Páholyok fölött

Jászter Zoltán, cs, 07/28/2016 - 00:20

       Duzzogtam magamban, miközben a lembergi operaház legfelső karzatára igyekeztünk felfelé Erikával. Ő is egyre szaporábban szedte a levegőt és közben azzal nyugtatott, hogy „az a legjobb hely, mert régen írók, költők, zeneszerzők, festők és minden más művészetet űzők onnan nézték az operameséket. Az nem számít, hogy anyagi vagy más megfontolásból.” Ezt így el is fogadtam volna, ha nem egy fárasztó munkanap után történik mindez. Ami tény az tény! Néhány nappal ezelőtt én vásároltam és ráadásul, szándékosan oda fel a karzatra kértem a jegyeket.

      Odafönt, a páholyok fölött az erkély már javában élte a szokványos előadás előtti életét. Amikor végre beléptünk a nézőtér legfelső emeletére, az operaház és más színházakra jellegzetes levegő illata fogadott minket. Ilyenkor mindig ugyanaz az érzés járja át az embert. A lélek hazatér, és otthonra lel a színház falai között.

     A helyemen egy idős úriember ült. Rajta rövid világos zakó és sötétkék színű farmer nadrág volt. Csukott sétaernyőjére támaszkodva kémlelte a nézőteret és a zenekari árkot, ahonnan már a helyüket elfoglaló zenészek a hangszerek hangolása közben, néha egy-egy dallamot is kiröpítettek.

        Az öreg úr felénk fordult. Kellő aprólékossággal igazított vékony fekete bajuszt viselt Ugyanolyan alapossággal rendezett szemöldökei alól, fiatalosan csillogó szempár nézett vissza ránk. Azonnal megértette miért bámuljuk annyira. A fa lépcső nyikorgott a lábunk alatt ahogyan lefelé lépdeltünk a karzaton, hogy az első sorban elfoglalhassuk a helyeinket. Az idős ember fürgén felpattant és kellő udvariassággal átadta nekünk a széket, majd maga, leült a lépcsőre mellénk. Annyira természetesen és fürgén, hogy néhány percig fel sem fogtuk azt, hogy ez így mindenkinek kényelmetlen lesz.

      Ritkán kerül az ember ennyire kínos helyzetbe. A társadalmi rend azt diktálja, hogy akié a jegy azé a hely! Az erkölcsi törvények viszont másképpen működnek.

     Miért pont a mi helyünket foglalta el? Miért nem a másik sor végére ült le? Egy valami biztos volt. A helyzetet orvosolni kellett. Odébb ültünk eggyel, és felkínáltuk neki a széket. Ő pedig ugyanolyan fürgeséggel ült vissza a sor elejére, mint azelőtt le a lépcsőre.

     Elkezdődött az előadás. Végre mindenki kényelmesen hallgathatta a nyitányt. Egy darabig. Mert nem lenne színház a színház, ha nem lennének későn érkezők. Amíg azok keresték a helyeiket, sikerült mindenkit megzavarniuk a zenemű élvezésében.

        Az öreg úr ismét a padlóra került.

Persze, hogy elfogadhatatlan volt. Nem neki, nekünk. Ő játékosan, humorral fűszerezve megjegyezte: „Ezért a helyért megdolgoztam.” Szavai csak megerősítették a már megfogalmazódott feltételezést, hogy az úr valamikor az operaház tagja lehetett. Mert, ahogyan ő figyelte a zenekari árkot, egy laikus látogató azt soha nem tenné olyan különleges érdeklődéssel.

     Azonnal tenni kellett valamit. Megkértem a későn érkező társaságot, akik egyébként tartoztak felénk ezzel a gesztussal, hogy egy székkel mindenki üljön arrébb. Amint azok, felfogták a helyzet súlyát, azonnal engedelmesen válaszoltak kérésemre.

     Végre átadtuk magunkat a zenének. Igen a zenének, mert az élvezhetőbb volt, mint a cselekményt kísérő operácskák előadóinak játéka. Operaénekesek énekeltek operettet. Jellemzően nehéz test alkatok, kifinomult, a legnagyobb megpróbáltatásokat is tűrő erős hangok, nem igazán hozzák ki az operettből azt a könnyedséget, ami ennek a műfajnak a sajátossága. Összességében persze tűrhető volt az előadás. És az öreg jelenléte, aki erősen markolta selymes, öreg, ráncos kezével a sétaernyőjét, az operaélményt, még elviselhetőbbé tette. Neki természetes volt alázatosnak lenni. A zene szépséges varázsa visszaemelte méltóságába.

       Amikor mások tapsoltak, ő hátradőlt a székben és sétaernyőjével kopogtatta a karzat deszka padlóját. Az első felvonás végén valósággal felkiáltott: „Antrakt!” Felállt a helyéről és kisietett a folyosóra, ahol a szereposztást stírölte. Igaz, hogy alacsony termete miatt kicsit erőlködnie kellett, hogy láthassa a feliratokat. Elővette a szemüvegét. Kopottas cipőjében, lábujjhegyre állt. Végigolvasta a valós és valótlan neveket, majd valamivel később visszaült mellém.

       - Szeretek operába járni. Az apámék is ide jártak. 1948 -ban költöztünk Lembergbe. A dédapámék is szerették a zenét. Híres vezeték nevem van. A dédapám Mikola Vitaljovics Liszenko. – mondta az öreg természetes büszkeséggel. – Zeneszerző volt. Az ukrán nemzeti zene atyja. Sok zenét komponált, operát is. Most is műsoron van néhány darabja. Szép örökséget hagyott ránk. Mindenki szereti a zenét a családunkban. Drámai színházba nem járok, mert ott nem hallok semmit.

      - A zenét, azt hallja? – kérdezte tőle Erika.

      - A szívemmel. – hangzott a válasz.

 

      - Ma sok néző van jelen. – folytattuk a beszélgetést. Nekünk valóban úgy tűnt, mintha telt ház lenne.

     - Nem mondanám. – válaszolt az idős ember. – Én valamikor, fiatalon, itt kezdtem. Hegedültem, nagybőgőn és balalajkán játszottam. Tanítottam, kórusokat, együtteseket szerveztem. – majd lenézett a nézőtérre. – Régen minden jegy elkelt.

    A második felvonás végén, ismét hangosan bejelentette: „Antrakt!” Ez mosolyt csalt az emberek arcára, akik körülöttünk ültek. Most a helyén maradt és sokat mesélt. „Hetven évet dolgoztam. A lengyel határtól a Japán határig, minden jelentős helyen muzsikáltam. A családunkba mindenki zenész. A gyerekeim is. Csak a feleségem nem.”

      Szép mosolya van az öregnek. Vajon hány éves lehet most?

     A szünetben, fentről, az erkélyről is jól látható néhány néző, akik az első sorban foglaltak helyet. Három török férfi egy ukrán nő társaságában. Kicsit odébb amerikaiak, a mormon egyház misszionáriusai. Egy német diplomata, akit egy hölgy kísért el. A többiek is hasonló kaliberűek.

    A második felvonás végére, már a laikus néző is megérthette, hogy az operett nem operaénekeseknek való. Strauss zenéje könnyen szárnyal. Néhány szereplő ma este jogtalanul visszahúzza a földre. Nem akarják elengedni a dallamot, hogy az szabadon röpüljön. A fellépők többsége öncélúan magához kötözi. Az meg vergődik, mint egy röptében fogott galamb, a keblükben.

     - Cirkuszban is dolgoztam. A gyerekek voltak a legjobb közönség. Nekünk, zenészeknek, élmény volt nekik játszani. Látják a plafonon a múzsákat? Nézzék milyen szépek. Mégis milyen törpéknek látszanak. Pedig múzsák. Lentről, a zenekari árokból egészen kicsik.

        - Mi az, amire mindig szívesen emlékezik? – kérdeztem.

 

        - A nőkre.

 

        Vékony bajusza mindkét végén feljebb csúszott az arcán. Majd huncut mosollyal folytatta a gondolatát.

      - A szép, a nőkért lett megalkotva. A zene is értük jött létre. Erről az apám is meg volt győződve. Egyszer azt mondta nekem: „Fiam, nem fekhetsz le minden nővel, de törekedhetsz rá.” Kérdezem én, hát ennyi lenne az élet?

       A bajusz visszaereszkedett az eredeti helyére. Talán kicsit annál lejjebb is. De mikor a zene ismét felcsendült, boldogság töltötte el Vlagyiszláv Vasziljevics egész lényét.

     Neki nem okoz gondot honnan hallgatja a zenét. A lépcsőről vagy a székből. Az a fontos, hogy itt lehet az operaházban. Az előadás végén szerettünk volna búcsút venni tőle, de ő ezt nem tarthatta fontosnak, vagy jó ötletnek, mert mire észbe kaptunk ő már elvegyült a tömegben. Az idős ember, nagy valószínűséggel az elsők között távozhatott az operaházból.

 

*

 

 

       A múzsák lehetnének kicsit figyelmesebbek is. Vagy náluk ez bevett szokás, hogy, ha már nem muzsikál kedvük szerint a művész, akkor azt magára hagyják? Igaz, a magasból, talán nem annyira látnak jól, ők sem fiatalok már, régen pingálták a mennyezetre őket.  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap