Ortutay Péter: Petrusz Öcsi hazatér

Szerkesztő B, h, 12/18/2017 - 00:07

Már megint valaki hangosan kopogott Engels utcai lakásom ajtaján. A csengőm ugyanis már egy ideje nem működött. Nem érdekelt, nem bántam. Mert ahányszor csak megszólalt, beleborzongtam, úgy berregett. Ezért inkább amellett döntöttem, hogy csak hadd kopogjon, aki bebocsátást óhajt. Egyébként ma már többen is kopogtak. Húsvét hétfő volt, s a fiúk, mármint azok, akik baráti körömhöz tartoztak, csak jöttek, egyenként és csoportostul, hogy el ne hervadjak, meglocsolni. Valaki alaposan megöntözött, míg másvalaki csak épphogy, mert úgy látszik, sajnálta a drága párizsi parfümöt egy volt falusi lányra pazarolni. Persze már jóval elmúlt öt óra, mikor az első szélesen vigyorgó hetyke kis legényeknek ajtót nyitottam. Mert hát húsvét ide, vagy oda, ezen a napon is dolgozni kell a harcos ateisták eme szép országában. Nehogy mán csak ünnepeljünk! Hisz nincs is mit. Isten nincs, tudományosan bizonyított tény, ugye, mert lám Gagarin felszállt a világűrbe, oszt eggyel sem találkozott. És ha Isten nincs, akkor Krisztus sem létezett. Ergo, fel sem támadhatott. Ergo, akkor meg mit és kit ünnepeljen a világ? A tojást tojó nyuszikát? Minek? Dolgozzon csak a jó nép, minél jobban teljesítse az ötéves tervet, és építse a még szebb jövőt. Ez kell neki, nem a feltámadás!
Ha már kopogtak, ajtót kellett nyitnom. Meg is tettem. És lám, ki állott ott a nyitott ajtóban ravasz vigyorral az arcán? Nem más, mint két kedves kollégám, öltönyben, nyakkendőben, Misi és Vili. Már keresztbe állt a szemük egy kissé, mert úgy látszik, nem én voltam az első, kit megöntöztek. Beléptek hát, és már az ajtóban elkezdték, hogy kiskertemben jártam, szép ibolyát láttam. Aztán elővettek egy hatalmas kölnis üveget, Trojnoj Ogyekolon volt benne, és a hajamra zúdították a felét.
Visítottam is, ahogy kell. Aztán meg bűzlöttem, mint az ungvári nyilvános vécé a gyaloghíd előtt. Pedig hát mondtam nekik azelőtt, hogy fiúk, ha locsolkodni jöttök, és ha mán egy rendes párizsi Chat Noirra nem telik, akkor se legyen az Trojnoj. Minimum Krásznájá Moszkvá, értem? Persze, persze, mondták. De hát mondani nekik valamit, falra hányt borsó. Nos, srácok, mit isztok? Sört, bort, pálinkát és konyakot is, ebben a sorrendben, sütöttem el a szakállas Kárpáti Igaz Szó-s viccet, amellyel azonban náluk mindig sikert arattam. Mint most is. Hangosan hahotáztak, ha-ha-ha, majd mondták is, hogy ó, semmit, semmit, Eszter, aranyos vagy, kedves vagy, de igazán semmit az égvilágon, már eleget ettünk, ittunk. De ha netalántán akadna egy kevés, de nagyon kevés Izabella vagy Irsávszkaja ebben a szép lakásban, no azt szívesen. Annak nem lehet ellenállni, ugye? Hát volt. Ismertem e két ördögfióka ízlését, és jó előre elspájzoltam két üveggel. Csak nekik. Persze, ha netalán épp nem lett volna ebből a két jófajta borocskából, jó lett volna bizonyára minden, ami A betűvel kezdődik: a sör, a bor vagy a pálinka ... Végül is irodalmárok, sőt újságírók, sőt szovjet újságírók lettek volna őkelmék, és nem vénasszonyok. A múzsa csókja nélkül meg nem lehet alkotni, ugye? Le is ülünk egy kicsit, mondták, de csak a rend kedvéért, és aztán sietünk, sietünk. Még Katikát, Icukát és Szilvikét is meg kell locsolni, mert kiszáradnak, elhervadnak, ha-ha-ha.
Úgy láttam, hogy a két srácnak igencsak ízlett a borom, mert lecövekeltek. Az egyik pohárral gurították le a torkukon a másik pohár után, ki nem fogytak a szóból, az egyik poént sütötték el a másik után. Nem bántam. ültem és mosolyogtam, időnként rájuk szóltam, hogy ezt azért mégse. Kedveltem őket. Kedves, okos gyerek volt mindkettő még akkor is, ha időnként bődületes marhaságot is tudtak mondani. Ám általában volt humorérzékük, szellemesek voltak, sokszor meg dühösek. Misi például céklavörös ábrázattal megint Ballát, a főszerkesztőt kezdte szidni, ócsárolni, és mutatta, hogy rángatja csokornyakkendőjét, ha dühös vagy ideges. Sokszor volt az. Lehurrogtam. Mondtam neki, hogy te, nincs eleged belőle a szerkesztőségben, ahogy piszkál, még itt is vele kell foglalkozni? De hát így meg úgy, mondta. Vili, a költő és a széplélek azonban megint búslakodott: nem és nem, nem tud többet egy sor semmit se a papírra vetni, mert az, amit most kérnek tőle, az szar. A becsületes párttitkár, amint helyes útra terelgeti a tévelygőket. Mint a mi Miska bácsink. A derék élenjáró vasmunkás és Mariska, a szintén élenjáró fejőnő nagy tiszta szerelme minden szex nélkül, mert ebben a társadalomban a gyereket is a gólya hozza. Amikor pedig ő szerelmes, mert fiatal és bohó, és legszívesebben minden nőt, öreget és fiatalt az ágyba dugna, és jól megdugna, aztán meg megénekelné. Meg aztán szeme is van neki, látja, mi folyik itten ebben a hatalmas Szojuzában. Röhögni kell, mert csak akkor tudja az ember, hogy valami biztosan igaz, ha a TASZSZ cáfolja. Nem lőttünk le koreai utasszállító gépet, nincs Amerikában szovjet kém egy szál se. Már hogy lenne? Azt csak az imperialista háborús uszítók állítják. És hát az író feladata, hogy ezt írja meg a jó népnek. Semmi mást. Neki viszont elege van ebből. Egy sor szocreál szépirodalmat sem hajlandó többet leírni, mert már fizikailag is fáj. Megél inkább a fizetéséből, ami persze lehetetlenség, de juszt is megél. Legfeljebb fizetés előtt már nem lesz cigarettája meg Izabellája. Enni sem muszáj mindennap. Na és! állítólag a női kollégák még két hétig is kibírják pia nélkül, és fogyóznak. Nincs igazam?
De aztán mégis csak megszállta az ihlet, és szólott a következőképpen, borral teli poharát a ködös ablak fénye felé tartva.
– Nézzétek csak ezt az Izabellát. Hát nem gyönyörű? Csillog, villog, mintha csak rubintkő lenne. Pedig nem az. Poshadt fekete szőlő leve cukorral megbabrálva. Mindegy. A lényeg az, hogy szép, és akárcsak a húsvét, a húsvét hétfő; mindig a Petrusz famíliát juttatja eszembe. Jaj, ne mondjátok, hogy sohasem hallottatok Petruszékról! Hisz aki csak él és mozog, és számít valamit Ungváron, az mind jól tudja, hogy kik is azok a Petruszék, mert híres-nevezetes família az, kérem. Ja, hogy ti még csak ungváriak sem vagytok. Pardon, bocsánat, elfelejtettem, hogy mindkettőtök csak „jöttment”. Az egyikőtök gáti, a másik meg beregszászi. Na, mindegy. Engedelmetekkel azonban elmondom, hogy kik és mik azok a Petruszék, és nekem miért emlékezetesek. Egy kis városi műveltség nem fog megártani buksi fejeteknek, mondta Vili, nagyképűségét a humor mögé rejtve, kortyintott poharából egy nagyot, és belekezdett. Valami olyasmit mondani neki, hogy Vilikém, most ne, sürget az idő, meg ilyesmi, teljesen fölösleges lett volna. Vilit leállítani, ha mesélni akart, nem volt lehetséges. Éppoly lehetetlen lett volna ilyesmi, mint a tenger fenekére bugyit húzni, vagy a befőttes üvegben hurrikánt tárolni. Az ember beletörődött, és hallgatta Vilit.
Petruszékkal akkor kerültünk szorosabb kapcsolatba, kezdte szőni elbeszélésének fonalát Vili, amikor apám nem volt idehaza. Hogy hol s merre járt, az nem titok. Elvitték a felszabadítók 25 évi rabszolgamunkára a vorkutai szénbányába, fel oda északra, ahol az aurora borealis is ragyog. Hét év után engedték szabadon azzal, hogy bocs, izvinyitye, az ítélet és a szénbánya kisebb tévedés volt, baki, amit mi, becsületes kommunisták beláttunk. De mi rendes emberek vagyunk, a kommunisták mind azok, ugye, s ezért haza is engedünk téged a feleségedhez, a gyerekeidhez, de azért priuszos maradsz, mert hát mégis csak börtönben ültél, ami nem semmi. Szóval röpke hét év után apám hazajött. Fiatal volt, még kibírta az aurora borealist. Igen ám, de amíg távol volt, anyám itt maradt egyedül négy rossz gyerekkel. Be rosszak voltunk, Istenem, be rosszak! Vég nélkül tudnék mesélni róla. S ráadásul éhesek, meg rongyosak, télen meg fáztunk. Úgyhogy szegény anyámnak volt gondja, baja velünk doszt. Enni kellett adni, ruházni kellett valahogy, könyv, füzet, iskolatáska, meg sok ilyen apró gondja akadt szegénynek. Na és fel is kellett valahogy nevelnie. Nehogy mán csavargó, betörő, széltoló, hazug ember legyen belőlünk. Szóval volt, ahogy volt. De talán sehogy sem lett volna, ha az Isten, no meg – ahogy jó anyánk mondta – a jó emberek nem segítenek. De jó ember mindenütt van. Mint ahogy rossz is. Ilyen jó emberek voltak a Petruszék is. Margit néni és Pista bácsi. Pista bácsi, a családfő, tanár, sőt igazgató is volt valamikor a kereskedelmi iskolában, az ucsiban, ahogy mi, ungváriak neveztük. Margit néni pedig anyám valami rokona is volt, másod- vagy talán harmadfokon. Nem emlékszem. És volt két fiuk, a Laci meg az Öcsi. Nos, a Petruszék embersége meg abban nyilvánult meg, hogy mi négyen, három kistestvérem meg én, akkor mehettünk hozzájuk, amikor csak akartunk, és azt csinálhattunk náluk, amit csak akartunk. Talán csak a házat felgyújtani volt tilos. Szép nagy házuk volt Petruszéknak, sok szép szobával, meg szép nagy kertjük, tele gyümölccsel. Almával, körtével, cseresznyével, szilvával, sőt még szőlővel is, amit aztán pusztíthattunk kedvünkre. Meg volt nekünk engedve. Pista bácsi rendszerint nagy öblös karosszékében üldögélt, amit mi csak bőr fotelnak neveztünk, és melyet Pista bácsi valószínűleg még az ő szüleitől vagy éppen nagyszüleitől örökölt. Mindig egy nagyon vastag könyvet olvasott, lexikon lehetett, és néha-néha szemüvege felett ránk nézett szemrehányóan, ha már megint rosszalkodtunk, hangoskodtunk. Akkor se igen mondott semmit, legföljebb csak annyit, hogy „lesztek mán csöndben”, de azt sem haragosan vagy hangosan, hanem csak úgy, félhangon, mint amikor a macskájának mondja valaki, hogy sicc, eridj innen, miközben szemében vidámság csillogott. Margit néni meg, akinek a szája sarkában állandóan cigaretta fityegett, először is olyan szakács volt, hogy no. Amit ő készített, a szép vastag töltött káposzta tejföllel, a tepertős túrós csusza, a gyöngyszínű sárga húsleves hoszszú levestésztával, tele zöldséggel és egész csirkecombokkal, a legkülönbözőbb formájú és ízű édes sütemény, meg a nagyobb ünnepek, a karácsony, a húsvét, valamint Pista bácsi – de csak Pista bácsi – névnapja, illetve születésnapja alkalmából készített habos torta, az mind felülmúlhatatlan volt. Azóta sem ettem finomabbat sehol. S e tekintetben a húsvét hétfők különösen emlékezetesek maradtak.
A húsvét hétfők előtt ugyanis Pista bácsi sohase feledkezett meg arról, hogy nekünk kiadja az ukázt: „No, csibészek, aztán húsvétkor itt lenni, és Margit nénit alaposan meglocsolni kölnivel. Mert ha ő nekem idő előtt elhervad, ne is lássam többet a pofátokat, csibészek, egyiknek sem.” Ezt úgy mondta, mint betévedt vándornak, és mintha csak nem is lábatlankodtunk volna náluk szinte mindennap. Hát persze, hogy elmentünk, már hogyne mentünk volna el. Meg is locsoltuk Margit nénit, ahogy kell a mi vízzel higított (hogy több legyen) kölninkkel. És aztán kaptunk hímes tojást, ehettünk sonkát tormával és céklával, tömhettük magunkba a sok finom süteményt és tortát, és szódavizet is annyit kaptunk málnasziruppal, amennyi csak belénk fért. És még mielőtt elmentünk volna, Pista bácsi pénzt dugott a zsebünkbe, mert hát olyan szépen szavaltuk a Kiskertemben jártam című műremeket, hogy ő szinte könnyezett. De aztán a Margit néni meg ne tudja, mondta kacsintva, amikor a pénzt „titokban” a zsebünkbe dugta. Ezt a pénzt aztán mindig odaadtunk anyánknak, aki tapsolt örömében, hogy pénze is meg sok ilyen jó gyereke is van, akik mozi vagy fagylalt helyett inkább hazaadják a nehezen megkeresett kopekeket.
Ami a két Petrusz fiút illeti, úgy többé-kevésbé haverok is voltunk, már amennyire négy kis srác egyrészt és két nagyfiú közt másrészt haverkodásról lehet beszélni. Mert hát ők csak oktatgattak, tanítgattak bennünket arra vonatkozóan, hogy kell és mint kell élni ebben az új és szép világban, fitogtatva felsőbbrendűségüket. Egyébként azok is voltak, felsőbbrendűek, a mi szemünkben. Először is, már igazi nagy fiúk voltak, tíz vagy talán több évvel is idősebbek, meg aztán apjuk is volt, nemcsak anyjuk, és hát gazdagok voltak, egyáltalán nem olyan csórók, mint mi. Így hát természetesen minden alapjuk és joguk megvolt ahhoz, hogy arról prédikáljanak nekünk, kis butáknak, hogy mennyire fontos, talán mindennél fontosabb az embernek az erős akarat és az erős fizikum. Mens sana in corpore sano, mondogatták, és mivel nem értettük, hát még jobban felnéztünk rájuk. Így amikor Laci azt mondta, hogy nézzétek meg, milyen nagy tudós és professzor lesz belőlem, elhittük neki, sőt bizonyosak voltunk benne, hogy az lesz. Öcsi viszont azt hajtogatta, hogy neki bizony esze ágában sincs egy irodában vagy valami ilyesmiben megposhadni, és Lacival ellentétben ő a kalandos életet részesíti előnyben. Ezért, majd meglátjuk, ő hős és bátor katonatiszt lesz, aki majd a tábornokságig viszi. De az is lehet, hogy az Északi- vagy a Déli-sark kutatója lesz, még eldönti. Természetesen mindezt neki is elhittük, hogy úgy is lesz, és őt is épp úgy tiszteltük, csodáltuk, mint Lacit. A két Petrusz fiú szava az isteni kinyilatkoztatásnál is több volt számunkra. Laci egyébként az lett, ami lenni akart. Professzor, az egyetem rektorhelyettese, és vagy 150 kiló. Lakása előtt állandóan állt egy fekete Volga sofőrrel, hogy ide vagy amoda vigye. Az egyetemre, az obkomba, pártgyűlésre meg ki tudja, még hová. Minden más tekintetben, mondták az emberek, egy nagy rakás szar lett belőle, mely messziről bűzlik. Szüleit megtagadta, hogy nagy ember lehessen. Mert hát gyógyíthatatlan kispolgári burzsoák, templomba is járnak, Istenben hisznek, nahát! Öccsét is megtagadta, mert az meg ... Nos, várjunk, mert hát épp róla szól majd a történet, mondta Vili, amint poharát újratöltötte. Színültig. Nem fog megártani? – kérdeztem tőle egy kicsi aggódva. Az Izabella, nekem? Soha. Kinek nézel? – kérdezte Vili, és folytatta.
Aztán valahogy elmúlt a Petrusz-korszak is az életünkben. Történelmileg így alakult, ahogy egy híres ember mondta, vagy valami ilyesmi. Évekig nem láttuk egymást, meg hallani is alig hallottunk valamit egymásról. S amikor megint összefutottam egy Petrusszal, évekkel később, az az Öcsi volt. A szülei, az aranyos Pista bácsi és a még aranyosabb Margit néni, már nem éltek. Laci pedig, amint már említettem, olyan magasan állt felettünk, mint a Notre Dame de Sion Budapest és a pénztárcák felett. Egyszerű halandó számára elérhetetlen magasságban. Öcsit illetően voltak városi pletykák ugyan, olyasmik, hogy katonatiszt lett, és valahol jó messze szolgál a kínai határnál vagy Kukutyinban, ebben a hatalmas mamutbirodalomban, de részleteket nem tudtunk. Nem is nagyon érdekeltek, mert hát az embernek van saját baja, gondja is éppen elég. Közelebbit akkor tudtam meg róla, amikor személyesen is összetalálkoztunk ismét, már itt Ungváron. A korzón futottunk öszsze, ami nem volt nehéz, hisz ott minden épkézláb ember, aki e városból való, megfordul egyszer, kétszer. Mert ha itt látni akarsz valakit, akkor menj ki a korzóra. Tulajdonképpen rosszul mondom, ha azt mondom, hogy összefutottunk. Ugyanis idővel, amint végig mentem a korzón, mindig is észrevettem, hogy Öcsi le és fel sétálgat a főutcán, s időnként, úgy látszik, amint megszomjazik, bekukkant az utca közepén levő borozóba, a Szkálába. Jó erős kárpátaljai borokat mérnek ott a helyi piásoknak. Izabellát meg Irsavszkáját. Hisz tudjátok, hol van. Nemegyszer mi is benézegetünk ám oda. Főként akkor, amikor már annyira hiányzik a Múzsa csókja. Így hát Öcsi megint csak közismert figura lett a városban, s „az állandóan korzózó Petrusz” nevet kapta. Persze tudták róla azt is, hogy nyugdíjból él, leszázalékolták ezért meg azért, tehát van ideje bőven. S akkor meg miért ne sétálna. Csak kell csinálni az embernek valamit azután is, hogy beüt a krach. Egyesek, ha ez történik velük, elmennek horgászni az Ungra, a Kalap vagy Nevicke alá, mások elkezdenek bélyeget gyűjteni, kártyázni vagy sakkozni, mások pedig a híres-nevezetes ungvári kocsmákat és főként a Szkálát járják rendületlenül, le is gurítnak a torkukon valamicskét. Kinek mi köze hozzá? Mi van, ha kocsmázik valaki? Kocsmázzon. Csak utána ne hadonásszon az öklével, ne törjön zúzzon, ne okádjon a padlóra, és ne aludjon el az aszfalton, mert akkor beviszik a vitrezvilovkába, amit minden épeszű ember el akar kerülni, mert az mán k...., azaz roppant kellemetlen. És szégyen. De hát Öcsi nem volt olyan, akit a vitrezvilovkába kellett volna vinni. Ha esetleg és történetesen többet is ivott a kelleténél, hát dülöngélt kissé, de azért megmaradt úriembernek. Neki még volt gyerekszobája. Csak korzózott tovább, szája szegletében, mint édesanyjának, Margit néninek, egy erős Pamír vagy Verhovina cigaretta füstszűrő nélkül, büdös, mint az istennyila, vagy inkább, mint az orosz katona machorka, és mély főhajtással köszöngetett jobbra, balra az ismerősöknek. Nekem is, ha találkoztunk.
Aztán mégis csak felelevenítettük régi „barátságunkat”. Történt egyszer, hogy megállított a korzón, amint épp a szerkesztőségbe siettem. Siettem persze, mert mindig siettem, de jól emlékszem, hogy dolgom az nem volt semmi. Szóval, megállított az Öcsi, és azt mondja: „Gyere, igyunk meg egy Izabellát.” ó, köszönöm, mondom neki, ma nem ihatok, mert még dolgoznom kell. „Hát ki mondja, hogy te is igyál, ha nem tudsz, válaszolta. Elég, ha fizetsz. Mert, tudod, otthon maradt a bukszám, és ma még egy kortyot sem ittam.” Nos, ez utóbbi állításában erősen kételkedtem, mert hát érezni lehetett leheletén, hogy minimum egy-két feles, no meg több pohár Izabella, már biztos lecsúszott gégéjén reggel hat óra óta, amikor is a Szkála megnyitja kapuit az ott sorban álló és a nyitásra váró ungvári álkások előtt, hogy gyógyulhassanak. És gondoltam, lerázom. De aztán eszembe jutott Margit néni, Pista bácsi, a töltött káposzta-hegyek, amit ott fogyasztottunk el mi, éhes gyerekek, csámcsogva, hogy az állunkról is csöpögött a zsír, a sok finom süti, gyümölcs, meg pénz, amit Pista bácsi dugott a zsebünkbe a locsolkodásért, amikor otthon még száraz kenyér sem igen volt. Elszégyelltem magam, és mondtam az Öcsinek, jó, szívesen. Felcsillant erre a szeme. Igencsak szomjas lehetett szegény, fizetni meg úgy látszik, már senki sem akart neki. Meg hát őszintén szólva, nem is bántam, hogy ihatok vele, és válthatunk egy-két szót. Mindig is kedveltem őt. Jó társalgó volt, szellemes és vicces, nem mutogatta lelki sebeit, nem panaszkodott. Hát Istenem, iszik. És ki nem ebben a rohadt országban?
Aztán többször is „meghívott” imígyen, hogy „gyere és igyál meg velem valamit”, s én legtöbbször el is fogadtam szívélyes invitálását. S így megtudtam apránként, mert elmondta, hogy miért nem sikerült neki is, mint bátyjának, annak a szerencsemalac rakás szarnak, a lottó ötös, és hogy történt, hogy nem lett hadseregtábornok, vagy sarkkutató, amikor pedig az akart lenni. És ne gondoljam, hogy gyenge volt az akarata, vagy a teste. Erős és izmos volt bizony mindkettő. Mens sana in corpore sano. Ugye emlékszem? Igen, csakugyan, mondta, bátor hős szovjet katona akart lenni, aki – akárcsak egy új Alekszandr Matroszov – életét is kész feláldozni, ha kell, a szovjet hazáért. És lám, haver, mondta, az Isten majdhogynem teljesítette is ezt az óhajomat. Alighogy Moszkvában befejeztem a tiszti főiskolát, rögtön küldtek is Koreába. Akkoriban, tudod, volt ott egy kis csetepaté a déliek meg az északiak közt. Olyan aprócska kis csetepaté, semmi komoly. Húsz- vagy harmincezer halott és sebesült egy-egy oldalon. Talán valamivel több, de mit számít. Bagatell, nem volt ez világháború. Két szememmel láttam, és meg is sebesültem. Egyszer, tudod, a szakasszal épp járőröztünk egy olyan dombos, sziklás terepen, amikor az ellenség ránk támadott. A piszkos disznók. Semmi sztoj vagy hands up, semmi. Csak bumm, robbant egy kézigránát, és aztán hallom ám, hogy tra-ta-ta, tra-ta-ta, kezdi köpködni az ólmot egy géppuska a szikla mögül a szakasztól balra. S aztán jött jobbról is a tra-ta-ta. Hullottunk, mint a legyek. Én meg csak érzek egy ütést a mellemen, és elsötétült a világ. Kaptam egy tüdőlövést, haver. Akarod látni, haver?
Nem várta meg, míg azt mondom, hogy nem vagy igen, hanem csak felgyűrte ingét elöl és hátul, és mutatta. Két seb, elöl egy lyuk, egy mélyedés a mellén, hátul meg egy hosszú vágás a jobb lapocka alatt, ahol a golyót és a fél tüdejét távolította el a sebész kése Öcsinek. Néhány borozgató kartárs kíváncsian szemlélt: csak nem akarunk itt verekedni? De azért megúsztam, folytatta Öcsi. Anyám jól imádkozott. Nem haltam bele, pedig a tüdőlövés általában, tízből kilenc, halálos. A vér elönti a tüdőt, és megfulladsz, mert nem kapsz levegőt. Vlagyivosztokban sebesültszállító vonatra tettek, a vonat hoszszú volt és tele sebesültekkel, és irány Leningrád. Hogy miért éppen Leningrád, máig sem tudom. Katonai titok, vagy ki tudja. Azok a srácok, akik útközben elpatkoltak, egy másik vonatra lettek téve, és haza lettek szállítva apákhoz, anyákhoz, arákhoz, kinek mije volt. Requiescat in pace, bajtársaim, szegény fiúk.
Leningrádban volt egy katonakórház, állítólag titkos volt az is, ahol megműtöttek. A sebésznek, aki feldarabolt, majd öszszerakott, Zsorzs Iszakijevics Rót volt a neve, s olyan 35-40 éves lehetett, akit csak Zsjorának hívtak a kollégái enyhe odesszai kiejtése miatt, amikor is a zsé és az es után enyhén egy jé is hallható, magánhangzók előtt. Tulajdonképpen csak egy csúnya kis odesszai izraelita volt a Zsjorá, de a kórházban ő volt az Isten. Egyébként dehogy volt kicsi. Éppen ellenkezőleg. Hosszú volt, mármint magas, és nyakigláb. Keskeny, vékony arcából szürke kis disznószemek kandikáltak ki kíváncsian a világba, jó nagy orra és húsos szája volt, alsó ajkát meg állandóan harapdálta. Viziteknél a nehezebb eseteket jelentő betegnek általában az egyik vállára tette a kezét, keskeny, hosszú ujjai voltak, mint a zongoristáknak, mélyen és komolyan a szemébe nézett, ám majdhogynem vidáman kérdezte: „Nu, kák gyelá, brát?” Csak nem akarsz itt hagyni bennünket. Kicsit korai lenne, nem? És miután megműtötte az ipsét, az biztos, hogy életben maradt. Velem is ezt tette. Az egyik vállamra tette a kezét, és a következőket mondta a Zsjorá: „Nocsak, nocsak, te is menni akarsz? Korán van kissé, nem? Azt hiszem azonban, hogy tévedni tetszik, hadnagy uram. Élni fogsz.” Igen, igen, nem hazudok, ő volt az Atyaúristen egy személyben. S amikor utoljára vizsgált meg, s aztán kiírtak, azt mondta: „Nos, hadnagy uram, mit mondtam? Nyolcvanéves korodban fogsz meghalni, szifiliszben. Ponyimájes? Szifiliszben.” És hogy ilyen csúnyát mondott, elfutotta a könny a szememet. Mert hogy ettől a csúnya nagy orrú, húsos szájú odesszai embertől kaptam egy apró kis ajándékot. Igen, egy egészen aprócskát, szóra sem érdemeset, ami nem volt más, mint a nyamvadt kis szaros életem. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen és ösztönösen lehajoltam, és kezet csókoltam neki. Valahogy épp az egyik hosszú csontos zongorista ujját csókoltam meg. A doki elpirult, mint egy szűz kislány, elkapta a kezét, és majdnem megölt apró kis disznó szemeivel, melyek most szikráztak a haragtól. De aztán csak megveregette a vállamat, és nem szólt semmit.
Hát igen, a kórház, a betegszoba, mondta Petrusz Öcsi, és hörpintett egyet borából, füstöt inhalált, majd engedett ki orrán, száján, köhögött, és folytatta. Bizony, bizony alaposan megváltoztatta életemet. Amíg ott feküdtem, és szinte mozdulni sem tudtam, a kis bájos nővérkék úgy repdestek körülöttem, mint a méhecskék. Zümmögtek, és csicseregtek, és be szépek voltak mind. Olyan szépek, de olyan szépek, hogy szinte elolvadtam a gyönyörűségtől. Hisz tudod, haver, hogy szokott ez lenni. Voltál már kórházban, mint beteg, nem? Akkor tudod. Ott fekszel betegen, kiszolgáltatva, tehetetlenül, de lám! Mégse vagy egészen tehetetlen, mert ott vannak melletted ezek a nővérkék, ezek a gyönyörű, kívánatos, kemény húsú, rugalmas mellű, fiatal nők, akik a homlokodra teszik a kezüket, megigazítják a párnádat, és mosolyogva kérdezik, hogy ugye, ma már sokkal jobban van a beteg, nem igaz? És erre szíved megtelik melegséggel, elönti a hála, mert ugyebár itt vagy te, elesetten, sebesülten, bekötözve, elfelejtve, és valamelyik testrészed, kint vagy bent, mindegy, hiányzik. De mégsem vagy egészen elesett, mert van valaki, aki törődik veled. S ez olyan jó. Hát persze, hogy lángra lobbansz, mint a száraz avar az erdőben, ha villám csap belé. Hogyne lobbanjon lángra! Aztán meg, tudod, világéletemben nagy Hemingway-rajongó voltam, s a Búcsú a fegyverektől című regényét különösen szerettem. Ugye, te is olvastad, haver? Mert ha nem, szóba sem állok veled többé, még ha húsz Izabellát is fizetsz soron kívül. Szóval, mint Hemingwaynél, én vagyok Henry hadnagy, képzelődtem, fekszem a kórteremben, s van ott mellettem egy Catherine Barkley, és hát természetesen, mi mást is tehetnénk egy ilyen szituációban? Egymásba zúgunk, mint egy nagyágyú. Hát nem csodálatos? És hát mellettem is volt egy ilyen csodálatos nőszemély. Kérdeztem, mi a neve. Közel hajolt hozzám, egészen közel, s a fülembe súgta édes szájával, ámbraillatú leheletével, hogy Léna. Menyá závut Lyená, duruzsolta. S aztán kedvesen megsimogatta a homlokomat, megnézte, nincs-e lázam, megigazította a párnámat, és elment. Elment, és én elkezdtem ragozni a nevét. Léna, Lénácska, kicsi Léna... Nem láttam még hozzá foghatót soha, döntöttem el magamban. Égett a szívem, mint egy máglya. Itt volt a csoda. A nagybetűs Szerelem.
Hogy Léna mennyire szerethetett, azt azért józan eszemmel, amikor nem fogott el egészen a révület, el tudtam képzelni. Tisztában voltam azzal, hogy nem jelenthetek többet neki, mint egy beteget, akivel munkaköri kötelessége törődni. Csak ennyit, és nem többet. Ugyanis hogy lehetett olyat szeretni, mint amilyen én voltam akkor? úgy néztem ki, mint maga a halál. Csupa csont és bőr, no és volt egy fél tüdőm, nem több. Arcom beesett és sárga, testem mosdatlan és büdös, rajta a hagyományos fekete-fehér csíkos kórházi koszos köpeny. Egy horrorfilmben biztosan jól mutatok. Tudtam azt jól, hogy nincs nő, aki egy ilyen emberi roncsba beleszerethet, hacsak nincsenek egészen fura és perverz hajlamai. Ráadásul egy ilyen nő, egy ilyen igazi szépség, kék és elképesztően tutajos szemű, hoszszú szőke hajú, karcsú és izmos, mint egy atléta. Nemcsak nő volt ez a Léna, hanem egy telivér kanca is egyben, és ó boldog férfiember, aki egyszer majd megülheti! Természetesen az nem én leszek. Hogy is lehetnék? Kinek kellek így? Ne légy nevetséges, Öcsi, mondtam magamnak, felejtsd el inkább ezt a Lénát, felejtsd el, mondtam ezt, amikor rá gondoltam. És hogy milyen gyakran gondoltam rá, azt kérdezni sem kell. Mert a „gyakran” az nem szó, a „mindig”, igen, a „mindig” volt a helyes szó. Mert hát állandóan rá gondoltam, éjjel is, nappal is. És hogy hogyan? Mindenféleképpen. Szexuális képzelődéseimnek állandó tárgya lett a Léna, s elkövettem vele mindent, amit csak ki tudtam gondolni. Például, „nem szeretsz?”, kérdem én tőle, s máris válaszoltam is a kérdésre én magam. „Nem, baj, ne is törődj vele, mert én úgyis szeretlek, és úgyis az enyém leszel, akár akarod, akár sem, mondtam neki. – És most megbüntetlek azért, mert nem szeretsz.” S akkor durván megragadtam, képzeletemben persze, és mint egy kecskét szokás a nyakánál oda kötöztem egy fához, mely történetesen épp egy virágzó vadcseresznyefa volt egy napsütötte réten valahol fent a Kárpátokban, ahol egykor annyit túráztam osztálytársaimmal. Szóval odakötöztem. És most – mondom neki fenyegetőn – olyat teszek, hogy... S aztán durván, mint az amerikai cowboy filmekben a fő gonosz, letéptem róla hófehér nővérke ruháját, melyet állandóan viselt a kórtermekben, majd mindent, ami alatta volt. A kombinét, a melltartót és végül a bugyit. S ott állt ő, Léna, anyaszült meztelenül a fához kötözve, szemében a rémület, és reszketett félelmében, mert tudta, mi következik. Ilyen és ehhez hasonló képek állandóan gyötörtek, oly annyira, hogy nem is bírtam tovább és meggyóntam Lénának. Elmondtam, hogy csak rá tudok gondolni, semmi és senki másra. És hogy tudja meg, mivel nem reménykedek, hogy valaha is az enyém lesz, letépem magamról a kötéseket, és elvérzek, mint egy disznó. Ugyanakkor, mondám, minek kötést itt letépdesni, mikor a reménytelenségtől és az állandó önkielégítéstől már olyan gyenge vagyok, hogy úgyis hamarosan meghalok. Léna meghallgatott, bosszúsan ráncolta a szemöldökét, és azt mondta: „Durák! Inkább azon járjon az eszed, hogy mielőbb kikerülj innen.” Ebből láttam, hogy nem vagyok én neki más, mint a többi itt lábadozó beteg: munkahelyi ártalom.
Aztán akár hiszed, akár nem, felgyógyultam. Nem téptem le a kötéseimet, és az állandó Léna csábképek, melyek aztán rendesen arra ösztönöznek, hogy ki is elégítsem magam, nem akadályoztak meg abban, hogy talpra álljak. Hiába no, az erős szervezet, a mens sana in corpore sano, győzedelmeskedett. Persze a katonáskodás véget ért, leszereltek, és azt mondták, mehetek arra, amerre a két szemem lát. Először haza akartam menni, Ungvárra. De aztán úgy döntöttem, hogy egye fene, és próba, szerencse, megkérem a Léna kezét. Legfeljebb visszautasít, és ha visszautasít, akkor hazamegyek. Így hát megkértem. Léna meg azt mondta, hogy hárásó, miért ne. Ideje, hogy férjhez menjek, mert már közeledik a huszonöt, s egy vénasszonyt majd senki sem fog feleségül venni. Olyan boldog voltam, de olyan, hogy el sem hiszed. Ráadásul kiderült, hogy Lénának lakása is van Leningrádban, szép nagy kétszobás panel, méghozzá erkéllyel, egy modern lakótelepen valahol a Vaszilevszkij Osztrov környékén, egészen a központban. Kiderült továbbá az is, ami először meglepett kissé, hogy Lénának már volt egy hároméves gyermeke is, egy szöszi kis aranyos kislány, az előző házasságából. És ki volt a férjed, kérdeztem, de Lénának nem volt több mondanivalója ezzel kapcsolatban. Fontos ez, kérdezte. Én meg azt mondtam, hogy nem, nem fontos, maradjunk ennyiben. Mert hát úgy is gondoltam, hogy nem fontos, miért lenne az. Az a fontos, hogy élek, méghozzá egy szép nagyvárosban, észak Velencéjében, azt mondják, mely egy kicsit nekem hideg, meg hosszú a tél is, de szép. És van lakásom, feleségem és – bár ez nem volt beütemezve – gyermekem is. Ez már azért is jó, mondtam Lénának, mert nem kell egy közöset is összehozni. Léna helyeselt. Egy is épp elég, mondta.
A szerencsesorozat aztán folytatódott. Két hónap alatt munkát is sikerült találnom, mivel a tiszti főiskolán villamosmérnöki képesítést is kaptam. Valaki szólt Lénának, Léna meg nekem, hogy az egyetem fizika tanszékének egyik laboratóriumában van üresedés, úgy hogy ugorjak csak be és érdeklődjek. Azonnal felvettek. S a munkám sem volt nehéz. Holmi berendezéseket kellett szemmel tartanom, és szükség esetén megjavítanom. A kollégák is nagyszerű emberek voltak. Barátságosak, segítőkészek, tréfás kedvűek. Csak egy valami volt a bökkenő. Az is csak az elején. Megmondom, hogy mi. A fizetés. Pontosabban a fizetési napok. És pedig azért, mert havonta kétszer, amikor is előleget, ávánszot, illetve fizetést kaptunk, íratlan törvény volt, szinte kötelező, hogy kirúgjunk a hámból, azaz tartsunk egy szábántujt, ahogy a kollégák mondták. Ez azt jelentette, hogy vodkát és sört kellett hozni, jó sokat, meg harapnivalót, rendszerint ruszlit, kolbászt, szalonnát, ecetes uborkát, és berúgtunk. Vagy nem vettünk semmit, hanem elmentünk egy zákuszocsnájába, ami nem volt más, mint egy kocsma, és ott rúgtunk be. Mindig berúgtunk, mert ha elkezdtünk piálni, nem hagytuk abba, míg valamelyikünk össze nem esett, mint egy colstok. Ez volt a szokás, nem volt mit tenni ellene. Én meg még fiatal voltam, alig múltam huszonnégy, és nem volt tapasztalatom. Jó, jó, nem azt akarom mondani, hogy sohasem ittam, azt itt nem lehet, de nem túl sokat, és nem túl gyakran. A kollégák már tapasztalt vén piákosok voltak, és kiröhögtek, ha én még egy jelentéktelen kis vizespohárnyi vodkát se tudtam úgy benyesni, mint ők. Hát te férfi vagy, muzs-scsína, egyáltalán, vagy bábá, vénaszszony? Vágd be, mint szél a budi ajtót, s igyál utána egy kis sört kísérőnek. Vagy bort, az is jó, mondták, és én úgy tettem. Megszoktam, és a házasságomnak nyilván nem tett jót, hogy rászoktam. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Jólesett, és segített felejteni. Elsősorban azt, amit nehezen tudtam. Azt a nyavalyás büdös háborút, ott Koreában, ahol átlőtték a tüdőmet, és úgy véreztem, hogy majdnem elpatkoltam ott helyben, a bajtársaimat, akikkel valamikor együtt tanultunk, együtt vettünk részt kiképzésben, futkostunk a lányok után, s aztán elestek ütközetben. Látom őket, szinte kezemmel tapintom a fiatal srácokat, tiszteket és katonákat, amint fekszenek a csatamezőn, s ordítanak vérfagyasztóan, hogy vigyük ki innen őket, ne hagyjuk meghalni, s közben próbálják visszatuszkolni beleiket oda, ahonnan kiestek. S egyik állandó rémálmom, hogy egy öreg, cowboy kalapos amerikai katonával játszunk bújócskát a hegyekben, kezemben géppuska, s az ő kezében is géppuska, és tudjuk, hogy a másik mindjárt felbukkan, és lőni fog, illetve biztos le fog lőni. S lám, már itt is van, emeli a fegyvert, meghúzza a ravaszt, a csőből lángok csapnak ki, és... felébredek, hideg verítékben fürdök tetőtől talpig. Nos, ha berúgtam, utána mindig mélyen aludtam, és nem jöttek elő ezek a rémálmok. Csak később, mondta még Öcsi, és poharát fenékig ürítette.
Most akkor hát a házasságomról is kell mondanom néhány szót, folytatta. Tulajdonképpen sima volt, nem voltak különösebb gondok. Az egyiket már említettem, ami a pia volt. Léna természetesen nem szerette, ha spiccesen, részegen, vagy, ahogy ő szokta mondogatni, robotpilóta segítségével tudtam csak hazajönni. Melyik asszony szereti? Egyik sem. Mindig patáliát csinált, ha megtörtént. Leszidott és kiabált, hogy részeges disznó vagyok, és hogy rögtön másnap beadja a válópert, és hogy utálja a részegeseket, mert már volt egyszer szerencséje és a többi, és a többi, hisz tudod. Másnap persze, amikor a szokásos hasogató fejfájásra ébredtem a vodkától meg a sörtől, illetve attól, hogy kevertem, és erősen másnapos voltam, akkor letérdeltem Léna elé, és bocsánatáért esedeztem, mondván, hogy soha, de soha többé. Persze aztán jött megint a fizetés, és én megint ittam. Azt is mondtam már, hogy miért. A háború meg minden. Ha másra nem is volt jó, legalább arra, hogy enyhítse lelkiismeret-furdalásaimat.
Minden más tekintetben Léna maga volt a tökély. Végtelenül pedáns volt, főzni is tudott, orosz nőknél ez ritkaság, és rendet tartott. Ing és nadrág mindig vasalva, a cipőm is ragyogott mindig, mint Salamon töke, és ha úgy határoztunk, hogy kiruccanunk valahová, moziba, színházba, vagy étterembe, Léna is úgy kicsípte magát, hogy jó volt ránézni. Csinos volt és kívánatos. Arról sem tudok, hogy viszonya lett volna valakivel a tizenkét év alatt. Igaz, nekem sem volt, csak egyszer, de az sem az én hibámból. Ami pedig a nemi életünket illeti, hát az..., mondta Öcsi a megfelelő szavak után kutatva. Nos, mondta, egy úriember nem szokott arról beszélni, hogy milyen a nemi élete a nejével. Ámde először is én nem vagyok úriember, másodszor pedig Léna már nem a feleségem. Tehát beszélhetek róla. Így elmondhatom, hogy az, mármint a nemi életünk, végül is nem volt olyan fergeteges, mint amilyennek a kórházi betegágyban műtét után képzeltem, hogy lehetne. Sőt, meglehetősen szürke és unalmas volt. Azt is elmondom, hogy miért. Nem azt mondom, hogy nem volt jó Lénával az ágyban, de túl jó sem volt igazán. Ami leginkább zavart, az volt, hogy csak egyféleképpen volt velem hajlandó közösülni. Méghozzá úgy, hogy ő hasra feküdt, megemelte kissé a popsiját, nekem meg hátulról kellett behatolni. Azt mondta, hogy minden tisztességes házaspár így csinálja, ő pedig tisztességes akar lenni. Meg egyébként is, más testtartásban nem tud eljutni az orgazmusig, mondta. Ugyanakkor én a hagyományos módit kedvelem. Azt, amikor a nő hanyatt fekszik, szélesre tárja combját és ölét, a férfi meg ráhajol felülről, és úgy hatol belé. Hogy miért is vagyok ennyire maradi? Hát csak azért, mert szeretkezés közben nem bánom, ha világos van, vagy csak félhomály, és láthatom kedvesem szerelemtől, vágytól és kéjtől ittas nyitott két szemét, mely tükrözi, hogy a férfi, mármint én, micsoda egy jó bika, s közben csókol és csókol, harap és nyal a nyelvével, és nyög, sikoltozik, és mondja, hogy még, még, ne hagyd abba. Mert hogy hát én egy ilyen perverz alak vagyok, mondta erre Léna, a feleségem. Ráadásul az volt a nagy helyzet, hogy a Léna kedvenc póza engem egyszerűen lelohasztott. Mindig attól féltem, hogy így én sohase jutok el a csúcsra, és bizony ez nem egyszer meg is történt. Amikor is Léna azt mondta, hogy most már igazán hagyjam abba, mert neki már fáj, hogy csak fűrészelek. Légy szíves, Ecsi (így hívott), most már igazán elég, húzd ki. Szégyen ide vagy oda, megesett, hogy a feleségemmel való szeretkezés után csuklómozdulatokkal kellett magamon segíteni, hogy azért én is élvezzek valamit. Mint a kórházban.

Nos, öregem, hát így éltünk mi odafönt. Múltak az évek, elmúlt tíz, és aztán még több. Tulajdonképpen nem volt okom panaszra. Egy szép nagyvárosban laktam, volt lakásom, munkám és szép feleségem, voltak barátaim, és általában minden, ami kell. Ám úgy látszik, ha az embernek túl jól megy a sora, akkor előbb-utóbb beüt a krach. Ugye említettem, hogy volt egy mostohalányom. Eddig nem sokat meséltem róla, pedig tudnék, hisz ő is fontos szerepet töltött be az életemben, s végül meg is változtatta az egészet. Már a legelején mondtam, hogy kedves aranyos kislány volt a kis Léna, Lénocska, már háromévesen is. Azonnal megszerettem. Aztán amint nőtt és cseperedett, még inkább. Már csak azért is, mert amúgy jó gyerek volt, gond nem volt vele egy szál se. És lassan úgy kinyílt, mint egy szép virág. Szép nagylány lett belőle, és hát bevallom, kezdte izgatni a fantáziámat. Ám mivel az anyja meglehetősen ridegen bánt vele, megpróbáltam először is jó apja lenni. S úgy tűnt, hogy velem inkább volt bizalmas, mint anyjához, és jobban is kedvelt. Például, ha kisebb-nagyobb problémái, gondjai akadtak, tőlem kért tanácsot. Vajon melyik szoknyácskát vagy nadrágot, blúzt vagy pulcsit kapja magára, ha házi bulizni, vizsgázni vagy moziba megy ügyeletes udvarlójával? Adnék-e neki igazolást, ha lógni szeretne egyet az órákról? Az is gyakran előfordult, hogy elmentünk az állatkertbe, metrózni vagy csak úgy sétálni a nagyvárosban. S azt sosem felejtem el, amikor tizenhárom volt a Léna, még kislány, de már igencsak nyiladozott, amikor egyszer, júniusban kora estétől hajnalig sétáltam vele a Néva-parton, hogy lássa, megismerje és megszeresse a fehér éjszakákat, melyeket szinte minden jelentősebb orosz író és költő megénekelt így vagy amúgy. Amikor már majdnem otthon voltunk, hozzám simult, mint egy kismacska, és megcsókolt, úgy oroszosan, az ajkamon. Valami nagyon megdobbant bennem erre a csókra. Talán azért, gondoltam én akkor, mert valahogy nem nagyon volt szokás a csók a családban. Tanultam is kis Lénával sokszor. Nem volt buta kislány, de nehezen ment neki a matek és a fizika. Sokszor kért, hogy csináljam meg a házi feladatát. Megtettem. Az angolt például annyira megszerette, s ebben nekem is részem volt, hogy később szakmának is ezt választotta. Én ugyanis, akárcsak szüleim, mindig anglomániás voltam. Anyám és apám is olvasott angolul, voltak otthon könyveink ezen a nyelven. Mint ahogy németül is, de németül csak anyám tudott. Anyám tanítani is próbált mindkét nyelvre, de aztán abbamaradt. Ugyanis akkoriban nem volt divat az iskolában idegen nyelvet tanulni, és az angol- vagy németóra olyan rosszalkodó óra volt. Akárcsak a rajz meg az ének, amikor a gyerek jól kitombolhatja magát a tanár rovására. Ám a főiskolán igyekeztem nyelvet tanulni, amennyire csak lehetet. A nem kötelező angolórákra is jártam. Ugyanis elhatároztam, hogy Hemingwayt, akit korunk legnagyobb írójának tartottam, eredetiben fogom olvasni. El tudod képzelni, milyen büszke voltam magamra, amikor sikerült a The Snows of Kilimanjarót, szótár segítségével ugyan, de mégiscsak elolvasnom? Persze, hogy nem tudod elképzelni, mert mi az neked. Egyszer, tudod, még az is előfordult, hogy tolmács voltam Koreában. Elfogtak egy amerikai kis katonát, és hát a fejesek azt gondolták, hogy meg lehet tudni valamit tőle. Úgyhogy a politruk hívatott, mert azt hallotta (hallotta a fenét, ott volt a káderlapomon), hogy tudok angolul. Az enkávédés tiszt is úgy döntött, hogy inkább kérdez, mintsem hogy veréssel vallasson, mert minek. S amikor sikerült lefordítanom, amit a tiszt a kiskatonától akart kérdezni, mármint azt, hogy tiszt-e vagy sem, s aztán mást is, nagyon büszke voltam magamra, sőt boldog voltam. Még boldogabb voltam, amikor azt is le tudtam fordítani, amit az amerikai gyerek mondott, hogy dehogyis tiszt, hanem csak egy egyszerű dzsiáj, azaz prájvit, meg a többit, hát még büszkébb lettem magamra. De eltértem a tárgytól. A kis mostohalányomról beszéltem. Szóval az évekkel úgy kivirult, és olyan szép lett, hogy nem is találok szavakat. Persze, hogy szép lett. Hisz még tízéves korában elvittem egy ismert tornász edzőhöz, akivel elég szép eredményeket tudott az iskolások versenyein felmutatni. Még első is volt egyszer. De persze nem az volt a fontos, hogy bajnok legyen, hanem inkább az, hogy egészséges, sportos lány legyen, és szép legyen az alakja. Az is lett. De még mennyire! Azután, hogy azt a csókot kaptam tőle azokért a fehér éjszakákért, tulajdonképpen már tudtam, hogy nem csak úgy szeretem, mint a lányomat. S később, amikor már nagylány lett, úgy tizenhat éves, többször gondoltam arra, hogy be jó lenne elcsábítani ezt az orosz szépséget. Hisz elég volt látnom, ahogy ez a szép nagylány tesz-vesz, sürög-forog, körülöttem, és meglesnem néha, ahogy vetkőzik, és férfiasságom máris dagadozott. De ilyesmire, mármint arra, hogy valami olyasmit tegyek a mostohalányommal, amit nem szabad, csak gondolni mertem. Csendesen nyavalyogtam, és legfeljebb úgy enyhítettem rajta, mármint ezen a nyavalygáson, hogy Lénát, a feleségemet, parancsoltam ágyba. Általában engedelmeskedett.
S aztán megtörtént. Hogy tulajdonképpen mi történt, azt máig sem tudom pontosan, de azt tudom, hogy utána lépnem kellett. Hogy mi volt az? Hát vegyük szépen sorba az eseményeket. Talán így jobban kiderül, és megérted. Meg talán én is.
Február volt és hideg, s megint egy fizetési nap. Munka után tehát jöhetett egy újabb szabantuj. A társaság azonban most az egyszer elegáns helyen akart mulatni, és nem a munkahelyen vagy holmi kiskocsmákban. Elmentünk tehát a Nyevszkij Proszpektre, a jól ismert Zvezdá Szeverá étterembe, mely majdhogynem a legelőkelőbbnek számított akkoriban. Ittunk egy vodkát meg egy sört, de enni már semmit sem ettünk, mert sokalltuk a számlát. Felül is kerekedtünk, és mégis csak benéztünk néhány zábigálovkába a környéken. Ötbe, vagy hatba, vagy még többe, nem emlékszem. A lényeg, hogy megint jól berúgtunk. Szerencsémre még sikerült elcsípnem valamivel éjfél után az utolsó metrót haza, mert ha kint kellett volna maradnom éjszakázni valamelyik parkban, hát megfagyok. Igaz, ha minden törik vagy szakad, csak találtam volna egy taxit, ámbár az akkoriban nem volt könynyű. De mint mondtam, szerencsém volt. Elértem az utolsó szerelvényt.
Amikor a kulcsot a zárba helyeztem, még erősen zúgott a fejem. Na, gondoltam, lesz mindjárt nemulass. Kapok majd megint a nejemtől. Majd hallhatom, hogy te részeg disznó, hát így kell hazajönni? ámde a részegek bátorsága is megvolt bennem, az a bátorság, mely néha erőt adott ahhoz, hogy jól eltángáljam a Lénát, ha már nem bírtam tovább cérnával. S ilyenkor, lám, még csak térdre sem kellett borulnom előtte másnap, hogy megbocsásson, mert ő lett olyan, mint a kezes bárány. Aranyos és kedves, és állandóan ágyba akart bújni velem. Egyszer meg is kérdeztem, hogy lehet, hogy nem is haragszik, pedig ha jól emlékszem az előző nap alaposan elagyabugyáltam. Erre azt felelte, hogy „ha te is rendesen bánsz velem, én is rendesen bánok veled”. Ki érti ezt? Mert én sehogy. Úgy látszik, valami régi orosz beidegződés, hogy az asszony verve, a pénz számolva jó, ki tudja? Szóval, hazajövök, és, legyünk őszinték, részegen, éjfél már régen elmúlt, a fejem is elkezd fájni, mint ilyenkor szokott, de azért még egyenesen mentem, és rosszul sem voltam. Nem volt hányingerem. Sőt, jól éreztem magam, nagyon is jól. De azért igyekeztem csendben lenni, mert az az angol közmondás járt a fejemben, hogy „let sleeping dogs sleep”, ami ugyebár a harapós asszonykákra is vonatkozik, gondoltam kajánul. Gyorsan levetkőztem tehát, pizsamába bújtam, fogat mostam, és lefeküdtem a feleségem mellé, aki szerintem már aludt. Legalábbis úgy tűnt. Szép egyenletesen szedte a levegőt. Már én is úgy éreztem, hogy jön az álomtündér, amikor a feleségem mocorogni kezdett. Aztán meg érzem, hogy ott babrál a sliccem körül, kigombolja, bedugja a kezét, és simogatni kezd ott, ahol annyira szeretem. Aztán fölém hajol, és szenvedélyes puszit nyom a számra, és nyelvével a nyelvemet keresi. Hogy lehetséges ez? Az én Lénám, aki soha, de soha... De végül is, was liegt daran, ahogy otthon mondtuk. Mi van abban? Talán ő is megunta végre az egyformaságot, és most valami újat is akar. Szóval épp arra készülök, hogy Léna felvegye a szokásos pózt, tudod, már mondtam, amikor ő hasra fekszik, oszt megemeli kicsit a fenekét, ám egek, láss csodát... Az én Lénám átkulcsolja két karjával a nyakam, és húz maga felé. Én vagyok felül, ő alattam, öle szélesre tárva, és súgja, hogy most jó, gyere, gyere, nagyon jó, gyere. S ebben az ősi hagyományos pozitúrában csókol és harap, harap és csókol, mintha néhány órával ezelőtt nem ittam volna meg több, mint fél liter vodkát és legalább egy hordó sört, s mind ezt nem is érzi leheletemen. Lehet, hogy érezte, de most mit sem törődött vele. Csókolt és harapott, karmolt és szorított, sikoltozott és nyögdécselt, amit azelőtt meg nem tett volna soha a világ összes kincséért sem.
Aztán, mielőtt még elaludtam volna, helyesebben álomba ájultam volna, az a mámoros gondolat járt a fejemben, hogy lám, mégis csak sikerült. Végre valahára azzal a nővel voltam, akit már évek óta szerettem, és szeretek, és aki életem értelme. S ez a tudat olyan boldoggá tett, de olyan boldoggá, mint még semmi azelőtt. Szárnyalni szerettem volna, repülni valahová. De helyette elaludtam, s aludtam, mint akit letaglóztak. Majdnem egészen délig.
Amikor felébredtem és lassan magamhoz tértem, hangokat hallottam a konyhából. A feleségem és a mostohalányom beszélgettek. Nem éppen hangosan, de mivel mindig is jó volt a hallásom, jól kivettem szavaikat. Némelyiket. A kis Léna szipogott, az orrát fújta, és mintha olyasmit mondott volna, hogy „a te lányod”, „semmi erőszak”, „nem akarok állapotos lenni”, „részeg volt”, „észre sem vette.”. S aztán hallom, amint a nejem azt mondja, „ügyes voltál”, „lásd be, hogy...”, „igazi kis kurva vagy”, s közben hangosan felnevet.
Leesett a tantusz. Most értettem meg, csak most. Ezek összeesküdtek ellenem. Mint azok a gyémántcsempész maffiózók, akik egy orosz filmben egy olyan, hogy mondjam, ledér nőcskét használnak csalétkül, hogy félrevezessenek egy tisztességes szovjet állampolgárt, és megtudják, hol vannak az ékszerek elrejtve. Hirtelen úgy éreztem magam, mit Pecsorin, Lermontov hőse: fölösleges vagyok, lyisnyij cselovek. Megtűrnek, de nem kellek. Vagy csak azért kellek, hogy gúnyt űzzenek belőlem? És mégis csak legyen egy férfi a háznál, aki nem baj, ha van? Jól jön, ha kell, akár mindkettőjüknek. Micsoda lányok, micsoda némberek! Azt akarták tudomásomra hozni, amit sehogy sem akartam eddig megérteni. Azt, hogy nem én vagyok itt az úr, sohasem voltam, s ez itt nem az otthonom, sosem volt, és nem is lesz az. Itt lakom ugyan, de tudnom kell, hol a helyem. Nem vagyok otthon, hanem csak vendégségben. Pedig azért születünk erre a világra, hogy valahol otthon legyünk benne, ha még jól emlékszem gyermekkori olvasmányaim valamelyikére. Hogy ki írta, már nem tudom.
Kikászálódtam az ágyból, s a fürdőszobába mentem. Gondosan borotválkoztam, lezuhanyoztam. S aztán szótlanul összecsomagoltam minden cuccomat. Belefért egy bőröndbe és a katonazsákomba. Léna még megkérdezte, hová mész, Ecsi, kudá szobrálszjá? Nem válaszoltam. Minek? Felvettem a kabátom, fejemre tettem az usánkát, és el innen. Minél előbb. A Vársávszkij Vokzálra mentem. Metróval. Ott jegyet váltottam Csapig. Még két napig kellett a pályaudvaron rostokolnom, mert jegyet csak elővételbe tudtam venni. De nem bántam. Múlt az idő valahogy addig, míg végre felülhettem a vonatra. Két nap és két éjszaka a gyorsvonat egy hálófülkéjében a szinte kötelező, hagyományosan erős és forró csájával. De aztán megérkeztem. Hazatértem. Majdnem húsz évvel az után, hogy itt hagytam ezt a várost.
Hát, haver, így nem lettem tábornok, ármiji genyerál. Hiba csúszott a haditervbe. Vagy talán: Ember tervez, Isten végez? Lettem azonban valami más, azonkívül, hogy alkoholista vagyok. Hogy is mondják ezt mostanában? Invályid. Rokkant nyugdíjas. Szóval az lettem. Semmire sem jó, nemcsak fölösleges. Ugyanis jó múltkorában, úgy öt hónappal ezelőtt elmentem az esedékes kötelező orvosi vizsgálatra. Megállapították, hogy újabban van még egy bajom. Leukémia. Valószínűleg sugárfertőzés. Hol dolgoztam utoljára, kérdik az okos orvosok. Mondom nekik, hogy hol. És betartotta a biztonsági előírásokat? – kérdezték. Milyen biztonsági előírásokat? – kérdem én. Hát azokat, melyeket akkor kell betartani, ha radioaktív anyaggal is dolgozik valaki. Vastag gumikesztyű, gumi kötény, meg ilyesmi Nézek rájuk. Hogy tarthattam volna be, ha nem mondták, hogy radioaktív anyag is van itt valahol? Egyébként, honnan tudják, hogy mi volt ott? Radioaktív anyag vagy valami más? Nem szóltak az okos orvosok semmit. Csak a fejüket csóválták nagy komolyan.
Nos, nagyjából ez volt minden, amit Öcsitől megtudtam, mondta még Vili. Amikor utoljára láttam és beszéltem vele, rendületlenül szívta méregerős cigarettáját, és köhögött. Sokat, szinte állandóan köhögött, s ilyenkor bocsánatkérően nézett az emberre. „Ne is törődj, vele, haver, mondta. Talán még lesz egy kis időm, hogy elborozgassak veled egy kicsit az utolsó bevetésem előtt. Mert hát ostoba dolog a meghalás, tudom, és nagyon remélem, hogy addig, amíg énrám kerül a sor, fel fognak találni valami szérumot ellene. De különben az sem baj, ha nem. Csak ne köhögnék annyit ettől a Verhovinától. Mit gondolsz, nem kéne áttérnem valami gyengébbre? Vagy esetleg netalántán valamelyik filteresre? Biztos, nem köhögnék annyit,” mondta akkor még Öcsi, és nevetett. Köhögött, de nevetett. Sokat köhögött, nagyon sokat. De nem tudok róla, hogy abbahagyta volna a dohányzást.
Ezzel Vili befejezte mondókáját. Csend lett, senki sem szólt egy szót se. Vili se többet. Aztán Misi letette üres poharát a már üres butéliák mellé. Nos, úgy látszik nincs több, mondta. Se bor, se sör, se mondóka. Akkor akár mehetünk is, nem? Mert hogy Trojnoj kölnink még van, az van, és hát elígérkeztünk. Nehogy mán a többi kollegina elhervadjon itt nekünk. Boldog húsvéti ünnepeket, Eszter, boldog ünnepeket...

2006. november 24.

Forrás: Polísz, 2007. 103. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap