Ortutay Péter: Wass Albert és az amerikai álom – Az Eliza című regény alapján

Szerkesztő A, k, 02/13/2018 - 00:03

Amerika, melyről Wass Albert olyan sokat ír könyveiben, szép ország. Ma is az. Sőt, egy igazi tejjel, mézzel folyó Kánaán. Nem lehet nem szeretni. Gazdag és gyönyörű. Fejlett, kulturált és civilizált. Emberközpontú. Ezért az emberek is kedvesek, barátságosak. És ha nem kerül pénzükbe, vagy túl sok pénzükbe, mindig készek segíteni. Annak, aki eltévedt a nagyvárosban, lerobbant az autósztrádán, esetleg nincs egy „quarter”-je (25 centje) egy kis piára vagy fűre, adnak és segítenek. Még a kismacskáért is felmászik a fára a tűzoltó, meg az égő házból is kihozza a kiskutyát a tíz éves gazdinak, hisz láthattuk nem egy nagyszerű amerikai filmalkotásban. S ami lényeges: aki járt amarra, az jól tudja, hogy Amerika egyáltalán nem a bűnözés országa, sem pedig a gengsztereké vagy a maffiózóké, vagy a kábítószereseké, stb. Ez humbug. A hollywoodi filmipar torzszüleménye, ami nem igaz, annak ellenére sem, hogy ott is megtörténik egy s más, mint másutt a bátor és szép új világ akármelyikében. Hol nem? Aztán miért is ne lennének jók és kedvesek az amerikaiak? Hisz még azt sem tudják, milyen jó dolguk van a világ úgy 99 százalékához viszonyítva. Persze többé, vagy kevésbé. De van, mármint jó dolguk. És ezért, de talán nemcsak ezért, segítőkészség is van: „Can I help you?” Ez hangzik el leggyakrabban úton, útfélén, ha tanácstalan embertársukkal találkozik a jenki. Nem úgy, mint minálunk, itt Közép- Európában (s főként szép hazánkban), ahol az emberi kapcsolatok alapja – ha még némi túlzással is – az, hogy: „dögöljön meg a szomszéd tehene is.”
Azért kezdem Amerikának ezzel a laudációjával néhány gondolatomat Wass Albert eredetileg angolul írt Eliza című könyvéről (fordította: Kovács Attila Zoltán), mert az objektivitáshoz ez mindenképpen hozzátartozik. Minden kisebb és nagyobb hibája, s talán gőgje és arroganciája ellenére, no meg annak is ellenére, hogy most az USA az egyetlen szuper- és überszuperhatalom az egész világon, Amerika szép és jó. Társadalmi berendezkedésének filozófiai alapja a Pilgrim Fathers (Zarándok Atyák, 1620) -- akiket vallásukért üldöztek ki Európából -- első hálanapi sültpulykájának a befogadó szegény indiánokkal közösen (azért szegény, mert azoknak, mármint a befogadóknak, aztán irmagjuk sem maradt) elfogyasztása óta VÁLTOZATLAN. Problémáira pedig, melyek megvannak neki és más országoknak is vele együtt, most nem kívánunk kitérni. Amerika társadalmi berendezkedése, egész állami struktúrája az emberiesség elvére épült és épül ma is. Az 1787-ben az Alapító Atyák – Founding Fathers – által jóváhagyott amerikai alkotmány ma is él. Ez tény.
Mindezt fontosnak tartom hangsúlyozni, mert Wass Albert azt írta magáról egyszer, hogy ő egy „összekuszált világ emberiségének a lelkiismerete” kíván lenni S ezalatt „az összekuszált világ” alatt történetesen azt a világot értette, mely akkor épp nem Amerika volt. Hanem ott maradt a háta mögött Európában. Még pontosabban Közép-Európában, nevezetesen Erdélyben és Magyarországon. Hisz onnan került ki, illetve menekült – a szó szoros értelmében – saját és családja puszta életét mentve Amerikába. S ezt az országot ő is megszerette. Nemcsak azért, mert befogadta, állampolgárságot adott, otthont és kenyeret biztósított neki, hanem azt is lehetővé tette számára, hogy feljusson a csúcsra: még életében beteljesüljön számára az amerikai álom. Elismert író, egyetemi tanár, közéleti személyiség lett rendezett családi hátérrel, szépen felcseperedő (majdnem azt írtam egyik közismert volt főméltóságunk szavai után szabadon, hogy „felcserepedő”) gyerekeivel. Akikből mind lett ... valaki. Mindössze azt róják fel neki, Wass Albertnek, életrajzírói, hogy csemetéi nem tanultak meg magyarul. Ez egyébként őt is bántotta. A családi életben és az alkotó munkához annyira szükséges és elengedhetetlen háttérhez a fő támaszt Eliza jelentette. Az a nő, aki neki második felesége és fennt nevezett történelmi regényének egyik főszereplője lett. Lánykori nevén Elizabeth McClain.
Wass Albert 1951. szeptember 21.-én érkezett New York-ba a General Muir nevű hajón. Onnan „támogatóm, az Ohio állambeli Bellair-i W. G. McClain autójával vitt Bellair-be, ahol McClain gazdaságának irányítása várt rám,” írja önéletrajzában Wass Albert. Eliza, a prototípus, W. G. McClainnak volt a lánya.
Miről is szól tehát, és mit akar nekünk mondani Wass Albertnek ez a szép hosszú regénye (32 fejezet 382 oldal a szerzőnek egy nagyon rövid útószavával). Az író történelmi regénynek nevezi. Történelmi annyiban, hogy a cselekmény 1832. nov. 13.-ától ugyanezen évszázad hetvenes éveinek elejéig terjed, egészen Eliza haláláig, amikoris férje, Jacob Heatherington képletesen és kézzel foghatóan is emlékművet állít neki, elismervén ezáltal feleségének, az asszonynak és az édesanyának emberi nagyságát. Ám a könyv nem Ohio állam 18. századbeli úttörőinek állít emléket, vagy legalább is nem csak. Mert, amint azt az író maga is bevallja, „a könyvben szereplő honalapítók, akiknek a múltról kellett volna mesélniük, az összes jól bevált szabályt felrúgva magukkal ragadták az írót – ahelyett, hogy az író ragadta volna magával őket --, és az amerikai regét saját szájuk íze szerint írták meg.” Vagyis ez a regény történelmi jellege ellenére, vagy talán éppen azért, a máról és a mának szól a ma emberének. És mélyen a háttérben tudatunk mögött ott van, jelen van a mi szép világunk, az egykori szocialista valóság is szembe állítva egy emberségesebb világgal. Egy embertelen világ és egy emberközpontú világ. Kemény világ ez az utóbbi is, sokat, erőnkön felül kell dolgozni, verejtékezni és verekedni, öklünket és gyakran még a puskát is használni kell benne, de emberi. Nincs összekuszálva, és nincs a feje tetejére állítva. Aki akar, az el tud igazodni benne, mert nem kaotikus. Ennek a világnak a törvényeit, erkölcseit, szokásait is emberek formálják ugyan, ám a kiinduási pont az isteni igazság: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. És nemcsak „az amerikai bevándorlók kezdeti nehézségeiről, gazdasági és szellemi kibontakozásukró,l” valamint arról szól, „hogyan jutottak egyes családok a semmiből egyről a kettőre pusztán kezük munkájával és józan eszükkel,” ahogy azt egyik kritikusa, Szutor Ágnes írja. A regény arról szól, és azt mondja el nekünk, hogy az ember nemcsak azért született erre a világra, hogy „valahol otthon legyen benne.” Ez kevés. Hanem azért is, hogy „pusztán két keze munkájával és józan eszével” kivívhassa azt a lehetőséget, hogy emberhez méltóan éljen, és sikeres legyen. Még ebben az életben. És hogy mi a siker, azt ő dönti el. Ezért van szabad akarata. De ez nem képzelhető el egy fejtetőre állított világban, mint a szovjet gyarmatbirodalom, mint ahogy egy olyan „összekuszált” világban sem, mint „a szociálista tábor békeszerető országai,” hanem csak ott, ahol értelme is van az emberi munkának, mert van rá lehetőség, hogy Isten segítségével, dolgozva és imádkozva (ora et labora) „a semmiből egyről a kettőre” jussson. Ebben az értelemben a regény mindenképpen mai. A 20., sőt a 21. század emberéhez szól, aki hajlamos arról megfeledkezni, hogy nemcsak teste, de lelke is van. Igen, lelke, melyet a kommunista-szocialista hitvilág, ateizmus volt hivatalosan a neve ennek az ideológiának, lábbal taposott, darabokra tépett, és még létezését is letagadta. Mi pedig, méltó örökösei ennek a hitvilágnak, a könnyebb utat választva megyünk előre. Vagy talán hátra. Mert készek vagyunk megadni a császárnak, azt ami az övé, mert ha nem, előbb utóbb az összes mindenkori császár így vagy amúgy – rezsik és adók formájában -- ugyis kipréseli belőlünk, de az Isten várhat. Majd egyszer. Ha már távoztunk az örök vadászmezőkre, ahol a nagy Manitou, aki úgysem létezik, küld majd nekünk bölényt eleget a puskavégre, ahogy a marxi-lenini ideológia filozófusai hirdették nekünk nagy hangon és hangosan röhögve az ilyen mesebeszédeken a foxi-maxis hittanórákon – ná urokách naucsnovo kommunyizma, gyiályektyicseszkovo i isztoricseszkovo mátyeriályizma, hogy mindenki értse.
 A regény rengeteg szereplőt, történelmi (most már) eseményt említ, és ír le káprázatosan az Ohio állambeli Jacob Heatheringtontól (Eliza férje), a vidék gazdagságának egyik megteremtőjétől kezdve a kétkezi munkásokig és kalandorokig, az egyszerű emberek családalapításától és családi életük apró eseményeitől a nagy amerikai polgárháborúig és a rabszolgák felszabadításáig. Sokszínű paletta ez a regény. A különböző életek és sorsok is egy-egy szálon futnak, hogy aztán majd egy egységes egészben álljanak össze: a regény eszmei mondanivalójában, ami ugyan az, mint Madáchnál. „A küzdés maga.” Ami szép és gyönyörű, méltó az emberhez. Helyt kell állni. Vagy ahogy ma mondják, szembe kell nézni a kihívásokkal, melyek voltak, vannak és lesznek mindig és mindenütt. Ám a végső cél csak így érhető el. Így lehet az amerikai álom valóság. Az amerikai álom, mely nemcsak Wass Albert szeme előtt lebegett állandóan ott Floridában. Hanem a legtöbb amerikai nagy író szeme előtt is. Néhány nevet is említenék, akiknél ez állandó téma: Steinbeck, Dreiser, Fitzgerald, Faulkner, Tennessee Williams. Igen, az amerikai álom sokszor illúzió, de elérhető. Végül is sokan, nagyon sokan elérték. Hisz a bevándorlók egyike sem érkezett az újhazába gazdagon. Wass Albert is ezt mondja, még akkor is, ha nem zárja ki a csalódás lehetőségét sem: „... a függetlenségnek ára van,” mondja egyhelyütt.
 Azért nagy ez a Wass Albert mű, mert az emberiséget izgató problémák közül nagyon sokat érint, és ha lehet, véleményt is mond róluk, sőt ha lehetséges megoldást is ajánl. Csak néhányat említenék a nagy kérdések, vagy ha úgy tetszik bölcsességek közül. Mindegyikük mélyen emberi és emberséges. Egy helyütt például azt mondja, ill. mondatja valakivel -- s ez szerintem a regény egyik fő motivuma (legalábbis a pozitív szereplők eszerint járnak el) --, hogy „ha édes szőlőfürtöt szakítasz, oszd meg másokkal is, de ha olyan ügyetlen voltál, hogy savanyú szemeket szedtél, tartsd meg őket magadnak.”
Hát igen. Mi, emberek, leginkább ennek a fordítottját szeretjük megcselekedni: ha valami jó, azt mind magunknak akarjuk, ha pedig valami rossz, akkor azt kapja meg a másik. A másikat meg vigye el az ördög.
A következőhöz pedig majd nem is kell kommentár: „Háromféle ember van a világon: azok, aki a maguk urai, azok, akik másoknak dolgoznak, valamint azok, akik egyszerűen kerülik a munkát. Akik a maguk urai, azok a mindentudók, mert uralják a sorsot. Ők azok, akik városokat, országokat, nemzeteket képesek felépíteni. Ők azok, akik a világot olyanná teszik, amilyennek lennie kell,” mondja el véleményét Jacob Heatheringnek (aki az első típushoz tartozik) egy folyami gőzős kapitánya, Otis McDuff.
Az a gondolatot, hogy nehéz, vagy szinte lehetetlen egy embertelen „összekuszált” világban jóra törekedni, az alábbi frappáns mondásokkal támaszthatók alá: „A jó Isten vezeti azokat, akik jó célért kűzdenek.” „... és akiben szeretet nincsen, nem ismeri meg Istent, mert Isten maga a szeretet.” És: „... a boldogságnak nincs semmi, de semmi köze a pénzhez.”
 Végezetül hadd említsek még egy gondolatot, egy nagyon időszerűt. Eliza, amikor a hatalmas ipari fejlődést látja (gomba módra szaporodó bányák és gyárak, gőzmozdony és szeszfőzde, stb.), megjegyzi: „A legtöbben azért jöttünk ide, hogy elszökjünk az elől az élet elől, ami úgy nyomta a vállunkat, mint a rabiga. ... De mi lesz, ha elfogy a tér, és már nem mehetnek tovább?”
A helyzet úgy tűnik változatlan. Az ember még mindig próbál tovább menni, tovább és tovább, ám egyszer csak „elfogy a tér” ... és nem lesz tovább. És akkor vajon mi lesz. Még pontosan nem tudjuk, de erősen sejtjük, hogy valami lesz. De az nem lesz nagyon jó, sem valami nagyon szép. Ez már biztosnak látszik. Globális felmelegedés, cunamik, szeny és piszok mindenütt, ésatöbbi.
Úgy érzem, hogy a regény ugyanakkor valahol igazolása próbál lenni az író lelkiismerete mélyén rágódó kételyeknek is. Azoknak a kételyeknek, melyektől a becsületes és tisztességes ember lelke valahogy sehogysem tud menekülni: jól tette-e, helyesen cselekedett-e akkor, amikor úgy döntött, hogy családját hatrahagyva kivándorol Amerikába. Vagyis, hogy vállalja sorsát. Most már tudjuk, hogy igen, ezerszer is igen. De ő, szegény, vívódott. Próbálja elmondani, igazolni, hogy igen, csak így juthatott a semmiből egyről a kettőre azután, hogy mindenétől megfosztották, nincstelen földönfutóvá tették, kiebrudalták, sőt szülőföldjén, Erdélyben halálra is ítélték a felséges nép nevében. Nem volt más választása. Csak menekülni. Jól döntött. Így vihette, és vitte is valamire. Sőt sokra, többre, mint eleinte gondolta. Persze, kellett hozzá Isten segítsége, no meg a jószerencse. Mert ha e kettő elpártol! Akkor baj van. És ha maradt volna, ne adj Isten esetleg szülőföldjén, Erdélyben, akkor ma Wass Albert nagy műveivel, a legtöbbel, szegényebbek lettünk volna.
Ennek a gondolatsornak az igazolására hadd idézzek néhány sort egy másik könyvből is. Szerzője Hetényi Varga Károly. Címe Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyákában (Lámpás kiadó, Abaliget, 1992). Két kötet, több mint 1.200 (egyezer kettőszáz) oldal. Csak papok, mártírpapok rövid életrajzi adatait tartamazza, itt-ott családtagok visszaemlékezéseivel. (Érdekes, hogy ezt a listát valahogy nem hozták nyilvánosságra Magyarországon. És vajon fogják-e, mármint nyilvánosságra hozni?). Az idézet egy ilyen papról szól, akit személyesen is ismertem. Helyesebben csak feleségét, Médi nénit, és a négy Zseltvay gyereket. Három srác és egy kislány. Gyuri, Mityu, Juszti és Zsuzsa. Gyerekkori játszópajtásaim voltak abban a feje tetejére állított szép világban a szovjet Kárpátontúli területen, Magyarországnak ezen az ebek harmincadjára vetett három vármegyéjében (Ung, Ugocsa, Bereg), ahonnan nekünk nem sikerült idejében elhúzni a csíkot a „felszabadítók” elől (ui. bekerítettek, hátulról, Románia felől szabadítottak fel), ott ragadtunk. De ez egy másik történet. Az említett idézet, melyet felesége mond el férjéről, az ungvári Zseltvay Miklós görögkatolikus parochusról, a következő: ”Elbúcsúztúnk. Ő átlépte a börtön küszöbét. Akkor láttam először sírni ... Ez volt a legnehezebb. Én hátrafordultam, és hazamentem a gyerekekhez. Hat évig nem láttuk egymást... S amikor hazajött, szinte beszélni sem tudtam az örömtől. Csodálatos érzés volt,” meséltel Médi nén, és könnyezett (I. kötet, 529.old). Mert könnyezni nem csak Moszkvában szabad, mely nagyváros tudvalevőleg úgysem hisz a könnyeknek.
Hogy mit akarok ezzel az idézettel mondani? Mindössze azt, hogy Médi néni akkor volt a legboldogabb az életben, amikor hat év után ismét láthatta férjét. Mert mégis csak kiszabadult azután, hogy hat évig tartották fogva ... semmiért. Akárcsak Déry Tibor Szerelem c. gyönyörű kisregényének központi alakja, a férj, akit szintén az asszonya várt otthon. Elizának, Jacob Heatherington feleségének pedig az lehetett volna a legnagyobb boldogság, hogy az évekig szenet lapátoló férje végül is nagy és gazdag ember lett. Hogy vitte valamire. És vele együtt ő is. Az persze más kérdés, hogy „ ... a boldogságnak nincs semmi, de semmi köze a pénzhez.”
Zseltvayakról azóta sem hallottam semmit. Azt azonban tudom, hogy egyikük sem lett Wass Albert gyerekeihez hasonlóan olyan ember, aki magas amerikai kormánykitüntetésekben részesült volna a haza javára tett szolgálataiért. Talán, ha esetleg Zseltvay Miklósnak is sikerült volna kivándorolni. Ki tudja? Egyik gyerek sem volt kelekótya. Sőt, úgy emlékszem a Mityu már a középiskolában is számtani zseninek számított.
Nemcsak a könyveknek van meg a saját sorsuk, hanem az embereknek is. És ezt a sorsot tudatosan kell vállalni, mert aki nem vállalja, azt az élet elsodorja, mint a falavelet. Nincs mese. De hát ezt már az ókori Rómában is tudták: fata volentem ducunt, nolentem trahunt. Wass Albert csak újfent megerősíti. Ez tehát a legfőbb mondanivalója Eliza című regényének, melyet őszintén merek ajánlani azoknak, akik igazi olvasói élményre vágynak. Nem fognak csalódni.. Mihez lesz hasonlítható ez az élmény? Talán ahhoz, melyet az érez, aki egy mélyet sóhajtva épp becsukta a Buddenbrook vagy a Thibault család történetéről szóló könyvet. Vagy a doktor Zsivágót. Miután végig olvasta persze.

Mivel a könyv eredetileg angolul íródott, engedjenek meg még egy gondolatot, illetve egy kérdést, mely felvethető, sőt, felvetendő. Ez pedig a fordítás minőségének a kérdése. Vagyis az, hogy jó-e, vagy rossz-e, ill. egyáltalán milyen is ez a fordítás?
A frázisokat elkerülendő a kérdést csak úgy lehet megválaszolni, ha – mint az élet bármelyik területén -- rendelkezünk valamilyen kritériumokkal a minőség meghatározására. Arra, hogy eldöntsük, hogy jó-e vagy rossz egy adott célnyelvű változat, természetesen a fordítás tudományában (más nyelveken translation studies, Übersetzungswissenschaft, tyeorija perevodá, stb.) is vannak ilyen kritériumok, pontosabban van egy. Ez pedig az ekvivalencia. Ennek alapján tudhatjuk meg, hogy milyen is egy fordítás. Ha ekvivalens, magyarul egyenértékű az eredetivel, akkor jó. Ha nem, akkor rossz. A baj viszont az, hogy az ekvivalencia fogalma meglehetősen cseppfolyós, nehezen megfogható ebben az értelemben és elméletben. Különböző kutatók különbözőképpen érvelnek. Van, aki azt állítja, hogy kilenc (pl. az orosz Komisszárov), s van, aki meg azt, hogy csak két típusa van ennek az ekvivalenciának (pl. az amerikai Nida). És egy fordítás csak akkor jó, mondják e tudós kutatók, ha ezek a típusok maradéktalanul kimutathatók benne.
Egy neves magyar fordításkutató, Klaudy Kinga, három ekvivalencia-típust tart célszerűnek szem előtt tartani. Ezért e célszerűség kedvéért használjuk most az ő elméletét. Szerinte van referenciális, kontextuális és funkcionális ekvivalencia. Röviden definiálva a referenciális ekvivalencia az, amikor egy adott szó, fogalom, tárgy a fordításban is ugyan az, mint az eredetiben. Vagyis, durván, ha asztalról beszélünk, az ne legyen szék, stb. A kontextuális referencia azt jelenti, hogy az egyes szövegrészek, vagy akár mondatok ugyanazt a helyet és szerepet töltsék be a fordításban, mint az eredetiben. A párbeszéd például legyen párbeszéd, a monológ monológ, stb. És végül a funkcionális ekvivalencia olyan egyenértékűség, amikor a fordított szövegnek is az a funkciója, ami az eredetinek. Ez azt jelenti, hogy – nagyon sarkítva – egy vers például ne hangozzék úgy, mint egy használati utasítás, és fordítva.Nos, hogy Kovács Attila Zoltán fordítása milyen a referenciális és kontextuális ekvivalencia szempontjából, nehézen tudnám megmondani, mert az eredeti angol szöveget nem olvastam. De hogy funkcionálisan jó, sőt kitűnő, azt, mint bíráló, állíthatom. Az olvasó egy igazi szép magyar regényt tart a kezében, egy olyan regényt, mely a szóhasználat, a kifejezések gazdagságával és színességével Wass Albert akár melyik magyarul írt könyvével is felveszi a versenyt. Egy kicsit, de nagyon kicsit talán elmarad mögötte. Egy tüzetesebb elemzés alapján ez persze még jobban kimutatható lenne. Mint ahogy az ellenkezője is, esetleg.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap