Olvadáspontig hevítve

Kő-Szabó Imre, sze, 12/12/2012 - 00:02

 

 

 

Az utcán futott össze a kélt testér. Üdvözölték egymást. Ernő a CBA-ba indult valami vacsoráért. Tamás a bátyja, csak úgy dolga végeztével, minden cél nélkül őgyelgett a városban. Ez a kora tavaszi, esti szürkület, olyan furcsa vöröses fénnyel színezte meg a nyugati égboltot. A város főutcája lármás volt, az emberek jó kedvvel sétáltak. – Este otthon leszel? – kérdezte röviden Tamás az öccsét. – Nem! Hét után elmegyek! – Ágneshez? – Igen! – Komoly? – Nem gondolkoztam még ezen – mondta egy kis szünet után Ernő és valóban most torpant meg először azon, mit is akar ettől a lánytól tulajdonképpen? Itt ismerkedtek meg a városban egy szombat délután. Mind a ketten magányosan bóklásztak a téren. Valami vonzalom kezdődött el köztük akkor, aztán csak úgy egyszerűen találkozgattak, beszélgettek, járkáltak. A várost és a környékét úgy ismerték, mint a tenyerüket. A folyó ágai között is sokat bolyongtak, gyalog, vagy csónakkal. Úszni is együtt tanultak meg az elmúlt nyáron. Ennek ellenére Ernő a Dunától irtózott, legalább is félelem fogta el ettől a nagy víztől. Arra még sohasem érzett magába annyi erőt, hogy egyszer, hosszan ússzon benne. A lányt, pedig féltette, de ennek nem adta jelét. Ezek az együttlétek kedvesek voltak és vidámak, úgy érezte, az életéhez tartoznak. Mindketten azonos időben érkeztek a városba. Ernő, ez az alacsony, huszonöt éves, zömök, szőke fiú kint lakott a közeli szőlőhegyek között. Az iskola után hallani sem akart arról, hogy elmenjen otthonról. Pár évig segített a szőlőben a faternak, aztán egy napon elhatározta, mindenképpen a városba megy és valamilyen szakmát tanul. Ott sokkal jobb lesz, irtózott a hosszú, csendes estéktől, a nappali végtelen szőlősoroktól, a kapa kemény nyelétől, csak a bátyja dolgozott szótlanul, tervek nélkül.

    Ágnest, pedig elküldték otthonról. Egy távolabbi faluban laktak a szülei, a nővérei férjhez mentek, a férjeket hazahozták, aztán hirtelen olyan sokan lettek, hogy nem fértek a kicsi házban. Egy rokon, elvált asszony egy gyerekkel, az adott egy kis szobát Ágnesnek és így egyelőre rendeződött az élete, ennek a vékony derekú, huszonkét éves, szőke hajú lánynak. – Nem kell elsietni! – tanácsolta az öccsének Tamás. Együtt mentek az áruházig. Tamás bent járt a városban, valami hivatalos ügyet kellett intézni, apja meg rábízott egy csomó, vásárlást, ha már jön, legyen is értelme. Ráparancsolt, hogy abból az újfajta permetező szerből okvetlen vigyen, a szomszédok már azzal dolgoznak, ő sem akar lemaradni. – Az öreg? – kérdezte röviden Ernő. – Dolgozik! – Anyám? – Hiányolta, hogy ritkán jössz haza! Ernő az anyját szerette, hiányzott meleg, simogató szava. Ha korholta, még nagyobb korában is, szívesen tűrte. Az öreg csak morgott és a munkán kívül nem létezett semmi számára. Ezért nem tudta elviselni az otthoni helyzetet. Búcsúzóul csak annyit mondott Tamásnak: - Csókolom anyánkat, majd húsvétra hazamegyek!

    Szomorúan szorítottak kezet. Kedvetlenül vacsorázott, nem ízlett semmi sem. Ágnes jutott eszébe, talán ma, minden megváltozik. Úgy beszélték meg, estére nem lesz otthon senki, és kettesben tölthetik az éjszakát. Várt valamit ettől a naptól, már olyan régen készült erre. Az izgalom és a szomorúság furcsa módon összekeveredett benne. A lánnyal útközben váratlanul a mozinál találkozott. Ágnes arca sápadt volt. – Baj van? – kérdezte Ernő. – Itt vártalak, nem mehetünk hozzám! – Miért? – Zsuzsának valami vendége jött. Régi ismerőse, még Pestről. – A fene… - harapta el a szót. – Már mindegy! – mondta szomorúan Ágnes.

    Kedvetlenül álltak szembe egymással, kezük összefonódott, szorítva, szótlanul. – Mit tegyünk? – kérdezte Ernő. – Nem tudom – mondta a lány bizonytalanul. – Sétáljunk! – Jó! – bólintott beletörődve a dolgokba.

    Lementek a Duna partra. A víz piszkosan sárga volt, nagy hullámokban összefonódva hömpölygött a partok között. Ernő kavicsot dobott a vízbe, amely apró buggyanással alámerült. A távolban román uszályok kúsztak a vontató motoros után Mohács irányába. Élénk, hideg tavaszi szél futott végig a szürkületbe burkolódzott tájon. Lassan visszaindultak a város irányába. A parton nagy csapat gyerek, futballoztak. – Szevasz Tibi! – köszönt Ágnes egy tizenkét év körüli fiúnak. – Szia! Mit csináltok? – kérdezte és közelebb jött. – Te mit teszel itt? – Láthatod, focizok! – Lassan haza kell menned! – mondta Ági. – Csak tízre! – mondta a fiú határozottan. – Akkor megy el a Laci bácsi! – Na jó, menjél! – küldte vissza Ági Tibit, aki nagy léptekkel futott a többiekhez és teljes lendülettel vetette magát a játékba.

    - Rossz lehet neki! – mondta elgondolkodva Ernő. – Megszokta már. Nyolcéves kora óta csavarog esténként. Foci és mozi, ez a szórakozása. – Az apja? – Elment Komlóra. Ott megismerkedett egy asszonnyal, aztán nem jött haza többé.

    Tovább mentek a parton. A fák után hirtelen magasodtak mellettük a gázgyár nagy tartályai. Feri hosszan bámulta ezeket a fémből összeállított monstrumokat. Arra gondolt, milyen ügyes munkával hegesztették össze ezeket. Még a varratok egyenletes eloszlását is látta, igaz erőltetni kellett egy kicsit a szemét. Ő is ilyet szeretne készíteni, hegeszteni. Ágnes némán jött mellette. Átmentek a hídon a szigetre és leültek a kő mellvédre. A közeli vendéglőből foszlányokban átszűrődött a zene. Nem beszélgettek. Ültek és bámultak a semmibe, mégis érezték egymás közelségét. Később Ernő mélyet sóhajtott. – Bánt valami? – kérdezte Ágnes. – Nem! – mondta egy kis szünet után a fiú, de továbbra is szótlan maradt. Ágnes nem hagyta: - Akkor mire gondolsz?  Ernő nem felelt, szótlan, mérges mozdulattal, legyintett. – Ez a válaszod? – Ez! – Nem sokra mész vele! Csodálkozom, pontosan te beszéltél arról nekem, tudod, mit kell tenned, most pedig így viselkedsz? – fogta kérdőre Ágnes. Ernő hosszabb szünet után szólalt meg és szaggatottan beszélt: - Lesz szakmám… meg tanulok hegeszteni… esetleg később még átképzem magam… de mi lesz utána? – Éled az életedet! – Persze, kényelembe! Nem! Ebből nem kérek! Ha így van, akkor tojok az egészre! – mérgesen dohogott, majd elindult. Megfogta a lány kezét

    - Gyere, menjünk! – mondta higgadtabban és határozottan.

- Hová? – Haza! – Miért? – Csak nem akarsz itt aludni? – kérdezte a lánytól kissé csodálkozva. – Hideg még az éjszaka! – tette hozzá.

    Elindultak. Ernő arra gondolt, kegyetlen itt körülötte minden. Semmi nem sikerült eddig, ahogy eltervezte. Itt ez a lány, szeretik egymást, és mégsem úgy alakultak a dolgok, aztán a melóhelyen is csak ígérgetnek a tanfolyam miatt. Szeretné, ha már túl lenne rajta, szakma lenne a kezében, mert az ember akkor másképpen érzi magát. Nem a pénz miatt, azért nem hajtott, mint azt mások tették a környezetében.

    Valamire vinni akarta, volt benne egy ilyen fajta indulat, de nem a pénzért. Emlékszik, a fater egyszer azt mondta neki még otthon, a lustasága, meg a halogató nézete miatt az életben nem ér el semmit! Ez igazán bosszantotta, olyan féktelen méreggé alakult át benne, hogy bármikor képes lenne mindent lerombolni.

    Aztán mégis úgy döntött, ezt a véleményét megfordítja. Inkább megmutatja, mit tud, bebizonyítja az ellenkezőjét, megszerzi a szakmunkás bizonyítványt. Leteszi az öreg elé az asztalra, hagy ámuljon egy kicsit. Legalább látni fogja, félre ismerte a saját fiát.

    Késő este értek haza, közben homályos szögletekben csókolóztak, vad szenvedéllyel. – Most felmehetek hozzád? Kérdezte a kapuban Ernő.

    A város csendes volt, a házban nem égtek a villanyok.

    - Nem, most nem! – mondta Ágnes. – Mikor? – Majd, egyszer! – Akkor nem szeretsz! – mondta egyszerűen Ernő. Ágnesnek tágra nyílt a szeme meglepetésében. – Úgy gondolod? – kérdezte gúnyos szomorúsággal. – Igen! – Rendben van, akkor felesleges, hogy együtt járjunk! Keress magadnak egy olyan lányt! Szevasz! – ezzel bement a házba. Járása büszke volt és határozott.

    Ernő nem értette a történteket, nem így gondolta az egészet, csak egyszerűen nem bírta már tovább. Nyugtalanul aludt és reggel a szokottnál korábban elindult a meló helyre. Egész délelőtt szótlanul, pántvasakat szabott méretre, majd a két végére lyukat fúrt. A javító részlegben dolgozott. Csak lakatos meló volt többségében, de ő igazából hegeszteni szeretett volna. Ha tehette Mezei Jóskát kereste, figyelte, ahogy az autógénnel dolgozik Sokáig csak nézegette őt, már ismert minden mozdulatot. Úgy érezte ezeket a fogásokat ő is könnyedén megtanulná. Egyszer Mezei kezébe is adta a hegesztő pisztolyt és készített egy élvarratot.

    - Kezdésnek nem is rossz! – mondta Mezei és akkor már tudta, ezt a szakmát megtanulja. Biztosan. Mert kedvet is érzett hozzá.

    Mecseki a művezető irodájából jött. Messziről lehetett látni az arcán, történt valami. Széles mosollyal sétált végig a műhelyen. Balogh vette észre először. – Mi újság pajtás? – kérdezte kíváncsi arccal. – Most mondta a főnök, megyek hegesztő tanfolyamra! – Micsoda? – Hegeszteni! – egy kis szünetet tartott, majd folytatta: - A tanfolyam a jövő héten indul!

    Nem akart hinni a fülének. Pont ezt a fickót tudták kiszúrni? Persze, mert ez a Mecseki olyan bamba, hogy az már nem is lehet igaz. Ott melózik a csőszerelőknél évek óta. Egyszer aztán megemlítette a művezetőnek, annak két ballábas „őrmesternek”, aki csak pofázni meg ordítani tud, mint egy kimustrált baka, hogy hegeszteni szeretne. Aztán ezt sem ő találta ki, csak úgy magától, mert erre képtelen. Balogh tudta, hogy Ernőtől hallotta, aztán elpofázta és most őt jelölték ki.

    - Hallod ezt Ernő? – kiáltott a zajban Balogh. Ernő közelebb lépett. – A „tudós úr” – mutatott Balogh a pislogó Mecsekire – hegesztő tanfolyamra megy! – Tényleg? – kérdezte felvillanyozva Ernő. – Igen! – Ez nagyszerű! Végre! Erre vártam! – lelkendezett. Valami furcsa bizseregtető melegség futott át a testén. Most talán minden sikerül. – Ki megy még? – kérdezte. – Csak én! – mondta határozottan Mecseki. – Az őrmester mondta! Kell egy hegesztő és mi magára gondoltunk – szavalta kissé emelt hangon, elégedetten. – Miért csak egyet küldenek? – kérdezte egy fiatal fiú. – Félnek, hogy órabért kell emelni! – Én úgy is itt hagyom ezeket! – jelentette ki egy szürke overálos férfi, de ebben a helyzetben, nem gondolta komolyan. – Csak tudnám ki döntött így? – kérdezte Balogh. – Biztos a munkaügyes! – Vagy az „őrmester”!

    Ernő felment az üvegkalitkába. A művezető a papírjait rakosgatta, fekete keretes szemüvege ott lógott az orra hegyén. Csak egy pillanatra nézett Ernőre, úgy kérdezte: - Mi újság katona? Nagyot nyelt, érezte idegességében kiszáradt a torka. – Szeretnék valamit kérdezni? – Tessék, miről akar beszélni? – folytatta, de továbbra sem nézett fel a papírjai közül. – A hegesztő tanfolyamról… - kezdte Ernő. – Arról nincs mit! – Azt akarom megtudni, mikor indul? – A jövő héten! – Számíthatok az ígéretére?  - Azt hiszem nem! – mondta és lapozgatni kezdett a papírok között. – Miért?

    A kérdés élesen csengett, olyan élesen, hogy erre már oda kellett figyelnie az „őrmesternek”. Felnézett, homlokára tolta szemüvegét. Így négy szemmel nagyon nevetségesen hatott. Ernő szánalmasnak látta most ezt az embert. Nézte az arcát és tudta, ő csak azt teszi, amit fentről mondtak neki.

    Ernőben forrt a tehetetlen indulat. Most jött el az a pillanat, amelyet annyira várt, aztán bezárulnak a kapuk körülötte, valamilyen sületlen intézkedés miatt. Úgy érezte, hogy belökték az arénába és az első döfést is megkapta egyúttal. – Kell valamilyen megoldást találni! – mondta és köszönés nélkül kijött a kalickából. Az „őrmester” értetlenül nézett utána egy ideig, aztán sokáig csóválta a fejét, szótlanul.

    Egyenesen az emeletre ment. A munkaügyest kereste, de az ajtóban a titkárnő megállította:

    - Most nem lehet bemenni! Tárgyalnak!

    Ernő megállt az iroda közepén, mérgesen nézte az alacsony, fekete hajú titkárnőt, aki egy kicsit megszeppent indulatos arcától. – Fontos ügyben akarok beszélni Tóth úrral! – mondta határozottan, kissé emelt hangon. – Tessék várni! – emelte fel az úját figyelmeztetőleg a titkárnő és leült egy székre, keresztbe tette lábait. A mozdulat során rövid szoknyája egészen felcsúszott. Formás combjai kivillantak, de Ernő erre most nem figyelt, az ő gondja fontosabb volt mindennél.

    Hosszú percek teltek el, ahogy ott ült az ajtóval szemben, várva, hogy kinyíljon. Már többször arra gondolt, feláll és kimegy innen. Miért is csinálja ezt az egész cécót? Úgy látszik semmi értelme. Nem lehet, és kész! Be kell látnia. Aztán az jutott az eszébe, hogy a múltkori termelésin beolvasott az „őrmesternek” az anyagellátásról. A főmérnök is hallotta, biztosan neki sem tetszett és most itt a retorzió. Ezek a gondolatok cikáztak fejében, amikor összegzésként az jött ki belőle: - Nem vagyok én gyáva nyúl! Nem futamodok meg! Magyarázatot kérek! Egy kicsit megizzasztom ezt a Tóthot!

    Az ajtó hangtalanul kinyílt és a távozó férfi után megjelent Tóth, a munkaügyes. – Rám vár? – kérdezte Ernőt. – Igen! – válaszolta határozottan. – Tessék, jöjjön be! – invitálta.

    Ernő belépett a széles és világos irodába. Középen hosszú tárgyalóasztal, mögötte íróasztal, diófából. Mind a ketten rövid udvariassági formulák után, leültek. Tóth cigarettával kínálta, Ernő némi habozás után elfogadta, rágyújtottak. Fújták a füstöt, lassan az egész helyiség megtelt vele. Tóth nem szólt, csak a szemével biztatta Ernőt, kezdje már el. Ernő megszólalt: - A hegesztő tanfolyam ügyében jöttem! – Milyen formában? – Ígéretedet kaptam, az első tanfolyamra én megyek! Tóthot nem lepte meg a felvetés, csak annyit mondott: - Számítottam magára! – még hozzá tette: - Csak egy főt tudunk elküldeni! – Miért nem lehet többet? – kérdezte Ernő. – Nincs szükség többre! – összegezte Tóth és hosszan fújta a füstöt Ernő felé. Ernő úgy érezte, bosszantani akarja ez az ember őt. Könnyű neki, nem az ő bőrét viszik a vásárra. Róla van most szó. – Akkor miért ígérték meg? – hangzott a kérdés. – Változtak a dolgok! – mondta magyarázatként Tóth. – Erre tettem fel mindent, nekem szükségem van erre a vizsgára! – mondta Ernő és felállt a széktől. Tóth egy kicsit megszeppent, érezte, ez a kérdés még nem eldöntött, át kellene beszélni. – Nem kell fizetni a vállalatnak! A költségeket vállalom! – intett kezével Ernő. Tóth gondolkodott egy kicsit. – Nézze, ha megszerzi a hegesztő képesítést, úgy sem marad nálunk! – próbált érvelni. – Csak segédmunkás lehetek maguknál? – Várja meg a következőt! – próbálta enyhíteni a helyzetet a munkaügyes. – Érjen térdig a szakállam? Ez a kérdés egy kicsit furán hatott. Tóthnak idegesen remegett a szája, nem tudott szólni, de mire rendezte gondolatait, Ernő megfordult és kemény léptekkel visszament a műhelybe.

    Szótlanul dolgozott tovább. Kettőkor megfürdött és hazament. Üldögélt egy darabig a szobában, majd felöltözőt. Járta az utcákat, céltalanul. Meglátogatta az ismert presszókat, kocsmákat. A megivott kisfröccsöktől először jókedve kerekedett. Később döbbent meg, hogy mindenütt a lányt keresi, de Ágnest nem találta sehol. Nyugtalanná tette eltűnése. – Pedig vele jól alakultak a dolgok! Aztán egyszer, csak vége! Este már nem bírta tovább, becsengetett a házba. Tibi nyitott ajtót. – Ágnes? – Nincs itthon! – Hová ment? – Nem mondta meg! – mondta Tibi és még hozzá tette: - Táska volt nála, de anyu sem tudja! Szótlanul álltak az ajtóban, majd Ernő megfordult és kezét Tibi vállára tette: - Szia! – mondta és lement a lépcsőn.

    Ahogy ott állt a kihalt utcán, egyedül, semmit sem értett az egészből. Sőt kuszáltabb lett minden. Úgy érezte, értelmét vesztette ez a szakmáért folytatott harc is. Éjfél után, fáradtan esett az ágyba.

    Másnap Tóth szó nélkül aláírta a hozzájárulást. Ahogy kezébe vette a papírt, sokkal könnyebbnek érezte magát. Talán azért, valami mégis rendbe jön, csak tanulni kell. Mezei ígérte, segít, arra mindig szakítanak időt. Ha akarja, ma kettőkor is gyakorolhatnak, legalább egy órát. Mezei biztatta: - A dolgokat olvadáspontig kell hevíteni! – mondta és megveregette Ernő vállát. - Menni fog ez, biztos kezed van!

    Négy óra volt, amikor kilépett a melóhelyről. Elsétált a villamos megállóba. Várt, ahogy megfordította fejét, Ágnes ott állt vele szemben, az utca túlsó oldalán…

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap