(OLVASÓNAPLÓ VII.)

Turcsány Péter, v, 04/17/2011 - 08:01

 

 

 

Szent Király és Nagyboldogasszony

 Olykor egyetlen mondat megvilágíthatja egy korszak-alakító személyiség igényvilágát, jellemerejének hátterét, történelmi hatásának bensőséges kiváltóját, mozgatórugóját. Így voltam akkor is, mikor az idei Nagyboldogasszony Napjára készülődve a az országunkat neki felajánló „szent király” lelkiségét kívántam megidézni. Könyvek sorát toltam félre magamtól, mikor polcom félreeső zugában egy kopottas kötésű, de történelmi igényességében párját ritkító antológiára bukkantam. A Hősök és szentek című könyv 1941-ben jelent meg a Révai kiadónál, Szegfű Gyula jellemeket és korszakokat elemző, értő bevezetőjével. A bencés rendfőnök író, Kuhár Flóris okozta mégis a felrázó meglepetést a kötetnyitó Szent István című írásával. A szerzetesrendekben és keresztény nemzetállamokban megújuló X-XI. század lelkisége mellett a Géza és István közti nemzedékváltó történelmi lelkiséget ismerte föl Szent István alkotásában. Az a bizonyos háttér-mondat, amelyre utaltam, a következő miliő-kontrasztra hívta fel a figyelmemet: „István korában az udvari élet a kolostori csend és hangulat áhítatába borult.”
Merész állítás, figyelemfelkeltő, éppen akkor, mikor materialista történészeink a vér, a fegyver, az erőszak hangsúlyozásával kívánták évtizedeken keresztül elriasztani tőlünk államalapításunk Isten kegyelmétől vezérelt korszakát. Adalbert lelki tanítványa volna hát Szent István, a bencéseknek hazánkban otthont alapító, az ország alapító, a nemzetépítő.
A jellem-emberre, az építkező emberre, az elszánt emberre, az akár a környezetével is szemben állni tudó emberre – mint később az Árpád-házi szentek közül annyian –, a változtatni akaró és tudó emberre vall „a kolostori csend és az áhítat” megújító légköre, s egyben a jellem-alakító népre és nemzetre, mely áhítja fennmaradását, egy építkezni tudó új nemzedék erejére, amely 100-200 éven belül új és új egyház-megújítókat röpít Európa társadalmi változásainak egére, egy elszánt és akaratát megújítani tudó keresztény hitéletre és egy Európa által korábban nem ismert, keleti fegyelmezettséggel megalkotott, de bensőséges értékeket valló államrendre.
Hangsúlyozni kívánom a király előtt hordozható apostoli kereszt szimbolikus kiváltságát, ami Szent Istvánt már életében Jézus Krisztus első tanítványainak jelképes társává avatta – s egyben egyházszervezővé, a szomszédos királyságoktól, püspökségektől függetlenül! Méltán. István életszentségét a kortárs Hartvik püspök fejezte ki hűséges tömörséggel, szinte látjuk a határozott, az elszánt hívő arcot: „Úgy jelent meg mindig, mintha Isten ítélőszéke előtt állna; benső tekintetével az Isten jelenlétét szemlélte általános arckifejezéssel; minden tettével arról tett bizonyságot, hogy Krisztust hordozza ajkán, Krisztust szívében, Krisztust cselekedeteiben.”
Azzal együtt, hogy nemzetünk a fennmaradás és szétolvadás határmezsgyéjén élte hétköznapjait akkor is, természetes, hogy „az országépítő király sem tudta a békét népe számára kard nélkül biztosítani”. De felelőssége kitűnik Intelmeiből is – hívja fel a figyelmet Kuhár Flóris írása Szent István történelmi korszakot teremtő vallásos lelkiségére: „A keresztény népben Krisztus misztikus testének tagjait érezte, ezért istápolta őket krisztus módjára (...)  A király és nép közt is misztikus egység van: a fej és a tagok szerves kapcsolata (...) A hatalom nála elkötelezés volt országnak, népének védelmére, szolgálatára.”
Megújulni tudó erő jellemezte az egyéni sorsában Jézus keresztjét is megismerő, többször magába roskadó, majd élete végén már betegeskedő „szent királyt”. S a jellemerő mellett az Istentől való megáldottság! S ez tudjuk, a szentség legsajátabb adománya. A Konrád elleni csatára készülődve helyezte először saját és népe sorsát a Szűz Istenanya, Mária kezébe „Kezét és szívét az ég felé emelve így imádkozott: ha úgy tetszik Neked, Nagyasszony, hogy örökségedet ellenségek tiporják el és a kereszténység zsenge vetése elpusztuljon, ne az én hanyagságom rovására írassék, hanem inkább a te akaratod rendelésére. Ha a pásztoré a vétek, lakoljon érte érdeme szerint, de az ártatlan bárányoknak, kérlek, kegyelmezz!” Saját szerencséjét és üdvösségét népe szerencséje és üdvössége mögé helyezte!
Halála előtti „utolsó esdeklése szavai által” tette népéért, népünkért, a magyarságért a legtöbbet, mikor a Mennyország Királynőjének pártfogásába ajánlott minket, időtlenül és korokon túl. A „szent király” lelkét Mária vette magához, Mennybemenetelének napján, 1038 szeptember 15-én. Kérése szerint, hiszen utolsó szavaival is nemzetére és az Istenanyára gondolt: „Most immár végleg búcsút mondok nékik és kezeidbe ajánlom lelkemet.”
A léleképítő, a lélekfegyelmező, a kolostorépítő, az egyházalapító Szent István kegyelem adta lendületére, nemzeti és keresztény hitére mai történelmünkben is óriási szükségünk van. Erre volt gyönyörű, a megtapasztalók számára szakrális erejű példa az István a király csíksomlyói bemutatása: 300.000 embernél több ember lelki egymásra találása, , a keresztre feszített Erdélynek, a székely népnek és az anyaországiaknak a feledhetetlen együtténeklése, vélt vagy valós ellentétek semmibe párolgása. Szimbolikus üzenete van, hogy éppen most és e szent helyen válhatott ismét nemzet-megújító erővé a mai nemzedékek Szent Istvánba és Szűz Máriába vetett hite.
Európába történő visszaérkezésünk idején, mikor emberi és szellemi megújuló-képességünk minden eddigieknél nagyobb megpróbáltatásait éljük, végre ismét a remény útjára léphettünk, hogy visszaszerezzük emberi méltóságunkat s a világ megbecsülését. Hogy mosollyal zárjuk megemlékezésünket: olyan útra léptünk, ahol egyetlen láb sem bicsaklott ki, ahol egyetlen hang sem hallatszott falsnak, ahol István és Koppány egymást kézen fogva zárta az éjszakát, ha a történészeknek nem is, de a magyar nép géniuszának és Nagyboldogasszonyunk anyai szívének tetszően.
 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap