek örökölhette volna. Mit hagyhatnék én, szegény ember a többire? Perpatvart a vagyonért?!

   Nem, azt már nem! Van, aki a családban bolondnak tart: ezért hősködtél, mentetted meg a parancsnokod életét? Ezért kergettétek végig Galícián a muszkát? Ugyanezért hagytad ott csonkolt lábszáraddal majdnem az életedet is?

    Mondd, mit éreztél a hullaházban, amikor felébredtél a dumdum golyó okozta sérülésből?- kérdik tülem. Halálfélelmet, mimást?

   Gondolatai témát váltottak: - Mindig bizonyítani akartam, De nem a szájammal. Elődeim, az öregek elmondása szerint azért költöztek el Udvariból, mert az egyik betyárősöm miatt előbb a pandúrok, később a csendőrség, a hatóságok állandóan zaklatták, figyelték őket, mikor ássák ki Kis Víg Miska aranyát valahonnan, egy csárda mellől.     

   Azt akartam, mindenki becsülje a Víg nevet a faluban.

   A féllábú ember nem sejthette, hamarosan felidézik neki a történések a községházán az egykori rokont.

   Délután két óra felé járt az idő, amikor a sánta cipész bebicegett a tekintetes főjegyző úr irodájába.

   – Na, jöjjön már közelebb, mester uram! Nem harapok én. Börcsök, toljon már egy széket Víg úr alá! Kend pedig elmehet!

   – Inkább állnék, ha nem tartóztat a tekintetes főjegyző úr hosszabb ideig.

   – Az Isten szerelmére, üljön már le, jó ember, mert úgy is leül, ha meghallja a mondandómat! – mutatta kellemesebb orcáját a főjegyző. Víg Lajos, hadirokkant szakaszvezető leült az egykori főhadnagy előtt.

   A főjegyző fél fenékkel, hanyagul felült az íróasztala sarkára, közel vendégéhez, majd ilyen szavakkal mutatott az asztalán fekvő papírokra:

   - Víg úr, maga ötvenezer dollárt örökölt, nettó, az amerikai rokonaitól. Tudja, maga, mekkora summa ez pengőben?

   – Azt nem tudom, tekintetes jegyző úr, de azt bizonyosan mondhatom, nekem semmiféle rokonom sincs Amerikában. Tévedés lesz a dologban.

   – Menjen már, ember! A Kishveegek ismerik magát, mert informálódtak a külügy- és a belügyminisztériumon keresztül.

   Ki hagyna magára ekkora összeget, háromszázezer pengőt, ha nem volna rokon? Már meg ne sértődjön, de bolondság ennyi pénzt visszautasítania!

   Ez után gondtalanul, úri módon élhetne az egész családja. Nézze csak! – tolta a papírt a főjegyző a cipész orra alá, miközben orrára csippentette cvikkerét - Csak be kell írnia nevét ebbe a rubrikába, és magáé az örökség! – Lajos mester tagadólag ingatta fejét.

   – Nem nekem jár ez az örökség, mert nincs rokonom Amerikában. Ha lenne, már jelentkeztek volna korábban. Mondjuk, egy aggyonistenre, hogyvagyra. De nem jelentkeztek soha. Akár mit is mond a tekintetes főjegyző úr, nekem nem kell az a pénz már csak azért sem, mert mi úgy sem tudnánk belőle úri módra élni. A mi életünk a mindennapi gürcölés, sebesülés vagy halál ithhon vagy a harctéren, a hazáért, és nem dínomdánom idegenek pénzén.

   A főjegyző csodálkozással vegyes elképedéssel nézett emberére.

   - Ilyen makacs elszántsággal, egyszerű és tiszta emberi tartással még nem találkoztam. Más ember kapva kapna a rengeteg, égből pottyant pénzen.

   Idegesen felugrott a székről, amit közben a suszter közelébe húzott, és az ablakhoz sietett. Az agyában kergetőztek az ötletek, hogyan beszélhetné rá a pénzre ezt a hajthatatlan embert. Ám hírtelen, valahol az agytekervényeiben körvonalazódni kezdett valami:

   - Ezt a pénzt nem hagyhatom veszni! Neki nem kell. Rokonai eddig sem, a jövőben sem igen fogják keresni – aztán a mesterhez fordult:

   - Jól van, Víg Lajos úr. Ha magának nem kell a pénz, akkor visszairányítjuk azt a feladónak. Itt, most én – a kellő diszkréció miatt, amivel a banki pénzügyeket kezelni kell -, kézzel megírok egy lemondó nyilatkozatot, maga azt aláírja, és a pénz, ahogy jött, úgy visszamegy eredeti tulajdonosaihoz.

   A főjegyző nem hívatta Irénkét, hogy gépbe kerüljön a nyilatkozat. E helyett elővette aranyhegyű töltőtollát, és szép, cikornyás betűkkel írni kezdett:

 

Lemondó nyilatkozat

 

 

Alulírott Víg Lajos, cipészmester, Kunfalu, Zádor utcai lakos ezennel az (ilyen és ilyen) számú átutalási csekken a nevemre érkezett 50 000, azaz Ötvenezer Dollárról, illetékesség hiányában, egyszer s mindenkorra lemondok. A lemondást átgondoltam, és szabad akaratomból tettem

Kelt: Kunfalu, 1936….

 

Aláírás: 

 

 

                                                             ………………….           ……………………..

                                                      Tanú: L. Pál                     Víg Lajos

                                                                föjegyzö                   kedvezményezett

 

*

 

   Még ez év őszén, az Úri utcán, Kunfaluban L. Pál, főjegyző sok szobás, szuterénes sarokház építésébe kezdett. A ház ma óvoda céljaira szolgál. A kunfavaiak úgy ítélik meg, az épületet végeredményben nemes célra használják.

   A Víg család leszármazottjai azonban tudják, a maga korában modernnek számító építkezés semmiképpen sem kerülhetett háromszázezer pengőbe. Az L. nevű família viszont eltűnt a vidékről, meglehet, az országból is, de ez már egy másik történet lehetne.

 

 

 

 

 

Vége

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap