Pär Lagerkvist (Svédország): A pincelakás

Szerkesztő A, sze, 06/13/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

 
 

 

Mindannyian láttuk már, és szinte naponta újra látjuk. Tovább aztán nem is törődünk vele. Olykor-olykor elhaladunk mellette, de különösebben nem figyelünk rá. Mintha itt lenne a helye, mintha hozzátartozna az életünkhöz. Ő Lindgren, a kis lábatlan öreg, aki kezén vonszolja magát előre az utcákon és parkokon át. Bőrkesztyűt visel; lábcsonkjait is bőrrel védi. Rövid szakállal övezett arcának mély barázdái nem elegendőek fájdalma kifejezésére, szeme kicsi és alázatos. Mind találkoztunk már vele, nap mint nap újra látjuk, megszoktuk – mintha csak a részünkké vált volna. Menet közben aprópénzt ejtünk megviselt tenyerébe; neki is csak élnie kell.
Kevesen tudnak róla többet annál, mint hogy itt van. Azért akarok bővebben mesélni róla, mert én ismerem.
Sokszor előfordult, hogy megálltam az öreg előtt, és pár percig beszélgettem vele; valami megnyugtató jóság áradt belőle, és bizonyos értelemben szükségem volt rá. Olyan gyakran beszéltem vele, hogy azt lehetett hinni, egy szerencsétlen rokonom. De nem. A mi nemzetségünkben nincsen nyomorúság, mindössze egy bizonyos gond, ami csak és kizárólag a miénk, és amit emelt fővel viselünk. Egyszerűen beszélnem kellett vele, egyrészt őmiatta, hogy ne érezze magát kitaszítottnak, de magam miatt is, mert volt a számomra valami mondanivalója. És nem éreztem, hogy szakadék lenne köztünk. Sokszor gondoltam arra, hogy ha nekem nem lenne lábam, hogy járjak, ha nekem kellene a földön vonszolnom magamat, ahogy neki – ez illene hozzám. Eszembe sem jutott azon csodálkozni, hogy képesnek érzem magamat erre. Ilyen értelemben valóban volt bennünk valami közös.
Egy őszi estén a parkban találkoztam vele, ahol a szerelmesek szoktak találkát adni egymásnak. Ott ült az egyik lámpaoszlop alatt, hogy látható legyen, és előrenyújtotta erősen kérges tenyerét, pedig senki sem járt arra. Talán azt hitte, hogy a szerelem adakozóvá tesz. Valójában nem sokat tudott a világ dolgairól, csak ült kinyújtott karral, és élt, dacolva a világgal. Nemrég állt el az eső. Lindgren a nedves talajtól sáros volt, fáradtnak és elgyötörtnek látszott.
– Hát, Lindgren, lassan elindulhatna hazafelé – mondtam –, késő van.
– Igen – válaszolt –, az lesz a legjobb.
– Egy darabon elkísérem – ajánlkoztam. – Hol lakik?
Megnevezte az utcát, kiderült, hogy nem messze lakunk egymástól, egyfelé vezet az utunk.
Átmentünk az utca túloldalára.
– Nem veszélyes így áthaladni az út egyik oldaláról a másikra? – kérdeztem.
– Ó, nem – válaszolta –, vigyáznak rám. Tegnap egy rendőr az egész forgalmat leállította, hogy átmehessek. Csak arra kért, hogy igyekezzek, és ez nem is csoda. Ó, nem, itt mindenki ismer engem. Akár azt is hihetnék, hogy itt lakom.
Lassan továbbmentünk. Kicsiket léptem, de még így is időről időre meg kellett állnom, hogy lépést tudjon tartani velem. Újra eleredt az eső. A lábam mellett csúszott előre; sáros kezével karmolta az utca kockakövét; törzse ritmusosan süllyedt és emelkedett. Egy állathoz volt hasonló, mely a barlangja felé vonszolja magát. Pedig ember volt, akárcsak én, hallottam beszélni és lélegezni ott lent. Látni alig láttam, mert köd volt és az utcai lámpák csak gyéren világítottak. Hirtelen erős szánakozás öntött el, ahogy hallottam, mint igyekszik a nyomomban maradni.
– Lindgren, nem érzi nehéznek, hogy ilyen sorsot kell viselnie? – kérdeztem. – Bizonyára sokszor elkeseredik.
– Nem – válaszolt lentről. – Érdekes, de nem olyan nehéz, ahogy az emberek gondolják. Meg lehet szokni. És én ilyennek születtem, így az ember nem érzékeli any-nyira a különbséget, mint ha valaki ép és egészséges, aztán egyszer csak történik valami, amire soha nem számított. Nem, ha jobban meggondolom, nem hiszem, hogy panaszkodnivalóm lenne. Sokan vannak, akiknek nálam rosszabbul megy. Engem megkímélt a sorsom számos olyan dologtól, amit másoknak végig kell csinálniuk. Biztonságban érzem magam itt, ezen a világon, mert velem a sors mindig könyörületes volt. Az úrnak nem szabad elfelejtenie, hogy én csak a jóval érintkezem.
– Igazán? – kérdeztem.
– Igen, csak a jó emberekkel kerülök kapcsolatba, csak ők állnak meg és adnak pár fillért. A többiekről semmit sem tudok, ők egyszerűen továbbmennek.
– Maga aztán ért hozzá, hogy kizárólag a dolgok jó oldalát nézze! – válaszoltam, és elmosolyodtam.
– Ez igaz – mondta komolyan. – És ez olyasmi, amit meg kell becsülni.
Be kellett látnom, hogy igaza van. Hiszen micsoda áldás, ha valaki az életben csak a jót ismeri meg.
Folytattuk az utunkat. Egy alagsori üzletből fény szűrődött ki.
– Itt meg kell vennem a kenyeret – mondta, odacsúszott az ablakhoz és bekopogott. Egy leány jött föl csomaggal a kezében, ami már elő volt készítve.
– Jó estét, Lindgren – üdvözölte. – Micsoda idő! Most már haza kell mennie.
– Igen, ez lesz – válaszolta az öreg. Búcsúzóul bólintottak egymásnak. A lány behúzta maga mögött az ajtót.
– Mindig alagsorban vásárolok – magyarázta, miközben haladtunk tovább.
– Meg tudom érteni – válaszoltam.
– Igen, mert az ottani emberek mindig barátságosak.
– Vagy úgy? Meglehet.
– Így van – mondta határozottan.
Egy ideig sötét, göröngyös utcákon haladtunk.
– Én magam is pincében lakom, amint az úr gondolhatja is – szólalt meg újra egy kis idő múltán. – Ez felel meg nekem a legjobban. A háziurunk rendezte így. Figyelemreméltó ember.
Így hagytuk magunk mögött egyik utcát a másik után, és tapogatóztunk előre. Eddig soha nem tűnt föl, milyen hosszú utat kell megtennem hazáig. Fáradt és kimerült voltam. Az volt az érzésem, mintha magamat is úgy kellett volna vonszolnom a sötétségen keresztül, fáradságosan és keservesen, bár én nem voltam nyomorék. Egyenesen jártam, ahogyan kell.
A lámpák fényénél láttam Lindgrent odalenn csúszni, aztán újra eltűnt, és csak ziháló lélegzetét hallottam.
Végre megérkeztünk az utcába, a házhoz, ahol lakik. Nagy, tekintélyes épület volt, majdnem minden ablakban égett a villany; a második emeleten mintha valamit ünnepség lett volna, ragyogtak a fények, zene hangjai szűrődtek ki a nyirkos őszi éjszakába, táncoló párok árnyai suhantak el az ablakokban. Lindgren odakúszott a lépcsőhöz. Három-négy lépcső vezetett le a lakásához. Az ajtó mellett ablak volt, melyet függöny takart, és az ablakpárkányon szardíniásdoboz, virághagymákkal.
– Az úr biztosan azért kísért el, hogy lássa, hogyan élek – fordult hozzám.
Erre nem is gondoltam. Nem volt tudatos, de valószínűleg ezt akarhattam. Különös szorongásom támadt. Miért is kellene lemennem, hiszen nem vagyunk olyan közeli ismerősök. Csak egy darabon elkísértem, mert egyfelé vitt az utunk. Nem állt szándékomban lemenni a lakásába. Miért mennék le? Mégis le kellett mennem.
Eszembe jutott, hogy azt a családot ott fenn, amelyik ünnepel, tulajdonképpen ismerem. Különös, hogy engem nem hívtak meg. Valószínűleg megfeledkeztek rólam.
– Remélem, nem haragszik az úr, hogy meghívtam – mondta az öreg, amikor észrevette, hogy hallgatok.
– Nem – válaszoltam.
Félreértett. Természetesen le akartam menni hozzá, látni, hogyan él, hiszen ezért jöttem el idáig. Oda akartam menni, ahova meghívnak.
Lekínlódta magát a lépcsőkön, elővette a kulcsot és betette a zárba. Megfigyeltem, hogy lejjebb volt helyezve, hogy elérje.
– A háziurunk gondoskodott róla – magyarázta. – Ő mindenre gondol.
Az ajtó kinyílt, beléptünk. Mikor felgyulladt a villany, körülnéztem a szobában. Kicsi volt és szegényes, a hideg kőlapokat néhány szőnyegfoszlány fedte. Középen asztal állt, melynek le voltak fűrészelve a lábai, és két alacsony szék. Az egyik sarokban egy kályha, amin az ételt is meg lehetett főzni, mellette egy állvány, a tálalás céljára. Rajta felcímkézett dobozok álltak nagyságrendben, egymás mellett, és félretett kenyérmaradékok sorakoztak, amiket a kávéba mártva fogyaszt el. Az állvány szélén papírból kivágott csipkeszegély. Az egyik fal mellett állt az ágy, egy egyszerű priccs, kevéssel a föld felett, tiszta ágyterítővel letakarva. A szoba minden szegénysége ellenére rendes és ízléses volt. Nem tudom miért, de e rend láttán torokszorító érzésem támadt. Miért él így? Én az ő helyében piszkosan és rendetlenül akarnék élni, éppen csak meghúzódni az odúmban, mint egy állat, úgy könnyebb lenne kibírni. De itt minden tiszta és rendezett volt. Úgy csúszkált körbe, mint egy kedves kis otthonban, tett-vett, fölmászott a virágvázáért az asztalra, megtöltötte vízzel, visszatette, újra lemászott, terítőt vett elő egy virágmintás ládából, kiterítette, csészéket és tányérokat helyezett el rajta. Szívbemarkoló látvány volt, ahogy ezekkel a jól ismert dolgokkal foglalatoskodott.
A bőrkesztyűt levette, széles tenyere forradásokkal volt tele. Tüzet gyújtott, fújta, amíg fellángolt, szenet tett rá, a kávéskanna után nyúlt és a tűz fölé helyezte. Segítenem nem volt szabad, nem, ő tudta a legjobban, mit hogyan kell csinálni. Ügyesen tett-vett, látszott, mennyire jólesik neki, milyen szívesen foglalatoskodik. Időről időre jókedvűen rám nézett, valami melegség és biztonság érződött rajta itt, az otthonában, nem úgy, mint kint az utcán. A tűzön hamarosan felforrt a víz, és a kávé illata betöltötte a szobát. Amikor elkészült, nagy nehezen felmászott a székére, és megelégedett sóhajjal elhelyezkedett rajta. Kitöltötte a kávét, és nekiláttunk. Jólesően felmelegített. Kenyérrel is kínált, de azt nem akartam elfogadni. Különös ünnepélyességgel evett. Egyenként vette el a kenyérdarabokat, és minden morzsát gondosan összegyűjtött. Áhítat volt abban, ahogy evett. A szeme csillogott, soha nem láttam még ilyen ragyogó, békésen átszellemült arckifejezést. Torokszorítóan megható érzés volt látni, ahogyan a saját nyomorában sürgölődött. Hogy volt képes rá? Én, aki teljes életet éltem, aki csak váratlan vendég voltam nála, látva, hogy él itt lent a barlangjában – nem leltem a helyemet. Igen, gondoltam magamban, kell, hogy legyen valami más, valami, amiben hisz, talán azokhoz tartozik, akik hisznek Istenben és az effélékben, és akkor az ember mindent el tud viselni, akkor semmi sem nehéz. És ekkor rájöttem, hogy éppen ezt akartam kérdezni tőle, ami engem mindig is nyomasztott, ami nem hagyott nyugodni, ami lehúzott oda, ahol semmi keresnivalóm nem volt, ezért kísértem el hazáig, hogy ezt számon kérjem rajta. Nem volt itt más dolgom, mint hogy ezt megkérdezzem tőle.
– Mondja meg nekem, Lindgren – kezdtem –, ha az ember élete olyan, mint a magáé, ha így kell szenvednie, jobban érzi-e a szükségességét, mint mi, többiek, hogy higgyen ezen a világon kívül valami másban is, Istenben, aki uralkodik, és hogy valami magasabb rendű célja van azzal, amit a vállainkra tesz?
Az öreg gondolkodott egy keveset.
– Nem – válaszolta tétovázva –, nem, ha az embernek olyan az élete, mint az enyém.
Furcsa szorongással hallgattam a válaszát. Hát semmit sem sejtett a nyomorából? Nem tudta, hogy milyen gazdag és gyönyörű tud lenni az élet?
– Nem – folytatta a gondolataiba merülve –, nem mi vagyunk azok, akiknek szükségük van rá. Még ha létezne is, nekünk csak azt mondhatná, amit már úgyis megértettünk, és amiért hálásak is vagyunk. Sokat beszéltem erről a háziurunkkal, ő sok mindenre megtanított. Az úr talán nem ismeri a mi háziurunkat; meg kellene ismerkednie vele, csodálatos ember.
– Nem, nem ismerem – válaszoltam.
– Igen, értem, de meg kellene ismernie.
Meglehet, gondoltam magamban. Nem tudtam, miféle figyelemreméltó háziúr lehet, akiről beszél; valóban különleges kellett, hogy legyen, de én egy másik házban laktam. Ezt azonban csak magamban gondoltam, nem mondtam ki.
– Csodálom – vette fel az öreg újra a beszéd fonalát. – Sok háza van, tulajdonképpen talán az összes, a maguké is bizonyára az övé… Igen – folytatta –, hihetetlen, ahogy mindent irányít és elrendez. Amikor idejöttem, és megkérdeztem, tudna-e nekem itt szállást adni, mert hát nekem is csak laknom kell valahol, hosszasan, vizsgáztatólag nézett.
– Igen, téged el tudlak helyezni a pincében – mondta –, hiszen fönt a házban nem is tudnál lakni.
– Nem – válaszoltam –, érthető.
– Azt hiszem, a pince meg fog felelni – folytatta –, remélem, nem kell csalódnom benned. Megfelel?
– Nekem megfelelőnek látszik.
– Igen. Tudod, lent a pincében nem lakhat akárki. Ott nem lehet semmi keserűség, semmi gyűlölet, ott nem lehet rosszindulatú, megbízhatatlan népség. Fent a házban mindenféle ember lakhat, olyanok is, akikről alig tudok valamit, de az alagsorban csak jó, megbízható embereket akarok, akiket ismerek, és közel állnak hozzám. Mit gondolsz, te ezek közé tartozol?
– Azt hiszem, igen – feleltem vidáman.
– Hát jó, de ki tudod-e fizetni a lakbért? – kérdezte, mert ugyanakkor szigorú is. Mindenkinek fizetnie kell, ez senkinek sincs elengedve, legyen bármilyen szerencsétlen. – Olcsón megkapod, hiszen nem vagy sokra képes. De valamit mindenképpen fizetned kell. Hogyan fogod megszerezni a pénzt?
– A jó emberek költségén kell élnem ezen a világon.
– Vannak ilyenek? – kérdezte, és élesen a szemembe nézett. Sokan kell, hogy legyenek, ez nyilvánvaló. – Rendben van – mondta végül. – Tulajdonképpen ki lehet számítani, ha az ember akarja. Te értelmes ember vagy. Nálam ellakhatsz.”
– Igen, ő valóban figyelemreméltó, bár egyszerű és természetes. Sok mindenen átsegített. Nélküle nem menne. Időről időre benéz hozzám, és beszélget velem egy darabig. Ez erőt ad. Az tartja az emberben a lelket, ha van, aki elismeri. „Lindgren figyelemreméltó ember”, szokta mondani. Jó ezt hallani.
Jókedvűen, szinte boldogan nézett rám.
– Az úr szintén figyelemreméltó? – kérdezte.
Nem válaszoltam, a padlót néztem, nem akartam, hogy találkozzon a tekintetünk.
– Az kell, hogy legyen – vélekedett –, sok mindenen átsegíti az embert, ha tudja, hogy az.
A szűkösen berendezett szoba biztonságot árasztott. A lámpafény szétáradt az alacsony, lefűrészelt lábú asztal fölött a terítőn, ahol a félretett kenyérdarabok gyülekeztek, az ágyon, amin megpihen. Nem törődött a hallgatásommal. Ült, és szemmel láthatólag a saját gondolataival volt elfoglalva.
Aztán lekúszott a székről, megnézte a tüzet, elmosta és helyre tette a csészéket. Odacsúszott a priccshez, megágyazott, összehajtogatta az ágytakarót. Mikor aztán a szék karfájára terítette és elsimította, megállt egy pillanatra.
– Jó érzés, amikor véget ér egy nap – mormolta. Hallatszott a hangján, meny-nyire fáradt.
– Maga mondja ezt, Lindgren, akinek az élete olyan gazdag és figyelemreméltó?
– Igen – válaszolta, és csöndben maga elé nézett. – Az élet gazdag. Tisztában vagyok vele, és határozottan érzem is. De az egyes napokat nehéz elviselni. Ezt azért mondom az úrnak, mert azt hiszem, értjük egymást. És az embernek nem kell jobbnak mutatnia magát, mint amilyen.
Mély lélegzetet vett. Ahogy összegörnyedve gubbasztott a térdén, azt lehetett hinni, hogy imádkozik. De ő egyszerűen ilyen volt.
Halkan felálltam, indulni készültem. Odamentem hozzá, köszönetet mondtam és jó éjszakát kívántam. Újra eljöhetnék, ha kedvem lesz, ajánlotta, és én szívesen
vissza is jövök. Akkor odacsúszott velem az ajtóhoz. A következő pillanatban már az utcán álltam.
Most az egész ház sötét volt. A második emelet is, ahol az előbb még ragyogtak a csillárok. Lehet, hogy nem is volt igazi ünnep, ha ilyen gyorsan véget ért. Csak lent, az öregnél égett a villany; fénye majdnem hazáig elkísért.

 

Pálosné Sárdy Katalin fordítása

 

Forrás: Polísz, 2005. 88. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap