Októberi kerékpártúra ('56)

Kő-Szabó Imre, h, 10/23/2017 - 00:02

 

    Hetven évesen, ha visszatekint az ember arra a bizonyos 1956-ra, sok minden jut az eszébe. Húsz éves lettem abban az évben, szeptemberben érettségiztem Baján, a III. Béla gimnáziumban. Azért szeptemberben és nem júniusban, mert orosz nyelvből elhúztak. Nem ment a nyelvtanulás, nyolc egyest regisztráltak az osztálynaplóba. Bacsár tanár úr szeptemberben - a pótvizsgán - szó nélkül átengedett. Bacsár tanár úrral később, úgy huszonöt évvel, egy osztálytalálkozón futottam össze. Jó fejnek tartottam már akkor, igazságos és egyben elnéző is volt. Úgy látszik, ő már akkor tudta, hogy az orosz nimbusznak még 1956 októbere előtt, befellegzett. Érettségizni azért húsz évesen, mert az általános iskolát októberi születésem miatt évvesztésen kezdtem Orosházán. Másodikos voltam, amikor a háború miatt az iskolában a rádió már reggel azt harsogta: - „Légiriadó, Baja – Bácska berepülés!” Hazaküldtek bennünket. Emlékszem – nagyon féltem – nyolcévesen, ha kitekintettem az égre, repülők százai borították el az eget, a gépek moraja idegekre menően, folyamatosan morgott, harsogott. Aztán évvégén a bizonyítványba az került beírásra: - „A sok hiányzás miatt nem osztályozható. Évismétlő!” Így összesen két évemnek lőttek, vagy inkább ennyivel öregebbnek tudhattam magam.

    Aztán ebben az évben sorkatona-köteles is lettem. Várt rám vagy huszonhét, vagy huszonnégy hónap szolgálat. Attól függően, hová, milyen alakulathoz soroznak majd be. Szeptemberben Bácsalmáson – apám vasutas volt, itt laktunk – meg is volt a sorozás. Páncélos katonai szolgálat várt rám, a kitűzött időpont szerint – november közepétől.

    A politikai eseményeket családi szinten mindig megbeszéltük. Apám és három évvel fiatalabb öcsém érdeklődése nagy volt, mindenféle változás iránt. Mivel a lakott településtől eléggé messze volt a lakásunk – MÁV pályamesteri szolgálati lakás – Bácsalmáson a nagyállomásnál, így bátrabban hallgathattuk a Szabad Európa Rádió adásait, még nappal is.

    Mivel pótérettségi miatt iskolai elfoglaltságom szeptemberig elhúzódott, apám úgy döntött, már ne is keressek munkahelyet magamnak, novemberben úgy is bevonulok katonának. Ez a pár hónap, vagy hét, legyen a pihenésé. Ekkor határoztam el, hogy Bácsalmásról indulva, Szeged, Orosháza érintésével – meglévő 28-as Csepel férfi kerékpárunkkal – ellátogatok Magyarbánhegyesre, ahol előzőleg, az ötvenes évek elején négy évig laktunk. Ez oda-vissza 360 km-es túrának ígérkezett. Nem egy Tur de Franc-i etap, de kezdetnek nem volt elhanyagolható.

    Nem pattantam a kerékpárra csak úgy azonnal, ott Bácsalmáson naponta több kilométert kerekeztem, amikor indulásra szántam el magam. A közhangulat, a rádióból ismert hírek alapján feszült volt. Apám le is akart beszélni erről az útról, de én hajthatatlan voltam. Összepakoltam a legszükségesebb holmikat, és október 15-én reggel 7 órakor elindultam Bácsalmás-Csikéria-Ásotthalom-Szeged útvonalon Szegedig. Hét és félórás út után meg is érkeztem rokonaimhoz. Egy napot pihentem, aztán Orosházára kerekeztem. Az utat élveztem, nem volt nagy forgalom, néhány autó, lovas kocsi poroszkált az úton. Kellemes, napsütötte, őszi idő volt. Orosházán időztem, szintén rokonoknál. Eltekertem pár nap után Magyarbánhegyesre, majd az osztálytársakkal való találkozás után vissza Orosházára. Ekkor már október 22. volt. Emlékszem, rokonaim féltettek, nem is tudták mi lenne a jobb: ha mennék, vagy maradnék. Úgy döntöttem, indulok. Október 23-án reggel már korán úton voltam Szeged felé. Dél körül értem oda.

    Ebédeltem. Keresztapám, aki katonatiszt volt, azt mondta, ne menjek sehová, mert Szeged városában nagyon feszült a hangulat. Mivel nagy moziba járó voltam, úgy döntöttem, hogy a délutáni, 3-5-ig szóló előadásra mégis elmegyek. Úgy is volt. Őt órakor mikor kijöttem a moziból, a Klauzál téren óriási tömeg fogadott nemzetiszínű zászlókkal, és azt kiabálták: - „Le a szovjet emlékművel!” Álltam, bámészkodtam, nem tudtam, mit tegyek. Kíváncsi is voltam, meg féltem is. Ez a félelmi érzés az ötvenes években élő emberek zsigereibe rögződött. Az ÁVH jelenléte, az emberek bizalmatlansága, a rettegés ezt még fokozta. Sokáig nem tudott az ember ebből az érzésből kiszabadulni. A tömeg egy része a színház előtti utcán a Tisza partjára vonult. Ott volt az emlékmű. Engem, mint bámészkodót az áradat elsodort. Később, amikor Újszegedre a Rákosi Mátyás hídon gyalog mentem a rokonokhoz – mert az egyetlen villamos sem közlekedett, amely átvitt volna – láttam, hogy a múzeum mögött, nagy tömeg van a parkban. Pár munkagép is berregett ott, az emlékmű már a földön hevert.

    Félelemmel teli elégedettséget éreztem. Elmeséltem mit láttam, menni akartam másnap – október 24-én – haza, kerékpárral, úgy ahogy jöttem. Nem engedtek. A következő napokat a városban töltöttem. Emberek jöttek, mentek az utcáén. Beszélgettek. Innen értesültem, hogy egy budapesti bölcsész egyetemi hallgató levelet írt a megelőző napokban egy szegedi joghallgatónak. Ebben a levélben indítványozta, hogy a követelések listájára vegyék fel, az orosz nyelv ezután fakultatív, szabadon válaszható legyen. Ez jóérzéssel töltött el, hiszen én még az érettségi előtt szabadon választottam. Vagy néhány nap után vágtam neki a Bácsalmásig vezető, hosszabb szakasznak. Az úton pár teherautóval találkoztam, rajtuk, s a platón emberek ültek, álltak. Nemzetiszínű lobogó a vezetőfülke oldalához kitűzve. Célirányuk nem volt azonos, egyik kocsi Szegedről jött, a másik oda tartott.

    Kissé fátyolfelhős volt az ég, a nap néha kivillantotta sugarait. A pedált elgondolkozva, bámészkodva tepertem, amikor az ásotthalmi elágazáshoz egyszerre értem oda egy orosz T 34-es tankkal együtt. Meglepődtem, meg megijedtem egy kicsit. Hirtelen nem tudtam mitévő legyek, arra lettem figyelmes, hogy a páncélos tetején lévő katona kérdően intett felé,: - Bájá? Bájá? – mondta és kérdezte egyszerre. Eddigre kifényezett orosz tudásommal egyből értettem, hogy Bajára szándékoznak látogatni. A karommal déli irányba mutattam. A tank nagy gázzal elviharzott az általam mutatott úton. Amikor már látótávolságon túl volt, akkor jöttem rá, hogy Baja nem is arra van. Heves szívdobogással pattantam a kerékpárra és erőmet megfeszítve tekertem hazáig. Otthon fogalmazódott meg bennem, hogy eltérítettem egy orosz tankot.

*

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap