A panasz leírása

Jókai Anna, v, 09/10/2017 - 00:07

 

Professzor Urunknak

nagy tisztelettel, bizalommal

dr. Édeshalmi János

 

Professzor úr a tegnapi vizsgálatkor atyai jósággal arra intett, üljek asztal mellé, vegyek a kezembe tollat, s panaszaimat próbáljam hitelesen rögzíteni. Professzor úr irodalmi ambíciói közismertek, és mint szaktekintély is hisz (ahogy beszélgetésünkkor kifejtette) a „kiírás” terápiájában. Amellett a beszédben sok minden elsikkad; a mondatfűzés kuszasága, a logikai ugrások írásban árulkodóbbak. Bocsásson meg, de felszólításában volt némi ellentmondás: törekedjek tárgyilagos oknyomozásra, mondotta, másrészt többször hangsúlyozta, hagyjam az emlékképeket gátlás nélkül fölbukkanni, ne fojtsam el a szokatlannak tűnő asszociációkat. De ez az ellentmondás, gondolom, egész életvitelünkre jellemző: vergődés szigorú önelemzés és laza odahagyatkozás között. S ez, professzor úr, valójában már a panasz egy része. Bizonyos ponton az objektív és szubjektív összekeveredik: szétválaszthatatlan. Amint tetszik tudni, jelenlegi foglalkozásom elég példát mutat: hiszen a helyes ítélet a dolgom, s ennek abszolút megvalósítása csaknem a nevetségességig lehetetlen. Professzor úr, amikor a kedves Lilike fölvezette a kartonomra az adatokat, Ön, mint aki mihamarabb a lényegre akar térni, idegesen sürgette, dobolt az ujjaival. Nem érdekelte az anyám neve, tulajdonképpen a korom sem; csak akkor mosolyodott el kajánul és egészségesen, amikor meghallotta, hogy a munkaköröm panaszügyi előadó. Egymásra pillantottunk, értettük egymást. A szokványos helyzet, a szokványos tehetetlenség ismétlődik – csak magasabb síkon. Azután a professzor úr kötelességszerűen erőt vett magán, s kérdezni kezdett, én pedig válaszoltam, eleinte én is kötelességszerűen, később mégis áradóan. A remény stádiuma elkerülhetetlen. A legborúlátóbb panaszos is vár valamit attól, akinek a panaszát címezte. S a legcinikusabb ügyintéző is megpróbál ezt-azt cselekedni. A mechanizmus beindul.

…a mikulás puttonyában egy rejtett elemlámpa belülről megvilágította a piros celofánt, és ettől olyan lett az egész, mintha valódi tűz égne, csodálatos volt, ahogy az ajándékot kiemelte, de a mikulás kezén hirtelen hosszú szőrszálakat és vastag arany karikagyűrűt fedeztem fel, a mikulásnak nincs felesége, mondtam, és a csokoládécsizmát sértetten letettem a kredencre, a mikulás idegesen húzkodta a gyűrűt, majd bal kézzel gesztikulált tovább, én meg hátráltam, anyám és apám közé, akik nevettek és egymásra kacsintottak, láttam. Ki ez az idegen ember, kiáltottam, ki lenne, a mikulás, szakálla, süvege van… ne a kezét nézd, fiacskám, miért éppen a kezét? Menjen innen… A mikulás földühödött, megigazította a nadrágja korcát a köpeny alatt, nyálas lett a vatta a szájánál, ez a gyerek nem normális, kérem, egyébként minden ki van fizetve. Benyúlt a puttonyba, a fényt lekattintotta, az ajtót bevágta maga után. Én csak hajtogattam: anya, apa, ki volt ez, és csak mondták, buta fiú, rossz fiú, megbántottad a jó mikulást, én pedig tudtam, hogy hazudnak, kérem, de nem volt rá bizonyíték, folyton kerestem a kezet, és aztán megismertem a házmesterét, amikor egy barna zacskóban leküldték velem a januári házbért, azonosítottam a szőrszálakat és a vastag gyűrűt, de még akkor is rázták a fejüket, és kacsintottak és kacsintottak, nem értettem, miért csinálják, mire jó ez, a nyilvánvalót ennyire letagadni.

A mechanizmushoz tartozik, professzor úr, hogy hivatalból kénytelen vagyok hinni Önben. Bizonyos képességeiben, amelyekkel meggyógyít. Szeretném hinni, hogy nemcsak rajtam kívül áll, de fölöttem is, mert akkor talán rálát a talajra, magasabbról. Amellett említette kitűnő gyógyszereinket. Le kell győznöm viszolygásomat, és rá kell fanyalodnom a szintetikus anyaggal kombinált tudatra. Ami ellen mindmáig tiltakoztam, mert úgy éreztem, az én bajom csupán az igazságok mindenkinél élesebb felismerése, s ennek gyógyszeres befolyásolása nem más, mint gyávaság, menekülés a mesterséges tompaságba. De a jelenségek – s ezért fordultam Önhöz – átlépték a viselhetőség határát. A büszkeség nem segített. Talán az alázat irgalmasabb. Az alázatot még gyakorolnom kell: folyamatosan, ahogy ezeket a sorokat írom, lázadozom. Nekem ez az „ügy” életem, halálom legfontosabb, középponti ügye. A professzor úrnak pedig csak egy érdekes eset. Ne értsen félre, nem jóindulataiban kételkedem, de természetszerűleg nem lehet más. Tizenöt-húsz ilyen „levél” hever a dossziéjában. Ön majd olvassa, tűnődik, s közben maga sem veszi észre, hogy gondolatai már saját központi ügyén járnak, ami az adott szituációban esetleg csak annyit jelent: egy pohár sörre vágyik, és megnézi nyakkendője csokrát a tükörben. De hogy ezt felrovom egyáltalán, Önnek ismét egy használható tünet „a mánia irányultságának” meghatározására. Különben minden mánia nagyítás. És a semmit nem lehet nagyítani.

…az utolsó percben csöngött a telefon, Erdei felesége telefonált, hogy halat süt vacsorára, Erdei azt mondta: hal! Pompás, hal, mióta nem ettem már… És vette a zakóját, de én előtte léptem ki az ajtón, az asztalára nem néztem vissza, a fegyelmi tárgyaláson pontosan elmeséltem a jelenetet: Erdei megörült a halnak, rohant, feledékenységében hagyta a kulcsot az aktafiók zárjában, ezt kellett, hogy mindenki tudja, olyan világos volt a helyzet, a takarítónő apja akkor került kuláklistára, félt, hogy provokáció, vagy egyszerűen bosszút akart állni, ahogy és akin lehet, behívta a megyei kapitányságról az ügyeletest. Jegyzőkönyv, nyomozás, nagygyűlés és egybehangzó ítélet: az éberség szándékos elmulasztása, adatjuttatás az ellenségnek… Az akták polgári peres eljárásokat tartalmaztak, de „az ellenség minden apró adatból következtet”, Erdei évekig udvart söpört, és még örült! Ezek, kérem, nemcsak letagadták az igazat, hanem fölcserélték a hazugsággal, az igazság rangján bántak a rágalommal, beleélték magukat, és én, ha megfeszültem, se tudtam azt és úgy látni, ahogy ők, nem voltam képes becsapódni, hogy aztán később, mint „megtévesztett”, bűnbánóan a mellemet verjem. Erdei, miután rehabilitálták, elvált az asszonyától, tulajdonképpen őt és a rántott halat okolta mindenért, s ezzel még az ő személyes ártatlansága is megszűnt, csak nőttön-nőtt a zavar…

Jelenlegi foglalkozásomat nyolc esztendeje űzöm. Ön, professzor úr, nagyobb praxissal rendelkezik, a neve a szakmában legalább negyven éves. Ön az ideg- és elmegyógyászat nagy öregje. És nemcsak a protokoll-listán. Hogy is mérhetném össze magunkat? Mégis felteszem a kérdést: nem gyanakszik-e arra, hogy a panaszok vélt, illetve feltüntetett oka hamis? Világosabban: hogy az emberek nem is azt panaszolják, amit panaszolnak? Egyre gyakrabban fordul elő, hogy miközben hallgatom őket, kettészakadok. Értem az előadott történet realitását, de lényegesnek nem azt értem. Hanem azt a másik hangot. A belső segélykiáltást. Az ősokot, ami nem tartozik rám, mert megoldani úgysem tudom. Félek, a saját szintjén ezzel a professzor úr is tisztában van.

Visszatérő ügyfelem Kelemenné Scher Enikő. Leül, és a szomszédot vádolja, aki, amíg ő kénytelen kenyeret keresni, az előszobaajtóhoz lopódzik, és nyávogással, hurrogással a tébolyig ingerli a kutyáját. A kutya újból és újból letépi a függönyt, a festéket a keretről kínjában lekaparja. A szomszéd púpos öregember, azt mondja, az egész hazugság, épp csak megáll pihenni a küszöbön, a kutya különben is alattomos dög, három éve az utcán hátulról ráugrott a púpjára, hatóságilag ki kéne irtani. Ülnek a tonettszékeimen, acsarognak – vicsorognak. Kábultan figyelek, s egyszerre – mintha valaki lefordítaná egy más jelzésrendszerbe a szöveget – már csak egy monoton közlést hallok, lüktetve – sürgetve, önmagába visszahullva mindig:

– egyedül vagyok

nyomorult vagyok

egyedül vagyok

nyomorult vagyok

Tanácsot adok, békítek.

S már jön a következő: szabálysértés, doktor Aba Aurél, lerázza a svábbogarat az alatta levő erkélyre. Bevallja. „Lapátra teszem, és leszórom” – mondja. – „Valahogy el kell távolítani. Nem értek az ilyesmihez. Azelőtt a feleségem ölte meg őket. De már hat hónapja béna. Mi, értelmiségiek, tartsunk össze.”

És én hallom:

– nincs erőm

gyáva vagyok, gyenge

gyáva vagyok, gyenge

Ajánlok egy hatásos rovarirtót.

Az apától lop a fiú. Az apa lopja a fiát. Lakatok. Vádak. Elissza. Nőkre költi. Motort vesz. Tartogatja a koporsóra.

– hol a szeretet

miért

ő sem én sem

hol a szeretet

Hajbár Jolán nem ül le, pipaszárlábán imbolyog. Vörös haja omló toronyban. A kislánya alig totyog még, ide-oda csavarodik, a szoknyába kapaszkodva, az anyja körül. Üzletszerű kéjelgés, a lakótársak bejelentése. „Nem üzletszerű – mondja –, nem kapok érte pénzt, természetben hoznak a gyereknek.”

– nem tudom mi történik

csak úgy történik

velem de nélkülem

csak úgy történik

Közbotrány a házban. Kolompár Ferenc folyamatosan veri a családot. Kolompár Ferenc, dauerolt haj. Már előre a nyakára tetoválva a kötél. Gurgulázva beszél, s bár magyarul, egyetlen szavát sem értem. Akik a folyamatos verést kapják, nem bizonyítanak. Be se jönnek, ha idézem őket. Csak Kolompár torokhangjai. Melegíti kezét a fűtőtesten.

– én még félig állat vagyok

állat vagyok

kérem szépen

nem tehetek róla

Fogadkozik: ha csönd kell, lesz csönd. (Legközelebb betömi előbb a szájukat.)

Valahogy így, professzor úr. Kezeljük a tüneteket. A tünetek pedig ijesztően szaporodnak. A mélyokokkal nem mérkőzhetünk. Boldogok hát a süketek. Boldogok hát a vakok. Boldogok, akik csak egyszerűen elszenvedik, és tovább nem kutatnak. Csak mi, túlgondolkodók kerülünk törvényszerűen Ön elé. S miközben reménykedünk, rettenetes a kétely; elhessenthetetlen az analógia.

…Azután egy éjjel hiába feküdtem le Évussal. A szerelmi aktus is becsapás, mégpedig a legnagyobb becsapás a világon. Egyesülés helyett éppen az egyesülés lehetetlensége bizonyítódik: szánalmasan külön maradunk, görcsös minden pozitúra, felület súrol felületet, igyekezettől nyirkos a tarkóm, önmagam bálványába hatolok végül, a tetőpont öngyalázás, s utána tüskés, ködcseppes magány – kérem, én ide jutottam: a közösülés csak karikatúrája valaminek, valaminek, amit nem tudok meghatározni, néven nevezni, valaminek, aminek a jelenlétét se sejti a partner… Boldogok a lelki érintetlenek, föloldja őket a test érintése, persze, nem kellett volna Évus előtt fölfedni, de szerettem, meg akartam vele osztani az igazságot.

– az igazságomat ami talán csak középső igazság, ezért olyan őrjítő és irgalmatlan, mert több ugyan, mint a fátylas, vattapárnás alsó fokozat, a vezetettek biztonsága, de ezerszer veszedelmesebb: védőruha nélkül, kések és szakadékok közt tapogatva, lidércfáklyával a reszkető mancsomban

– de ugye van

de ugye létezik

a legfelső igazság

az átragyogtatott bizonyosság

a világosságban gyakorolt szabadság

a végső menedék

Bocsánat, professzor úr, visszakanyarodom az újabban észlelt reális tényhez, ami végül arra késztetett, hogy rendelőjét és személyét megkeressem, s aminek hallatán Ön tegnap először hitetlenkedve ingatta a fejét, majd lázba jött, csillogott a szeme. Alig tudta izgatott örömét leplezni, a háláját, hogy rutinos pályáján még érhette meglepetés; azt mormogta, két részvétteli pillantás közt: „Szenzációs, szenzációs, csakugyan, fiatal barátom?” (Íme a kényelmes felületesség: sem fiatal, sem a barátja nem vagyok. De a szenzáció talán igaz. Ez azonban engem nem vigasztal, sőt. Szítja a pánikot bizonyos mértékig.)

Csakugyan, professzor úr. Néhány hete, pontosabban október ötödikén délelőtt, körülbelül tizenegy húszkor az Astoria sarkánál hirtelen megéreztem, hogy forog a föld. Megkísérlem pontosan leírni a jelenséget: finom, de ellensúlyozhatatlan dőlést éreztem, mintha egy óriási labda tetején állnék – s velem együtt dőlt körülöttem minden, a gesztenyesütő-bódé, a hetes autóbusz, a bőrdíszműves kirakatban a táskák, a házak és persze a járda is. Nem, nem egyszerű szédülés fogott el. Hiszen a szédülés vad pörgés, mint a hordópróba a vurstliban. A szédülés individuális ügy, de ez, ami akkor történt, kollektív élmény volt, még a magzat is megdőlt az anyák hasában, s mindez méltósággal történt, megfellebbezhetetlen objektivitással, türelmes és kimért lassúsággal, ahogy az óra mutatója halad tizenkettőtől tizenkettőig. Tudtam, hogy igazam van: a föld valóban forog; egzakt tény. S valóban vele dől, forog minden élő és élettelen, a szeméttartó, a Škoda, a hatforintos drótozott szegfűszál és a Rókus-kápolna keresztje. Éppen, mire a Rókusig értem, lett a dőlés szöge élesebb. Kezdtem lecsúszni – s bár körülöttem mindenki és minden ugyanúgy eltávozott az egyenestől, rémülten vettem észre, hogy különleges tapasztó-ragasztó anyaguk folytán az emberek, bár hamarosan fejjel lógnak lefelé, nem potyognak le mégsem – sőt, ez az állapot, fejjel lefelé, fordítva, számukra tulajdonképpen természetes; a folyamat zökkenő mentes, átélése derűs és tudattalan –, csak én, én zuhanok, szívós küzdelem után bár, de föltarthatatlanul az űrbe… Az aluljáró lépcsőjén, a korlátot markolva, levánszorogtam még valahogy: azután átkaroltam a műmárvány oszlopot, ujjaimat összekapcsoltam szorosan az oszlop derekán, a szememet behunytam. A forgás mélypontja elérkezett: tudtam, ha bírom erővel a kapaszkodást a rögzített tárgyba, ideiglenesen megmenekülök, mert a föld forog; ez tiszta logika, s ismét elnyerem eredeti, függőleges helyzetemet.

Rettenetes volt az űr, Professzor úr, rettenetes. De nem eresztettem el közben – mit is? A műmárvány oszlopot persze. Aztán újra éreztem a talajt – átlendültünk a kritikus szakaszon. Csak a kalapom esett le. Egy idősebb hölgy fintorogva átnyújtotta.

A dolog eddig háromszor ismétlődött. Váratlanul és kiszámíthatatlanul, hirtelen érzékelem. És félek, nem lesz mindig szilárd kapaszkodó a közelemben. És akkor elnyel az űr, végleg. Vagy csak elesem, fetrengek, vonítok; körülállnak, és senkinek sem tudom megmagyarázni: jaj annak, aki megéli az igazat, meztelenül és középfokon… jaj annak, akit a tömegvonzás törvénye elkerült, az átlagtakarót kinőtte, és a bárány örökgyapját még nincs ereje megszőni.

Professzor úr: utasításait követem. Tablettáit lenyelem. Dolgozom reggeltől estig. Kertemet felásom. Berzenkedő testemre vizet csurgatok. A barátok tapintatos pillantását eltűröm. Hetenként kétszer fegyelmezetten odafekszem a hideg linóleumlepedőre.

Professzor úr: kérem. Ha nincs másként, tegye meg a lehetségest. Elfogadok minden védőburkot, bármilyen anyagból összekotyvasztott ragasztót, csak a föld álljon meg alattam végre.

Professzor úr: de ha van remény, kísérelje meg a lehetetlent. Szeretném látni a napkoronát, kormos üveg nélkül – a színkép bontott skáláját szabad szemmel is a fényben; fölismerni és elbírni az ibolyántúlit és infravöröset…

Professzor úr: kísérelje meg a lehetetlent is. Ne csomagoljon vissza. Ágaskodjon; tegye életemet az igazság legfelső polcára – mert csak onnan látszanak eredetükben és céljukban a dolgok, mert csak ott szűnik meg végleg a rémület.

Már megint forog. Búcsúzom.

 

változatlan tisztelettel, bizalommal

dr. Édeshalmi János  

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap