Ortutay Péter: Hozsanna neked, Karcsi? (Wass Albert emlékezete)

Szerkesztő B, cs, 01/18/2018 - 00:03

 

 

 

 

 

Párhuzamos sorsok a nagyvilág két szegletében

WASS ALBERT EMLÉKEZETE
XXVIII. RÉSZ

 

 

Mihail Alekszandrovics Berlioz, a MASSZOLIT (TÖMEGÍR Szőllőssy Klára fordításában) elnöke (nem akárki, hanem egy igazi nagy tudós ember és irodalmár) a Pátriársije Prudin, Moszkvában, egy szép májusi napon tudományos előadást tart egy fiatal kollégának. A legapróbb részletekre is kitérve, mint nagy tudású és nagyhatalmú elvtárshoz illik. Történelmi dátumokra hivatkozva, klasszikus filológiai tudását csillogtatva, villogtatva, elmagyarázza a tehetséges, de még fiatal és kellő irodalmi tapasztalatokkal ezért még alig rendelkező Iván Ponirjov, ismertebb nevén Hontalan, költőnek, hogy márpedig Isten nincs. Ergo Jézus Krisztus sem létezett, akit ő (Hontalan, a költő) egy hosszú poémában akar kigúnyolni és nevetségessé tenni. És élenjáró (a legélenjáróbb, mint tudjuk) szovjet folyóiratban megjelentetni. Ki hallott ilyet? Hisz dokumentumok alapján bizonyított tény, hogy olyan nevű személy, mint Jézus Krisztus, a történelemben nem létezett. Kitaláció az egész. A papok mesterkedései, hogy butítsák a népet. „Náucsno i dokumentályno dokázáno.” Ezért nem kigúnyolni kell Jézust, édes egy komám, magyarázza Berlioz Hontalannak, hanem azt kell megírni, hogy nem létezett. Ponyimájes, vagy nye ponyimájes? Vagyis írni sem kell róla. Írjál inkább a pártról. Mert a párt létező valóság, és a társadalom vezető ereje.
Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár (így, akárcsak, Berlioz, szintén nem akárki, nagy tudású ember, ez kétségtelen) a Kortárs ez évi márciusi számában pedig azzal érvel, hogy Wass Albert erdélyi, magyar, amerikai író egyáltalán nem is olyan nagy és jó író, mint állítják. Hanem egészen jelentéktelen kis írócska. Harmadrangú, negyed vagy talán ötöd rangú, vagy még annál is kisebb. Szót sem érdemes ejteni róla. Tegyünk úgy, mintha nem is létezne. És hogy derék, tisztességes magyar ember lenne, az is kétséges. Szerinte. Hisz háborús bűnös is volt, mondja róla a fáma. S nem is akármilyen fáma, hanem a testvéri román nép igazságosnál is igazságosabb népbírósága. Hisz tudjuk, mert nálunk is voltak ilyen igazságos népbíróságok. A Szovjetunióból importáltuk őket. Ezért csak ritkán tévedtek. Általában igazságos ítéleteket hoztak. Mindenki azt kapta, amit megérdemelt.
A nép nevében. Nagy Imre például. Wass Albert is persze. Igaz, az Romániában volt. De az is csak népbíróság, és naná hogy igazságos. Így hát halálra ítélték, ha valaki nem tudná. (Marsall Antonescun kívül Romániában az egyetlent, mint háborús bűnöst). Szerencséje, hogy idejében el tudta húzni a csíkot. Jó, jó, sarkítok. Nem egészen így igaz. De akkor is. Ki az a Wass Albert? Egy grófi család sarja, és író. Érje be ennyivel. De minek őt piedesztálra állítani? Meg hozsannázni neki? Hisz olyan ember, mint W.A., aki állítólag talpig becsületes magyar ember, még ha esetleg, egészen véletlenül, lenne is egy, kettő a mai világban, akkor sokat mondunk. Vegyük már észre: gyarló kis szürke emberkék vagyunk valamennyien. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Minimum piti kis szélhámosok, bűnös emberek, házasságtörők meg hasonlók (lásd: Szomszédok). Rosszabb esetben három per hármasok. Még roszszabban, nagyhangú pártoskodók, kik megosztják a társadalmat. És azt kívánják, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha már az enyém megdöglött.
Nos, Márkus Bélának részben igaza is lehet, s ennek alapján akár érdekes irodalomtörténeti következtetéseket is levonhat, mint szakember és irodalomtörténész. Habár tanulmányának a hangneme inkább egy Latunszkij kritikát juttat az ember eszébe, mely… hogy is mondjam csak, minek a jegyében született? Szóval, mint szakember következtetéseket is levonhat persze. Olyanokat is, hogy W. A. nem is olyan nagy író, mert hogy… és lehet sorolni, hogy miért. Sorolva is van. Csak olvasottságát nem tudja megmagyarázni, amely bizony meglehetősen nagy. Sokkal, de sokkal többen olvassák Magyarországon, mint mondjuk Esterházyt, vagy akár Kertész Imrét. Vajon miért? A magyaroknak már irodalmi ízlésük sincs, minden egyéb nagyobb és kis bűnük mellett? Vagy pedig beindult valahol egy erős ókonzervatív propagandagépezet Wass Albert dicsőítésére, magasztalására, arra, hogy minél többet hozsannázzanak neki? S ebből kifolyólag vegye csak könyveit a bőgatyás magyar, mint a cukrot, és olvassa is, mint Lenint anno dácumál, amikor még kötelező volt őt olvasni. Vagy pedig mégis van itt valami más, amit M. B. nem vett észre?
Bizony, van. Van valami más is. Szolgálok is egy példával, hogy bizonyítsam. Hogy a témánál maradjunk, ez is inkább irodalmi, mint politikai. De hát irodalom politika nélkül, nem is tudom, van-e. Ha van, akkor az már nem is irodalom, hanem mondjuk krásznopiszányie. Szépírás. Ám jöjjön a példa.
Él Kárpátalján, nevezetesen Ungváron egy írónő, Berniczky Éva a neve, akiről nyilván nem sokan hallottunk eddig itt Magyarhonban. Legfeljebb csak a szűkebb irodalmi körök bennfentes és vájt fülű elitjei tudják, hogy kicsoda. Hisz eddig csak egyetlen egy önálló kötetecskével jelentkezett a magyarországi könyvpiacon ez a Bernicky, no meg aztán, ki hallott itt Magyarországon, az „anyaországban” ugye, Ungvárról, Munkácsról, Kárpátaljáról, esetleg arról, hogy ott magyarok is élnek, és … boldogulni is próbálnak szerencsétlenek, ami igen csak nehezen megy nekik még a mai világban is. Hogy az azelőttiről ne is beszéljünk. És arról, hogy az ukrán, korábban a szovjet, és még korábban a csehszlovák testvéreink (ó nem, ők nem soviniszták, nacionalisták, hanem csak mi magyarok vagyunk azok, akik azt se tudjuk, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász melyik féltekén van) bánatára, még mostanság is – micsoda disznóság, hatvan év „szabadság” után – magyarul is beszélnek, magyar iskolákba járnak, és írogatnak. Jó dolgokat, szép dolgokat is írtak, és írogatnak az ottaniak. Pl. Kovács Vilmos (akit egyébként veszett kutyaként ebrudaltak ki szülõföldjérõl kortárs szovjet író és kritikus társai a Holnap is élünk című regényéért, de hát akkoriban ez volt a sikk, ugye? Bulgakov, Paszternák, Szolzsenyicin csak tudják). És Kovács Vilmoson kívül többen is, akik így hirtelen eszembe jutnak: Finta Éva, Tárczy Andor, Erdélyi Gábor, Dupka György, Balla D. Károly, Berniczky Éva. Nos, ez utóbbi írónő A tojásárus hosszúnapja c. könyvének elég jó, bátorító, biztató magyarországi fogadtatása és kritikája van. Ezzel nem is lenne baj. A baj csak az, hogy az őt dicsérő zengzetes frázisok mögött nincs semmi olyasmi, ami azt is mutatná, hogy a kritikusok, az okos recenziók szerzői értenék is, fel is tudnák fogni azt, ami ott Kárpátalján, ezen az ebek harmincadjára vetett magyar (pardon, elszóltam magam: ősi ukrán) vidéken történt és történik ma is. Írótársai és kritikusai rögvest meglátják Berniczkynél a groteszket, a szürreált, az abszurdot meg mindent, ami csak benne lehet, ha mondják, de egy valamit nem látnak az Istennek se. Azt, hogy ezek a novellák kárpátaljai, fõként ungvári emberekrõl, és igencsak sanyarú sorsukról szólnak, és arról, hogy kábé egy ötvenéves gyarmati uralom hatására hogyan lesz értelmes, jóra való emberekbõl roncs. Álkás, ahogy odaát mondják, alkoholista kivert kutya. Ha nem fizikai, akkor lelki értelemben. Mint a dublini emberekből Joyce-nál. De ezen általános sivárság közepette Berniczky képes észrevenni az emberben a bátorságot, a gerincet, a hitet, a győzni akarást. Azt az embert, akiről Hemingway azt mondta, hogy el lehet pusztítani ugyan, de legyőzni nem lehet sohasem. Akkor sem, ha a feje tetejére is áll ez a szép új világ. Bernicky egyik novellájának egyik hőse is épp egy ilyen ember. Dániel atya, egy görög katolikus pap. Mint az öreg halászt, őt is érte már minden elképzelhető csapás ebben a fránya életben. Megjárta Vorkutát, a Gulágot, a szénbányákat, látta az aurora borealist, hogy milyen szép, és az igazi orosz purgát, a hóvihart is megtapasztalta, amelybe egyszer még maga az orosz muzsik Pugacsev, a későbbi parasztvezér, is majd odaveszett (Puskin: A kapitány leánya). Aztán mégis csak kiengedték fogva tartói, hét év után, és azt mondták: prosztyitye, mi vász osibocsno oszugyilyi. Mintha csak az egész egy kis bagatell ügyecske lett volna: ráléptem a buszon a lábadra? Bocs. De azért még jó, hogy beismerték. És még jobb, hogy nem végeztek vele, mint Kárpátalján sokakkal, akiktől valamiért féltek, mert megtehették volna. Nyugodtan, a nép nevében, vagy akár sutyiban, jó kágébés módra. És akkor is csak ezt mondták volna, mint ahogy mondták is, a szovjet elvtársak: tévedtünk, bocs! És szabadulása után? Talán jobbra fordult a sorsa? Hát igen, mert legalább nem fázott, és nem éhezett… annyira, mint a lágerben. De dolgozhatott szegény papocska tovább, mint becsületes ember, mint sztorozs (éjjeliőr), vagy mint obzsigályscsik (csempeégető), mert börtönviselt ember örüljön, hogy egyáltalán szóba állnak vele a tisztességes szovjet hazafiak. Mert, ugye, akit a népbíróság elítélt, itt Magyarországon, Romániában vagy a Szovjetunióban, annak csak kellett, hogy legyen valami a füle mögött. Nehogy azt mondja, hogy ártatlan, mint a ma született bárány. Olyan nincs. Ezért maradt üldözött a görög katolikus, és sok más felekezet is Kárpátalján, és az egész nagy Szojuzában. Minek az nektek, emberek? Mármint a vallás. Hisz Isten nincs, náucsno dokázono, mondták. Akkor minek a templom. Legyen az inkább raktár, tornaterem, vagy az ateizmus múzeuma, amire nagyobb szükség van, nem? Meg egyébként is, a görög pap mind fasiszta. Önálló Ukrajnát akar, meg ilyesmit. Ám Dániel atyán mégsem tudtak kifogni, mint ahogy a nagy hal sem tudott az öreg halászon. Dolgozott napi nyolc órát a forró kemencében, és közben tette, amit tennie kellett: minden nap misézett, persze titokban, mert azért börtön jár, és tanított, nevelt. A tiszta szívű emberek megtalálták az utat hozzá. És ő pedig kész volt egymaga, egyszemélyes szemináriumként, ahogy sokan mondták, nevelni az utánpótlást. Mert hitt abban, amire fölesküdött. Régen. Még abban a csúnya világban. És tudta, hogy a Sátán úgyis elveszti a csatát. Isten erősebb. A Sátánnak mennie kell. No pasaran.
El is tűnt ez a sátán. Egyszer s mindenkorra. Reméljük. A nagy és hatalmas Szovjetunió (hogy letarolt bennünket 56-ban, és háborús bűnös még sincs egy se) fogta magát és önként és dalolva dugába dõlt.
A papocska, az a görög katolikus pap pedig, akirõl Berniczky a Fundánics című elbeszélésében Dániel atyát mintázta, megkapta a Magyar Köztársaság Elnöki Aranyérmét. Házhoz vitték neki, ungvári lakására, 1996. okt. 22-én, az 56-os forradalom tiszteletére. Akkor múlt 80 éves. Itt van előttem a cikk az újságban. Azért kapta, mondja a kitüntetés kísérő szövege Göncz Árpád személyes aláírásával, amit a magyar népért és nemzetért, a magyar emberekért és a magyar fiatalokért tett. Ungváron, a szovjet érában és az azt követő években. Pont.
Hogy miért említem az ungvári írónőt és az ungvári papot Wass Albert kapcsán? Hát csak azért, mert kézenfekvő a párhuzam, és hogy a szkeptikus Márkus Béla tudomására is hozzam: a gerinc, a tisztesség, a hivatástudat azért ma sem egészen ment ki a divatból. Vannak emberek, akik máig a gerincesekhez tartoznak. Dániel atya, ill. prototípusa, és Wass Albert is ilyen ember volt, még akkor is, ha Márkus Béla ezt nem hiszi el róla (vagy inkább róluk, e két emberről). A nemzetéért, a magyarságért, érdekeiért küzdeni – ez volt emberi és írói hitvallása. Bárhová is vetette a sors. Ezt szintén tudományosan, írásos dokumentumok alapján is lehet bizonyítani. Sőt, bizonyították is olyan emberek, tudósok és történészek, akik szaktudásban is felveszik a versenyt akárkivel. És nagy író, mondják azok, akik olvassák, habzsolják műveit. A többi üres duma. Vagy mint Hamletnek: szó, szó és szó. Úgy húsz évvel ezelőtt neve is volt ezeknek a szavaknak. Elég hosszú neve: Otcsjotnij doklád Leonyidá Iljicsá Berzsnyevá ná plyenume CK KPSZSZ. (Akik esetleg nem ismerik ezt a „világnyelvet,” azoknak: Brezsnyev Leonyid Iljics beszámoló jelentése az SZKP KB plénumán).
Nagy, nagy szerencsénkre azonban vannak jobb dolgok is a világon, mint ezek a beszámoló jelentések. Például: most jelent meg nemrég Voltam és más önéletrajzi írások címmel Wass Albert legújabb könyve (Kráter Kiadó, Pomáz, 2005. Összesen 287 oldal). A könyv, írja a szerkesztő Turcsány Péter, „a szerkesztő… az írónak és olvasónak egyaránt a segítségére siet, hogy az életmű újabban feltárt darabjai (tervezett életrajzi regényének további
részletei, novellák, karcolatok, angolból fordított munkák) és a már ismert művekben elszórtan jelentkező emlékezés-morzsák együttesen ritualizálják az írói Búcsúzás aktusát. Wass Albert igényével: a megértés, a szeretet (a kiemelés az enyém – O. P.) egymáshoz rendelő törvénye szerint.”
Tömören és velősen. A kiemelés meg azért van, mert Wass Albert munkásságának, minden egyes művének, kicsinek és nagynak, épp ez az alapgondolata. Igenis, ez a két fogalom a legjellemzőbb Wass Albert egész tevékenységére, egész életművére, egész életére. Mert ha megértjük az embert, szeretni is fogjuk. Legyen az ember magyar, székely, orosz, román vagy akármilyen. Nincs rossz ember, csak jó ember van, mondja Wass Albert az Elvásik a veres csillag című regényében Tánczos Csuda Mózsi Dombi Dombolov komisszárhoz intézett szavaival például. Épp úgy, mint Hanocri (Bulgakov nevezi így a Názáretit) Pilátus előtt. Igen, még Patkányölő, a kegyetlen légionárius is jóember, aki per pillanat épp azzal van elfoglalva, hogy szakszerűen sújt oda áldozatának a bikacsökkel, ahol a legjobban fáj. Ő is jó ember, mondja Jézus. A körülmények tették rosszá. Pilátus nem érti. Bár ő sem rossz ember, csak gyáva. És megtiltja Jézusnak, hogy őt „jóemberezze”. Szólítsa csak nyugodtan nagyfőnöknek, helytartónak. Ő Cézár első embere itt Júdeában, és ő nem jó, hanem nagy ember. Mindenkinél nagyobb, és punktum. Semmi jóember.
És mit ad Isten, ebben a kötetben valahogy megtaláljuk Wass Albertnek is épp azt az írását is, mely ezt az írói hitvallást egyértelműen, félreérthetetlenül mutatja. Azt, hogy élni „a megértés, a szeretet egymáshoz rendelő törvénye szerint” kell, mert „csak úgy érdemes.” A novella címe: Marci. A 147. oldalon olvasható. Miről is szól? Mindössze csak arról, hogy egyik szereplője, Marci, mivel föltétlenül jól akar élni, elhatározza, hogy megfogadja nagyapja tanácsát, és mindig becsületes lesz. Mert „a gazdagoknak nincs szükségük arra, hogy becsületesek legyenek – magyarázta a Marci nagyapja – mert ők amúgy is gazdagok. A becsületesség a szegény ember vagyona, melyre szüksége van, ha jól akar élni.”
És Marci állja is a sarat keményen. Az iskolában közepes tanuló, de mert becsületes, sohasem puskázott, nem vezette félre tanárait. Épp hogy leérettségizett valahogy. Falusi jegyzőcske lett. Jött a háború, behívták katonának. Megsebesült, amerikai fogságba került, kiszabadult, de mivel az amerikaiak szemében „háborús bűnös” volt, így maradt a fadöntésnél. Becsületes munka ez is, mondja.
A másik szereplő pedig, aki Marcinak iskolatársa, Karcsi, viszont úgy gondolta, hogy becsületesnek lenni nem éppen kifizetődő dolog. Nem, nem volt ő gazember a szó szoros értelmében, önkezével se nem ölt, se nem lopott, de valahogy mindig úgy helyezkedett, hogy minden sikerüljön neki, amit el akart érni. Jelesre érettségizett, mert értett a tanárok nyelvén, és persze puskázni sem volt rest. Nem lett katona, nem ment el háborúzni, mert a közellátási minisztériumban kapott állást, és így nélkülözhetetlen lett. A háború alatt megszerezte az elkobzott javak felügyeletét, és élt, mint a hal a vízben. Vagyont gyűjtött. Kimenekítette jó helyre. A háború után pedig rájött arra, hogy ő mindig is demokrata volt, részt vett a földalatti ellenállásban, erről igazolványa is van… Maradt a minisztériumban. S aztán, akkoriban úgy mondtuk, „dobbantott.” Tisztviselő lett, Amerikába ment. „Tudod, azok a bizonyos perzsák, amiket gondosan elrejtettem ... most adtam el őket dollárért… Ésszel kell élni, öregem …, „ mondta Karcsi. És talán még szenátor is lett belőle. Ki tudja. Könnyen elképzelhető.
Marci meg nem szólt semmit, csak vállára vette a baltát és visszament az erdőbe, fejezi be az elbeszélést Wass Albert. Ám azért tart egy kis erkölcsi prédikációt is az olvasónak a végén: „a nagyapáknak végül is mindig igazuk van. És eljön még az idő, amikor Marcié lesz az egész új Magyarország, az egész új emberi világrend”.
Úgy tűnik, erre még várnunk kell egy kicsit. De addig is, mi legyen? „Hozsanna Karcsinak! Karcsinak? Vagy talán mégis inkább, jaj, ki se merem ejteni a számon, hogy kinek. Mert az manapság … a hülyeség dicsérete lenne. Szóval, a Marciknak, a Wass Alberteknek, az ungvári görög katolikus papoknak semmiképpen. Ők csak hadd legyenek, mint az örök Don Quijoték, akikre azért szüksége van a világnak. Hogy miért? Csupán csak azért, mert ők viszik őt (a világot) előre. Mint az a bizonyos trombitaszó Wass Albertnek egy másik csodálatos kis novellájában ugyan ebben a kötetben, a Zsoltár és Trombitaszó címűben. Azt írja benne: „Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye.”
És a többi írás, mely ebben a kötetben olvasható? Mindegyikről egy rövid recenzió keretében aligha szólhatok, meg nem is áll szándékomban. El KELL olvasni őket. De az, amit fentebb Wass Albertről elmondani igyekeztem (az emberi megértés, szeretet, együttérzés és állandó újra kezdés), mindegyik írására vonatkozik. Mint irodalmi műalkotás talán nem egyformán egyenletes mindegyik írása, elbeszélése, novellája (és melyik íróé az?), de mindegyik szép, hasznos és tanulságos, mert mély emberi bölcsesség rejlik bennük. Meg gyönyörködni is lehet bennük, mint mindenben, ami igazán szép, kedves és közeli. Röviden: Olvassuk Wass Albertet, mert őt mindig jó olvasni. Mindegyik könyvét. A most megjelent Voltam és egyéb önéletrajzi írások-at is.

(Wass Albert: Voltam, és más önéletrajzi írások – Astor, Kráter Műhely Egyesület, 2005.)

 

Forrás: Polísz, 2006. 90. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap