Október 1/2

Jankovics Marcell, h, 10/02/2017 - 00:03

 

 

Az én hónapom. Október 21-én születtem. Az a kislány, akit először csókoltam meg, október 23-án született. Három jó barátom, akikkel Dumas-i négyest alkottunk, mindaddig, amíg egyikük, ’az én Porthosom’ meg nem halt, mind október végén jött a világra. Mindez magánügy, s e dátumok sem fontosak – önmagukban. Mégis különlegessé váltak a szememben, mert a történelem is kiegészítette a listámat. Mindenekelőtt az 50 évvel ezelőtti magyar forradalom, mely családi ünnepem is, mivel Apámat a börtönből kiszabadította.

Apámat, a Magyar Nemzeti Bank korábbi felügyelőjét koholt vádak alapján 1950. október 14-én tartóztatták le, és 1956. november 1-jén szabadult. November elseje nemcsak a mi Nagy Októberi Forradalmunk okán része még az októbernek. Mindenszentek napja ez a nap, és októbert régi magyar neve Mindszent hava volt.[1] Most pedig az ’56-os forradalom 50. évfordulója alkalmából megadatott nekem, hogy a Magyar Nemzeti Bank októberi emlékünnepén, amellyel Járay Zsigmond elnök úr a kommunizmus nemzeti bankos áldozatainak kíván erkölcsi elégtételt szolgáltatni, én szólhatok ’Apám nevében’.

Megpróbálom összerakni annak az októberi napnak a történetét. Rám derült égből villámcsapásként hatott az egész, hiszen mindössze 9 éves voltam.  Nem is igazán tudtam felfogni, mi történt. Pedig voltak gyerek számára is felfogható előzményei, és rám gyakorolt hatása – külső szemmel, az én mai szememmel nézve, egyáltalán nem elhanyagolható.

A bizonyítványom lapozgatása közben jöttem rá erre. Első elemiben félévkor jeles, év végén kitűnő volt a bizonyítványom, másodikban jeles, jeles, harmadikban jeles, jeles, másodiktól magaviseletjeggyel. (Ez utóbbit köztudomásúlag a rossz gyerekek kapják.) Negyedikben, amikor már nincs Apám, és nem tudjuk, hogy lesz-e még valaha, félévkor közepes, évvégén az eredményem, viszont ekkor hirtelen példás a magaviseletem.

Minek tulajdonítsam mindezt? A féléves jegyromlás bizonyosan érzelmi, idegrendszeri reakció az átélt sokkoló eseményre, a kis javulás az év végére talán anyai befolyásra vállalt erőfeszítés eredménye. A példás magaviseletjegy azonban kétértelmű. Lehet, hogy tényleg megembereltem magam, de nem zárhatom ki, hogy osztályfőnöki együttérzésnek köszönhetem.

Utóbb sokszor hallom majd, hogy „most már te vagy a férfi a családban, nincs más út, jól kell tanulnod, hogy helyt állhass az életben.” És valóban ettől kezdve nemcsak jó tanuló leszek ismét – Öcsödön, ahová kitelepítették a család maradékát, és ahol jóval kisebbek voltak a követelmények, ez még csak nem is esett nehezemre -, hanem mániákus, és az is maradok életem végéig. Egy ponttól kezdve ugyanis nincs külső mércém (a gimnáziumi osztályomból én vagyok az egyetlen, akit nem vesznek föl az egyetemre), ezért nagyon kell igyekeznem.

Tehát az előzmények.

Az előjelek sorozatban érkeznek a honi külvilágból. A teljesség igénye nélkül sorolok föl néhányat a legnyomasztóbbak közül: Magyar Közösség-per[2](1947 januárjában értesül róla a közvélemény); a Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnök puccsszerű lemondatása (ugyanezen év május 30-án); a hírhedt kékcédulás választások, amelyen a Magyar Kommunista Párt csalással szerzi meg a legtöbb szavazatot, bár parlamenti részvétele még így is kevesebb, mint 25 %-os (augusztus 31-e). 1948. január 9-én kezdik meg a német nemzetiségűek kitelepítését. Június 12-én az MKP lenyeli a Szociáldemokrata Pártot, és fölveszi a Magyar Dolgozók Pártja nevet. Június 16-án 8 gimnázium kivételével államosítják az egyházi iskolákat. Szeptember 6-án megalakul a Párt hírhedt erőszakszervezete, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) a korábbi Politikai Rendészeti, majd Államvédelmi Osztályból (PRO, ÁVO). December 18-án bejelentik a kolhozosítási programot. December 23-án letartóztatják Mindszenty József esztergomi érseket. 1949. június 11-én megalakul az MDP kormánya négy, más pártból való kriptokommunista – vagy ahogy ők mondták – „társutas” miniszterrel.[3] Június1-én megkezdődik a párton belüli tisztogatás: Rajkot és társait letartóztatják; szeptember 24-én hozzák meg, és a rákövetkező napokban hajtják végre rajtuk a halálos ítéletet. Október 21., 24. a per katonai vádlottjainak az elítélése és kivégzése. Októberben zajlik a romániai Magyar Népi Szövetség tagjainak pere és elítélése, köztük Apám gyerekkori barátjáé, Balogh Edgáré. (A per a magyar kommunisták hatalomból való kiszorítását célozza.) December 28-ával befejeződik a másfél évvel korábban megkezdett államosítás. Minden 10 munkásnál többet foglalkoztató, és külföldi, „tőkés” tulajdonban lévő üzem kárpótlás nélkül (!) állami tulajdonba kerül. (Az egykorú szóhasználatban a „tőkés” azt jelentette, hogy az államosítás a szovjet tulajdont nem érintette.) Ez az utóbbi Apámra nézve talán az eddigi leginkább vészt jósló jel. A MNB-ban ő volt az Államközi Osztály (Csoport) vezetője, az összes külföldi tulajdonban lévő cég vezetőjével hivatalból kapcsolatot tartott fönn.

A rossz előjeleket igazából a szovjet megszállással kellett volna kezdenem. A felnőttek előtt nyilvánvaló lehetett (már csak a német megszállás tapasztalatából okulva is), hogy a katonai uralmat hamarosan a polgári élet szovjetizálása követi. Hogy az mivel jár majd, arról is lehetett elképzelésük.

Apám haldokló édesapja is hagy intő jelet. Nagypapa ’49 novemberében halt meg. Kivételes koponya volt, emberöltőnyi keserű történelmi tapasztalattal a háta mögött, nincs mit csodálkoznom azon, ha a naponta érkező rossz hírek hatására a jövőt még gyászosabbnak látta. Mégis azt kell mondanom, hogy halálos ágyán sóhajtott utolsó szavai, melyek ugyan az összes jelenlevőhöz szóltak, de csak Apámra vonatkoztak: „Szegény fiam!”, látnokinak bizonyultak.

A rokonok és barátok ismételten figyelmeztetik Apámat a veszélyre, legalábbis utólagos elbeszélések szerint. Szülei és banki felettesei, kollégái: Baranyai Lipót, Kárász Artúr, Quandt Richárd, Bethlen Géza[4]megpróbálják rábeszélni, hogy velük együtt ő is hagyja el az országot. Hiába. Miután a „reakciós” banki vezetés még ’48-ban emigrált a feje fölül, rá kellett ébrednie, hogy ő van a célkeresztben, lévén az ő pozíciója a legkényesebb. Ez kiderül a vallomásából is.

Lehet, hogy Apámnak tényleg nem volt veszélyérzete. Miért is lett volna? ’45-ben mind a munkahelyén, mind a lakókörzetében igazolták, ’47-ben még elő is léptették, (felügyelővé), ebbéli minőségében vezette az MNB Államközi Osztályát. A peranyagából is kiderül, hogy munkáját a hivatali előírásoknak megfelelően végezte. Idővel, felismerve, hogy a szabályok betartása miatt támadhatóvá válik (szovjet részről), azok ellenében önként szűkítette a mozgásterét.

Hihette, hogy egyszerű visszaminősítéssel, kirúgással megússza. Így is kezdődik. Először 1949. februárjában leváltják az Államközi Osztály éléről, majd április 1-jén visszaminősítik. Másodszor is megismétlődik a procedúra, ezúttal „véglegesen”, 1950. március 1-jével. A 3. fizetési osztályból lerúgják a 37. bércsoportba. 1950. május 1-jétől az MNB-ben töltött 19 év után nyugdíjazzák, vagyis kirúgják az állásából. Ekkor 44 éves sincs még. (Nem tudom, kezdték-e folyósítani a nyugdíját. Amíg ’benn’ volt, egy fityinget sem kapott. Tény viszont, hogy szabadulását követően, hosszú hercehurca után elismerik nyugdíjjogosultságát.)

Fekete János, aki ma indignálódottan nyilatkozik az MNB meghurcolt alkalmazottainak erkölcsi jóvátételéről, ebben az évben lesz a Bank tisztviselője. Lehet, hogy épp Apám helyén kezdte?

Amikor Apám bejön hozzánk, a gyerekszobába, és közli, hogy nincs állása, és nem tudja, miből fogunk élni, ugyanúgy néz rám, könnyes kék szemekkel, mint félévvel korábban, amikor nagypapa halálát jelentette be. Még kétszer fogom látni ezeket a szemeket.

Ettől kezdve folyamatos megfigyelés alatt tartják, a lakásunkat és őt is. A kihallgatási jegyzőkönyvből kiderül, hogy ez nem kerülte el a figyelmét, és nagymamának meg Maminak beszélt is róla. Ebből én nem vettem észre semmit. Döbbenetes módon az sem tűnt fel, hogy a korábbiakhoz képest sokkal többet van otthon. Az egyetlen, ami erre emlékeztet, hogy ráérő idejében elkezdett angolul tanítani engem.

Az utolsó nagy ómen a házunkban lakó Melocco János eltűnése volt. Az emberek akkoriban sokszor csak úgy eltűntek. Például az otthonuktól távol fogták el őket, mint Melocco Jánost. Megállt mellettük egy kocsi, kiugrott belőle három civil ruhás nyomozó, betuszkolták az áldozatukat és elhajtottak. Vagy éjszaka jöttek, amikor a házban mindenki aludt. (Ha tudott a „csengőfrásztól”.) A perek többségét, azokat, amelyeknek nem volt propagandisztikus hozadéka (például azért, mert az áldozatok ismeretlenek voltak a nyilvánosság előtt), titokban folytatták le. A titkosítás a gyávaság jele, ugyanakkor félelmet is szül. Akár így, akár úgy történt, az áldozatok hozzátartozói hónapok, olykor évek múlva tudták meg, mi történt elhurcolt szeretteikkel. Hogy hogyan történt, arra a rendszerváltásig kellett várniuk. Hogy pontosan miért (éppen velük), talán soha nem fog kiderülni.  

Melocco Jánost szeptember 20-án, délután 4-kor a Záhonyból Budapest felé tartó személyvonaton vették őrizetbe. Melocco Miklós így emlékszik:

„Apánk mindig elment és mindig hazajött. (…) Elment – ezek szerint – szeptember 9-én vagy 10-én és közölte, hogy este nem jön, mert bemegy a nyomdába, vagy valahová, nem kötötte az orrunkra. Utólag ugye kiderült, hogy a keleti határ felé igyekezett. Akkor úgy tudtuk, hogy csak reggel érkezik haza. De sem a reggeli nem jött, sem ő. Pár napig fogalmunk nem volt róla, mi történhetett.”[5]

A 17, 15 és 14 éves Melocco testvéreknek talán nem volt fogalma, de a házbeli felnőtteknek igen. (Melocco János elvált ember volt, felesége legkisebb fiukkal nem lakott velük.) Apámnak, ha másból nem, Melocco János eltűnéséből már tudnia kellett, hogy az ő sorsa is meg van pecsételve. Miből? ’Ügyüknek’ ugyan nem volt köze egymáshoz, de mindketten ugyanannak a megsemmisítendő osztálynak a képviselői voltak. Nagyjából egykorúak: Apám 1906-ban, Pozsonyban született, Melocco 1909-ben, Fiuméban. Mindketten középosztálybeli katolikus családból származtak, több nyelvet beszélő, külföldi kapcsolatokkal rendelkező, viszonylag magas beosztású „urak” voltak, akiknek befolyásosnak vélt helyére az új hatalom a saját embereit akarta ültetni. Ezt érteni vélem, de ezért ki kellett végezni egyiküket, másikukat pedig életfogytiglan börtönbe zárni? 

Melocco János, a katolikus napilap, az Új ember főszerkesztője volt. Miklós emlékezete szerint egy hónapig nem történt semmi.

„Október vége táján házkutatást tartottak nálunk. Jóval később követte egy vagyonelkobzás, amikor elvittek mindenféle dolgot, értelmeset is, szamárságot is. Leírták például, hogy «fehér fém opum pipa». Ebből annyi igaz, hogy kínai ezüst és ópum szívására alkalmas pipa. Értéke: 50 forint. Akkor az 50 forint többet ért, mint ma, de a pipa is. Egy Iványi Grünwald-kép értékét 200 forintra becsülték… S aztán, 51’ tavaszán – megjegyezhető, mert nagypéntek volt – a bátyám bement a Fő utcába, ahol közölték vele, hogy februárban kivégezték.

- Február 22-én, 23 óra 15 perckor. Erről egy 23-án kelt, a honvédelmi miniszter bajtársnak szóló levél is árulkodik.

- Igen, igen, igen… Föllapoztak egy könyvet, vagy elővettek egy lapot, s abból kiolvasták, hogy apámat ekkor és ekkor kivégezték. Utána a bátyámat elküldték. Újabb kérdésnek már nem volt helye. Tizenhét éves volt a bátyám, egy kis srác, jött haza a hírrel, ami akkor már – fél évvel apám eltűnése után – nagyon hihető volt.”

A ’Fehérváry-kódex’ a „NYUGATI ÁLLAMOK BUDAPESTI KIRENDELTSÉGEINEK ÜGYEI” cím alatt szűkszavúan, és meglehetősen pontatlanul a következőket írja:

„A francia Deuxième Bureau első hűtlenségi ügyében kivégezték:

Dr. Melocco János orvost, 1951 február 28-án a Főutcában,

Corlegner[6] Károly főrevizort, 1951 február 28-án ugyanott.

Mivel mi sem tudtunk semmit Apámról, képzelhetni, mekkora rémületben éltünk attól fogva, hogy a szegény fiú hazajött a hírrel.

Visszatérve Apámhoz, Melocco eltűnése után az őt megfigyelő nyomozók egyre többen vannak, és egyre feltűnőbben, mondhatni teátrálisan végzik a munkájukat. Láthatóan meg akarják félemlíteni, hogy majdan esetleges ellenállását könnyebben tudják megtörni. Először október 13-án veszik őrizetbe. Hagyják eltávozni a lakásból, noha a lépcsőház, a kapualj és az utca tele van velük. Néhány házzal odébb lefékez mellette egy lefüggönyözött autó, beültetik és magukkal viszik. Éjjel tér haza. Másnap már nem megy el hazulról, magába roskadtan ül a fotelben, amiben délutánonként szokott szundítani, és várja, hogy érte jöjjenek. Már akkor lehetett tudni, hogy számít a letartóztatására. ’Ahhoz’ öltözött. Kopott cipőt, viseltes nadrágot és zakót húzott.[7]

Maminak meséli el – a tilalom ellenére -, mi történt vele előző éjjel. Bekötötték a szemét, fölvitték a Sváb-hegyre. Ott egy elhagyatott helyen kiszállították, egy távolabbi fához hurcolták, és azt mondták neki: - Na, Jankovics, búcsúzzon el az életétől! Apám félig önkívületben várta a halált. Néhány perc múltán leoldották a szeméről a kötést, és közölték vele, hogy most az egyszer megúszta, de senkinek egy szót se merjen szólni a történtekről. Azt is mondták neki, hogy másnap ne hagyja el a lakását. Azzal magára hagyták. Apám egyedül, gyalog botorkált haza a vaksötétben.

Erről a szörnyűségről természetesen nem, csak az őrizetbe vételről olvashatunk első vallomástétele jegyzőkönyvében. Kihallgatása végén nekiszögezik a kérdést:

„Kiket értesitett vagy figyelmeztetett arra, hogy önt az AVH őrizetbevette, de ideiglenesen szabadonbocsájtotta?

Állitom, hogy senkit nem értesitettem arról, hogy ideiglenes szabadonbocsájtásom után ujabb őrizetbevételre számitok.

Azt az egyet közöltem feleségemmel és édesanyámmal, hogy figyelés alatt tartanak.”

Nem tudom, Apám állapota vagy a várható letartóztatás miatt, vagy csak azért, amiért máskor is előfordult, a konyhában tartózkodtam egyedül, amikor ebéd után dörömböltek az ajtón. Nem a főbejárati ajtón, amelyik a sötét lépcsőházra nyílt, és nem volt szem előtt, hanem a gangra néző konyhaajtón. Ebből is nyilvánvaló, hogy az ő letartóztatását látványosra tervezték. Egy titokzatos eltűnés, egy teátrális letartóztatás: tojja össze magát a házban lévő több, mint 30 lakás minden lakója!

Ajtót nyitok. Egy nálam semmivel sem magasabb púpos emberke vezeti a csapatot. Azt mondja: - Szerbusz, kispajtás, itthon van édesapád?  Választ sem várva, félretol és elviharzik mellettem az előszoba felé, egy tucat civil ruhás alak a nyomában.

Láthatóan a púpos volt a főnök. Kétsoros, testre szabott szürke felöltőt viselt, emberei többnyire sötétkék ballonkabátot és kalapot. A púposnak nem volt kalapja. A betegségével együtt járó baseball-labda alakú fejét hullámos, már őszülő haj borította. Nem voltak különösebben taszító vonásai. Belém vésődött az arca, és később, évek múlva is ’volt szerencsém’ látni, amint a Vérmezőn vagy valamelyik környező utcában járkált. Arrafelé lakhatott. Évtizedekkel később Hernádi Gyulának meséltem Apám letartóztatásának a történetét. Amikor leírtam neki a púpost, azt mondta: - Az bizonyára a Szöllősi volt. Honnan a fenéből tudta? Amikor Apám nyomozati anyaga a kezembe került, a kihallgató tisztek neveinek sorában egy Szöllősi György nevű ávós alezredes osztályvezetőre bukkantam.

Alig tűnnek el a hallajtóban, már jön is vissza a púpos, mögöttük még kettő közülük. Közrefogva hozzák Apit. Én a sámlin ülök a konyhában. Az ajtónyílásban látom őket. Api keze elől, megbilincselve, rajta ballonkabát, alatta kirojtosodott sportzakója. Engem néz, – ó, azok a szemek! - én őt, köztünk néhány méter, de nem futok oda hozzá, ő sem lép felém. Nem is szólunk egymáshoz. Miért nem? Őt fogják, engem is fog valaki? Aztán nem látom többé. Nem a konyhán keresztül, hanem a főbejáraton át viszik el. Felejthetetlen kép.

Ezután visszamegyek, vagy visszavisznek a gyerekszobába. A lakásban folyik a házkutatás. Mami van előttem, ahogy a kétszárnyú nyitott ajtóban látom. A fotel karfáján ül, arca dermedten mered maga elé, hatalmasra tágult fekete szemekkel. Ezt a gorgószempárt sem fogom soha elfelejteni. Amikor észrevesz, kissé megenyhül. Mennék hozzá, de a sok idegen jelenléte nem engedi, hogy kimutassam, mit érzek.

 

Folytatjuk...

 

[1] A középkori magyar naptár nem január 1-jével, hanem Jézus születésének ünnepével, december 25-ével kezdte

az évet. A hónapok számolását is ettől a naptól kezdte: december, vagyis Karácsony hava is ezzel a nappal kezdődött, ami több-kevesebb pontossággal egybeesett a csillagászati hónapok közül a Bak havának kezdetével. Ez így ment végig az esztendőn. Ennek megfelelően az októbert, vagyis Mindszent illetve Skorpió havát október 24-étől számolták.

[2] Fehérváry István 1978-ban írott összeállításában (Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Kiadása, 1990) harmincegynéhány politikai pert sorol fel 1945 és az Apám letartóztatása közötti időből. (A nyilasok, háborús bűnösök és kommunisták elleni perek nem szerepelnek a könyvében.)

[3] Erdei Ferenc, Darvas József a Parasztpártból a nehézipari és a belkereskedelmi tárcát kapják, Bognár József és Ortutay Gyula a Kisgazdapárt színeiben külkereskedelmi illetve vallás- és közoktatásügy miniszter lesz.

[4] Baranyai Lipót, a MNB elnöke 1938 –43 között, Kárász Artúr, a MNB főfelügyelő-igazgatója 1946–48-ban és Quandt Richárd, a Bank vezérigazgatója az országból való távozásukat követően nemzetközi karriert futottak be a bankszakmában. Baranyai Lipót a Bank of Englandnál ’48-tól, a Világbanknál ’51–59 között, majd a Deutsche Banknál 1970-ben bekövetkezett haláláig. Quandt Richárd 1944-ben az Aranyvonat kísérőjeként hagyta el az országot. (Az Aranyvonat menekítette a front elől a MNB aranykészletét, értékpapírjait a bank trezorjaiban őrzött nemzeti kincsekkel Németországba, ahol felelős kísérői az amerikaiak gondjaira bízták a szállítmányt.) Az ausztriai amerikai katonai kormányzat Quandt Richárdot bízta meg a bizalmi vagyongondnoki teendők ellátásával. További sorsa ismeretlen előttem. Azt tudom, hogy fia, Richard Quandt néven szintén sikeres bankszakember lett a világban. (Botos János: A Magyar Nemzeti Bank története I–II. Presscon Kiadó, Budapest, 1999.) Apám, ha hallgat rájuk, hasonló karriert futhatott volna be. Gróf Bethlen Géza Apám bankbeli szobatársa és barátja volt, hozzá a török terület tartozott. Ő két ízben is elhagyta az országot. Először az Aranyvonattal, másodszor ’48-ban Argentínába ment, s ott munkásként kezdett új életet. ’56-ban a felesége és két fia utánament.

[5] A rá vonatkozó adatok forrásai: a Dunánál c. folyóirat (2005. 1. sz.), Fehérváry fentebb hivatkozott könyve (97. o.).

[6] Helyesen Conlegner. Fehérváry sokszor, sok adatában pontatlan. Honnan vette pl., hogy Melocco orvos volt? Mentségére szóljon, hogy 1978-ban, amikor könyvét külföldön megjelentette, jószerivel csak a kiszabadult és ’56-ban nyugatra távozott rabtársak emlékezetére támaszkodhatott.

[7] A fogdaleltárban, amit a tőle elvett tárgyakról 14-én du. 2-kor vettek fel, a következők szerepelnek: „karóra (gy. Eterna), jegygyűrű aranynak látszó, cigarettatartó, nyakkendő, fésű, irattárca iratokkal, kabátöv, térdszorító, nadrágszíj, zsebkendő, cipő talpbetét, zokni, bőrkesztyű, 9 frt. 30 fillér.” A térdszorító gumiharisnya lehetett, ami nélkül nehezen tudott járni a beteg térde miatt.

[8] Utólag, a '60-as évek elején ötlött az eszembe, hogy azok közül valók voltak, akiket a Rabbiképzőből toborzott az ÁVH. Kezembe került egy Izraelben megjelent magyar nyelvű könyv. Anat királynő virágai volt a címe, tárgya a magyar antiszemitizmus volt. Magyar származású zsidó szerzője vagy szerkesztője – a neve nem jut az eszembe – az előszavában leír egy jelenetet, aminek ő volt a szenvedő alanya. Az ’50-es évek elején letartóztatták, bevitték az Andrássy út 60-ba. Miután alaposan helybehagyják, és vérbe fagyva kihallgatásra hurcolják a folyosón, szembe jön vele egy snájdig ávós tiszt, tetőcserépnyi váll-lapokkal. Felismeri hajdani rabbinövendék társát, Klein Lexit, aki utóbb Karsai Elek néven történészként lesz ismert. Akkor már tudtam, hogy Komlós János, újságíró, megmondó ember, kabaréigazgató, korábban ávós volt, azt megelőzően szintén rabbinövendék, azt azonban még nem, hogy egyike volt az Apámat kihallgató tiszteknek. 

[9] Ha Magyarország és valamely állam cégei között valamilyen üzleti megállapodás jött létre, erről a MNB Államközi Osztálya tájékoztatni volt köteles az érintett országok diplomáciai kirendeltségeit. A háború után mindenféle nemzetközi megállapodásról a Szövetséges Hatalmak Magyarországon működő Ellenőrző Bizottságait is tájékoztatni kellett. Ez Apám feladata volt.  ’47 után, a hidegháború kezdetétől tartani lehetett attól, hogy ez a procedúra támadási ürüggyé válhat, ezért főnökeivel egyetértésben már csak a szovjeteknek juttatta el a kérdéses dokumentumokat. Ez sem mentette meg.

[10] L. Rendhagyó életút. Luka Lászlóval beszélget Sneé Péter. Basel – Budapest, 2005, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem – Magyar Napló.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap