Pap Krisztián: A szarajevói küldetés (rövidített változat)

Szerkesztő B, v, 11/24/2013 - 00:10

 

 

 
 
 

Ágyúz­nak. Már megint. Min­dig. Nincs olyan nap, hogy ne dör­dül­ne el egy-egy anya­szo­mo­rí­tó ágyú vagy ak­na­ve­tő. De hi­á­ba is hall­gat el a tü­zér­ség, a ké­zi­fegy­ve­rek za­ja új­ra és új­ra fel­tö­ri a csen­det. Sza­ka­dat­lan kör­for­gás­ban. El­dör­dül egy pus­ka, kö­zel vagy tá­vol, nem szá­mít, egy­szer­re sü­ket csönd tá­mad, mint haj­tás előtt az er­dőn, fü­lek he­gye­ződ­nek, majd a kö­vet­ke­ző lö­vés már sok­kal job­ban hall­ha­tó. Ez erő­sö­dik, is­mét­lő­dik órá­ról órá­ra, nap­ról nap­ra, hét­ről hét­re, im­már hu­szon­két hó­nap­ja. So­kan azt hi­szik, meg le­het szok­ni, pe­dig nem. Csak be­le­tö­rőd­ni, ido­mul­ni az it­te­ni kö­rül­mé­nyek­hez, vagy meg­szök­ni. De ho­va? Meg­szok­ni is csak azt le­het, ami nem fáj el­vi­sel­he­tet­le­nül, a min­den­na­pi ter­rort so­ha­sem. Az ide­gek olya­nok lesz­nek, mint­ha az agyat drót­ke­fé­vel időn­ként át­dör­göl­ték vol­na. Meg­őr­jít, és örül az il­le­tő, ha vé­ge van. Az éh­ség és az él­ni aka­rás hajt­ja az em­be­re­ket, hogy ébe­rek le­gye­nek, és csak a fon­tos dol­gok­ra fi­gyel­je­nek. Ideg­há­bo­rú az is­me­ret­len­ben, ahol az el­len­ség lát­ha­tat­lan, de min­den­hol ott van. Az ide­ve­zé­nyelt ide­gen ka­to­nák nem is ér­tik, hogy bír­ják az it­te­ni­ek, hi­szen hoz­zá­juk ké­pest va­ló­ság­gal va­dás­­szák őket.
A bun­ke­rek ki­emel­ke­dő és jól lát­ha­tó mellvédeit idő­ről idő­re vé­gig­szánt­ja egy-egy so­ro­zat, és van úgy, hogy per­ce­kig tűz alatt áll az ENSZ-erők ég­szín­kék zász­lós kö­te­lé­ké­ben szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő fran­cia ide­gen­lé­gi­ó­sok harc­ál­lás­pont­ja. A visz­­sza­lö­vést szi­go­rú pa­rancs tilt­ja, pe­dig a leg­több fi­a­tal ka­to­ná­nak na­gyon is visz­ket a te­nye­re. Pa­rancs ide vagy oda, né­hány nap­ja az egyik len­gyel fiú vad ká­rom­ko­dá­sok kö­zött fel­tá­masz­tot­ta gép­pisz­to­lyát a ke­mény­re fa­gyott ho­mok­zsák­ra, és lő­ni kez­dett ar­ra, ahol az el­len­sé­get sej­te­ni le­he­tett a sö­tét­ben. Az egyik al­tiszt ész­re­vet­te, de már őt sem ér­de­kel­te. Ah­hoz már ép­pen ele­get lát­tak a vá­ros­ban, hogy leg­alább hall­ga­tá­suk­kal ki­fe­jez­zék egyet­ér­té­sü­ket.
A ka­to­nák egy­re fá­rad­tab­bak és ki­me­rül­teb­bek, vol­ta­kép­pen már az el­ső hét után, pe­dig az ez­red vá­lo­ga­tott em­be­rek­ből áll. Dél-Ame­ri­ka, Af­ri­ka, Ko­rea ned­ves dzsun­gel­je­it és for­ró si­va­tag­ja­it, Irak csa­ta­te­rét meg­járt fi­úk van­nak itt. A törzs­ál­lo­mány több ez­red­ből lett ös­­sze­vá­lo­gat­va, de a több­ség a II. ez­red in­ter­ven­ci­ós ala­ku­la­tá­tól és a kor­zi­kai ej­tő­er­nyő­sök­től van. Kö­zel há­rom­száz em­ber ér­ke­zett ide au­gusz­tus­ban, de a lét­szám kö­ze­lít a két­száz­hoz. Sok a ha­lott és a se­be­sült. Már csak alig egy hó­nap van hát­ra a kül­de­tés­ből, de a sé­rül­tek szá­ma nem csök­ken. Az el­ső ha­lot­tuk rög­tön egy tiszt volt, egy köp­cös, szé­les ál­kap­csú ka­pi­tány, aki kis­sé he­ves ter­mé­sze­tű volt. El­mu­lasz­tot­ta fel­ven­ni a kö­te­le­ző­vé tett pán­cél­mel­lényt, és ami­kor ki­ug­rott a bun­ker elé egy kalasnyikov-sorozat vág­ta a be­ton ke­mény­sé­gű­vé me­re­ve­dett ho­mok­zsák­ok­hoz. Az ENSZ-erők bá­zi­sa alatt né­hány domb­bal hú­zó­dik a front, az el­ső vo­nal, a Miljacka-patak bal part­ján emel­ke­dő he­gyek de­re­kán. Né­hány he­te még a leg­ádá­zabb csa­ták dúl­tak itt. A hegy hir­te­len fel­ma­ga­so­dó ol­da­lá­ban – és a nem­zet­kö­zi erők szom­széd­sá­gá­ban – fek­szik Eu­ró­pa má­so­dik leg­ré­gibb zsi­dó te­me­tő­je. A te­me­tő túl­ol­da­lán fek­szik az el­len­ség elő­re­tolt ál­lá­sa a Cribovica ne­gyed. Ez „sznájperisz­tek”. Az orv­lö­vé­szek fő fész­ke, in­nen tud­ják a vá­rost a leg­job­ban be­lő­ni. Egy sza­ra­je­vói ha­lott öt­ven már­kát ér a JNH-nek. A sír­kert gon­do­zó­já­nak há­zá­ra épült a meg­erő­sí­tett ka­to­nai tá­masz­pont. A fe­hér ho­mok­zsák­ok­kal vas­ta­gon kö­rül­bás­tyá­zott bun­ke­rek a te­me­tő tég­la­fa­lá­hoz szo­rul­tak, biz­to­san, akár­ha oda ken­ték vol­na őket.
A met­sző hi­deg ke­mé­nyen tar­tot­ta ma­gát itt, a he­gyek kö­zött, to­vább ront­va az ost­rom­lot­tak esé­lye­it és az ide­ve­zé­nyelt ka­to­nák élet­kedv­ét. A hi­deg ál­lan­dó la­kó­tár­sa volt bun­ke­rek nép­ének, de en­nél ke­mé­nyebb meg­pró­bál­ta­tá­sok vár­ták őket a vá­ros­ban. Ott, ahol az ut­cá­kat, a há­zak tö­vét, a te­re­ket nap mint nap hul­lák sze­gé­lyez­ték. A kö­nyör­te­le­nül le­csa­pó ha­lál a leg­kép­te­le­nebb hely­ze­tek­be me­re­ví­tet­te az ál­do­za­to­kat. Öreg vagy gyer­mek, fér­fi vagy nő nem szá­mí­tott, nem volt ke­gye­lem. A leg­ros­­szabb az volt, ami­kor gye­re­kek vol­tak a sé­rül­tek vagy a ha­lot­tak. Az át­lőtt fe­jű, szét­ron­csolt tes­tű ha­lot­ta­kat el­szál­lí­tá­suk előtt min­dig sor­ba rak­ták, mint va­la­mi szét­szó­ró­dott tű­zi­fa­ra­kást. Ezek a ké­pek örök­re be­vé­sőd­nek az em­ber agyá­ba, ki­tö­röl­he­tet­le­nül, és ak­kor buk­kan­nak fel a tu­dat mé­lyé­ről, ami­kor az em­ber már nem is szá­mít rá. Egy büsz­ke és ren­dít­he­tet­len lel­kű né­pet gyil­kol­tak ha­lom­ra sa­ját fő­vá­ro­suk­ban há­zak­ból s a kör­nye­ző he­gyek­ből. Tűr­nek, és nem ad­ják meg ma­gu­kat. Ös­­sze­tar­tók, bé­ke ide­jén is szi­go­rú­an él­nek, ön­fe­gye­lem­ben és fe­gyel­me­zett kö­zös­ség­ben. Aki is­me­ri az it­te­ni­e­ket, az kép­te­len­ség­nek tart­ja, hogy egy­sé­gü­ket va­la­ki is meg tud­ja bon­ta­ni, olyan túl­fű­tött ér­zel­mek­kel vi­sel­tet­nek egy­más, és ha kell, el­len­sé­ge­ik iránt. Nem is an­­nyi­ra ré­gen, de még a tö­rök idők­ben, az anyák ké­pe­sek vol­tak in­kább meg­cson­kí­ta­ni sa­ját gyer­me­ke­i­ket, csak­hogy ne kell­jen adó fe­jé­ben meg­vál­ni tő­lük. A hely­be­li­ek erős ér­zel­mei a tá­vo­li Eu­ró­pá­ban már szin­te is­me­ret­le­nek. Hi­á­ba, el­ve­szett egy or­szág ez, aki nem járt er­re, az nem is tö­rő­dik ve­le. A nyu­ga­ti po­li­ti­ku­sok in­kább fél­re­néz­nek a vér­on­tás lát­tán, és em­bar­gót hir­det­nek. Nem ér­tik az it­te­ni­e­ket, és nem hisz­nek az ös­­sze­tar­tás hi­he­tet­len ere­jé­ben. Bé­ke he­lyett bé­ke­fenn­tar­tó­kat ho­zat­nak. Vagy, aho­gyan a vá­ro­si hu­mor tart­ja, há­bo­rú­fenn­tar­tó­kat. Az ide­gen­lé­gió II. re­gi­ment­je egye­ne­sen a nap­fé­nyes, me­di­ter­rán han­gu­la­tú Nîmes-ből ér­ke­zett.
A ki­je­lölt egy­sé­ge­ket he­te­ken át ké­szí­tet­ték föl az ut­cai harc kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en, de hogy mi fog itt vár­ni rá­juk, azt még ta­lán a tisz­tek sem tud­ták el­kép­zel­ni. A kin­ti ma­gya­rok­hoz el­ju­tott Eduardo R. Flores köny­ve, amely a hor­vát­or­szá­gi és ba­ra­nyai har­co­kat is­mer­tet­te a há­bo­rú kez­de­ti idő­sza­ká­ból. Eb­ből tud­tak va­la­me­lyest ké­pet al­kot­ni az it­te­ni kö­rül­mé­nyek­ről, de érez­ték, en­­nyi ke­vés. Va­la­me­lyik­ük be­le­ír­ta, mint­egy ajánl­va: ,,Találkoztam az ot­ta­ni srá­cok­kal. A va­ló­ság sok­kal zor­dabb.” Hogy men­­nyi­vel, azt még a leg­pes­­szi­mis­táb­bak sem tud­ták alá­be­csül­ni. Nem is tud­tak raj­ta túl so­kat mor­fon­dí­roz­ni, meg­jött a pa­rancs, és men­ni kel­lett. Az egyik szom­bat ké­ső éj­je­lén ki­szál­lí­tot­ták a kon­tin­genst a vá­ros fő­pá­lya­ud­var­ára. A szé­les, pla­tán­fás, fe­hér kö­vek­ből épült placc meg­telt a te­her­au­tók­ról le­pa­ko­ló és hur­col­ko­dó ka­to­nák za­já­val, aki­ket el­nyelt a pá­lya­ud­var sö­tét fő­be­já­ra­ta, majd föl­száll­tak a kü­lön­vo­nat­ra. A cél Sza­ra­je­vó, a kö­rül­zárt és ki­éhez­te­tett eu­ró­pai fő­vá­ros. Az­nap­ra le­til­tot­ták a ki­me­nő­ket, s ka­to­nai jár­őrök cir­kál­tak a vá­ros főbb pont­ja­in.
Az egyik ilyen jár­őr lát­ta azt az au­tót, amely fé­nyes nap­pal a pá­lya­ud­var fő­épü­le­te előtt lán­gol­va égett, sen­ki­től sem za­var­tat­va. Az ar­ra lé­zen­gő ara­bok­nak ta­lán a har­cok dúl­ta Bej­rút ju­tott eszé­be, de Bosz­ni­á­ra sen­ki sem gon­dolt.
A ka­to­na­vo­nat vé­gig­ro­bo­gott a Ri­vi­é­rán, át Ola­szor­szá­gon le egé­szen Zág­rá­big. Itt át­pa­kol­tak te­her­au­tók­ra és egy hos­­szú, ke­ser­ves uta­zás után meg­ér­kez­tek Sza­ra­je­vó­ba. A le­vál­tan­dó le­gény­ség szót­la­nul és a meg­szo­kott­nál is fe­gyel­me­zet­teb­ben, ko­mo­rab­ban so­ra­ko­zott fel a tá­vo­zás­hoz. Az újon­nan ér­ke­ző­ket szét­osz­tot­ták a re­pü­lő­té­ren, a kö­ze­li ENSZ-ki­ren­delt­sé­gen vagy a vá­ros más kri­ti­kus pont­ja­in épí­tett ál­lá­sok kö­zött. A fe­szült­ség perc­ről perc­re nőtt a ka­to­nák fe­jé­ben az is­mét­lő­dő be­csa­pó­dá­sok és lö­vé­sek ha­tá­sá­ra, amíg be nem állt egy ál­lan­dó, csen­des dü­hön­gés­hez ha­son­ló, szo­ron­gá­sos ál­la­pot, amely időn­ként rob­ba­nás­hoz ve­ze­tett.
Nem ilyen­nek kép­zel­te a há­bo­rút Ta­más sem ott­hon, Ka­pos­vá­rott a pony­va­re­gé­nye­ket ol­vas­va. Nem lát­ta, mert nem lát­hat­ta elő­re a na­pon­ta ki­te­rí­tett ha­lot­ta­kat, nem érez­het­te azok bé­ní­tó ha­tá­sát. A lőtt se­bek bo­rí­tot­ta em­be­re­ket, a vér­tó­csá­kat. So­ha nem gon­dol­ta, hogy a pusz­tu­ló épü­le­tek­nek en­­nyi­re nyo­masz­tó ha­tá­sa van. A meg­gyö­tört és ki­sírt sze­mű lá­nyok és as­­szo­nyok te­kin­te­tét már ré­gen igye­ke­zett el­ke­rül­ni. Nem így, nem ilyen­nek kép­zel­te a ka­lan­do­kat az em­ber a ká­dá­ri pa­nel­szo­ba me­le­gé­ben. Kö­zép-Af­ri­ka már ko­moly is­ko­la volt. Vár­va egész éj­sza­kán át egy benn­szü­lött tá­ma­dást, amely vé­gül mást, egy véd­te­len tör­zset ért. De ott a si­va­tag­ban leg­alább sza­bad­ban vol­tak, nem így ös­­sze­zár­va a bor­zal­mak­kal. Volt idő fe­lej­te­ni, s fel­ké­szül­ni az újabb be­ve­tés­re. Itt nincs, s az iszo­nyat vé­gig az em­ber vál­lán tart­ja a ke­zét. Hi­á­ba a gon­dos, ke­mény ki­kép­zés, ami itt fo­lyik, ar­ra nem le­het fel­ké­szül­ni. Vagy meg­ta­nul va­la­ki ítél­ke­zés nél­kül, kö­vet­ke­ze­te­sen ke­mény­nek len­ni, vagy el­pusz­tul. Olyan­ná kel­lett tud­ni vál­ni­uk, mint a fron­to­kon har­co­lók­nak, de harc nél­kül. Eb­ben az ál­la­pot­ban csak ben­ne len­ni le­het, ér­te­ni nem. Fő­leg an­nak nem, aki­nek sem­mi kö­ze nincs az egész­hez, csak itt kell len­nie, és néz­nie kell az öl­dök­lést.
Ta­más már hó­na­pok óta nem aludt ren­de­sen, rö­vid órák­ra huny­va csak le sze­mét, ame­lyek­nek gyak­ran az lett a vé­ge, hogy ri­ad­tan éb­redt fel. A ha­lot­tak bor­zal­mas ár­nyai nem hagy­ták nyu­god­ni, ke­ze­i­ket foly­ton fe­lé­je nyúj­tot­ták se­gély­ké­rőn, és ő min­dig, kín­ke­ser­ve­sen, de fél­re­for­dí­tot­ta a fe­jét. A ka­to­ná­ra kény­szerített vas­fe­gye­lem so­ká­ig ki­tart, de ez itt a meg­áradt Styx, mely min­dent el­áraszt. Fal­re­pe­dé­sek­ben, ház­te­tő­kön, be­tört ab­la­kok mö­gött, a dom­bok fái kö­zött, min­den­hol a ha­lál le­sel­ke­dik.
 
– Elég volt. – Me­redt ma­ga elé a ka­to­na, és fegy­ve­rét az ölé­be húz­ta, majd ki­biz­to­sí­tot­ta. Nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, men­­nyi ide­je ült az ágyán, há­tá­val a ho­mok­zsák­ok­nak dől­ve a fél­ho­mály­ba bo­rult bun­ker­ben, ta­lán tíz per­ce, de az is le­het, hogy már órák óta.
A rés­nyi­re nyit­va ha­gyott aj­tón ke­vés fény szü­rem­ke­dett be, időn­ként pe­dig a leg­kü­lön­bö­zőbb za­jok hal­lat­szot­tak. Még egy­szer vé­gig­né­zett fegy­ve­rén, eszé­be ju­tott mi­lyen büsz­ke volt rá, majd’ egy éven ke­resz­tül, hogy mél­tó le­het rá. De ez már ré­gen el­múlt, most már csak egy ot­rom­ba fém­da­rab, amely ar­ra sem jó, hogy biz­ton­ság­ér­ze­tet ad­jon. Mi­u­tán ma­ga mel­lé dob­ta a ne­héz, fél­ho­mály­ban is kék­lő cevlar si­sa­kot, már meg sem le­pő­dött azon, hogy a fe­jé­ben fe­szü­lő nyo­más nem akar eny­hül­ni. A gőz az agy­ban to­vább dol­go­zott ve­szet­tül, szűn­ni nem aka­rón he­te­ken, hó­na­po­kon át. Egy ide­ig re­mény­ke­dett, ta­lán ki­bír­ja a kül­de­tés vé­gét, de rá­jött, csak ál­tat­ja ma­gát, az erő el­fo­gyott. Nem akart töb­bet ki­lép­ni azon az aj­tón, nem akart még egy­szer le­men­ni a vá­ros­ba, s nem akart több hul­lát lát­ni. A fegy­ver csö­vét az ál­lá­hoz emel­te, és nem mert az ott­ho­ni­ak­ra gon­dol­ni. A bal­kéz hü­velyk­jé­vel el­húz­ta a ra­vaszt, hogy a lö­ve­dék a nyi­tott szá­jon át pon­to­san az agyat ron­csol­ja szét...
A foj­tott dör­re­nés­re a szom­szé­dos bun­ke­rek la­kói za­va­ro­dot­tan kap­ták fel a fe­jü­ket, majd si­e­tő lé­pé­sek do­bo­gá­sa kö­ze­le­dett az el­ha­ló hang irá­nyá­ba. Ah­hoz elég jó ki­kép­zést kap­tak, hogy tud­ják, nem vé­let­le­nül sült el az a fegy­ver. Rö­vi­de­sen majd’ az ös­­szes bun­ker­la­kó ott to­lon­gott döb­ben­ten a csí­pős sza­gú, lő­por­tól füs­tös bun­ker be­já­ra­tá­nál. Caporal Pastor ép­pen mos­da­ni in­dult a köz­pon­ti bá­zis­ra, ahol a mű­sze­rek mi­att jobb volt a fű­tés, ami­kor a lö­vést meg­hal­lot­ta. Bi­zony­ta­la­nul el­in­dult vis­­sza, a foj­tott csat­ta­nás­sze­rű hang irá­nyá­ba, ke­zé­ben tö­rül­kö­ző­vel, szap­pan­nal. Petkov, az uk­rán ti­ze­des ro­hant el mel­let­te fel­dúlt arc­cal. Az itt szol­gá­la­tot tel­je­sí­tők szin­te mind­egyi­ké­nek agyán vé­gig­fu­tott már az ön­gyil­kos­ság gon­do­la­ta, vál­ta­ko­zó erő­vel, de is­mét­lő­dőn, ta­lán csak Or­te­gá­én nem. A köz­meg­egye­zés sze­rint nincs az az atom­bom­ba, amely az elő­ke­lő ne­vű spa­nyolt el tud­ná pusz­tí­ta­ni. Pastor pró­bált nem gon­dol­ni sen­ki­re és sem­mi­re. Meg­ke­mé­nyí­tet­te erős hú­sú szá­ját, ahogy szok­ta, ha va­la­mi szo­kat­lan­nal kel­lett szem­be­néz­nie. A bun­ke­rek előt­ti fo­lyó­son vé­gig­ha­lad­va oda­ért a tra­gé­dia hely­szí­né­re. Nem akar­ta meg­néz­ni a meg­cson­kí­tott tes­tet.
 
– Ce que c’est? – kér­dez­te, mi­re egy ter­me­tes né­met gye­rek vá­la­szolt:
– Thomas.
 
Nem is­mer­te iga­zán a ka­pos­vá­ri fi­út – a lé­gió nem va­sár­na­pi is­ko­la, mint tud­juk –, de ked­vel­te halk sza­vú­sá­gá­ért, s aki­vel nem volt prob­lé­ma. Té­to­ván, ta­nács­ta­la­nul áll­do­gál­tak, ami­kor vá­rat­la­nul fel­hang­zott Bournel had­nagy úr ba­kan­csá­nak csa­pó­dá­sa. Jött szi­go­rú­an, fon­tos­kod­va, mint aki­nek ha­tá­ro­zott fel­lé­pé­sén mil­li­ók nyu­go­dal­mas jó éj­sza­ká­ja mú­lik. Bournel iga­zi fran­cia volt, ma­gas, vé­kony, ar­cán a bre­to­nok­ra jel­lem­ző bár­gyú vo­ná­sok­kal. Rop­pant kel­le­met­len alak, aki mód­sze­re­sen tu­dott az agyá­ra men­ni an­nak, akit ki­sze­melt ma­gá­nak. Egy éve sincs, hogy be­fe­jez­te az aka­dé­mi­át, és eh­hez az ez­red­hez kér­te be­osz­tá­sát, so­kak őszin­te saj­ná­la­tá­ra. Pastor ti­ze­des nem vár­ta meg, amíg Bournel ide­ge­sí­tő han­gon ren­del­kez­ni kezd, és új­ra el­in­dult a bá­zis irá­nyá­ba. Ne­ki az egyik Igman-hegyen foly­ta­tott őr­já­rat so­rán gyűlt meg a ba­ja a fi­a­tal had­nag­­gyal, aki ak­kor már egy ide­je őt hal­moz­ta el okos­ko­dá­sa­i­val. A ti­ze­dest alap­ve­tő­en ne­héz volt fel­ide­ge­sí­te­ni, de itt a há­bo­rús vi­szo­nyok kö­zött az em­ber gyor­sab­ban ha­tá­roz. A had­nagy kö­zel más­fél órán ke­resz­tül sze­mét­ke­dett Pastorral, majd elő­re­si­e­tett, mi­u­tán úgy érez­te, ki­fa­csar­ta ál­do­za­tát. Ha ak­kor hát­ra­néz, lát­hat­ta vol­na a ti­ze­des fe­szült te­kin­te­tét és azt, aho­gyan las­san fel­eme­li gép­fegy­ver­ét, és cél­ba ve­szi. Egy haj­szá­lon mú­lott. Le­szek őr­ve­ze­tő csap­ta le a fegy­ver csö­vét, olyan ri­adt te­kin­tet­tel, mint ami­lyen Petkovnak volt, ahogy a bá­zis­ra ro­hant.
Itt már úgy­sem le­het mit ten­ni, egy ma­gyar­ral megint ke­ve­sebb lett. Mi­re a ti­ze­des vis­­sza­tért, az is ki­de­rült, ami vár­ha­tó volt, az eset ki­vizs­gá­lá­sá­ra hi­va­tott bi­zott­ság ma már nem jön ki, so­kat már úgy­sem tud­tak meg­ál­la­pí­ta­ni. A tra­gé­dia hely­szí­nét le­zár­ták, s a töb­bi la­kó­nak más he­lye­ken kel­lett meg­húz­ni­uk ma­gu­kat. A ka­to­nák csönd­ben, min­den zú­go­ló­dás nél­kül szo­rí­tot­tak he­lyet vagy ren­dez­ked­tek, de min­den­ki azt gon­dol­ta – ez már iga­zán nem hi­ány­zott! Pastorra né­hány órás nyug­ta­lan al­vás várt, at­tól a vis­­sza­té­rő álom­tól sújt­va, ahogy egy meg­áradt fo­lyó ma­gá­val ránt­ja, el­me­rül, és a lá­ba be­akad va­la­mi fá­ba, s ver­gőd­ve igye­ke­zett ki­sza­ba­dí­ta­ni ma­gát. Az álom­nak so­ha nem tud­ta meg a vé­gét, mert előt­te min­dig fel­éb­redt.
Más­nap az al­tisz­tek és Brounel or­di­bá­lá­sá­ra éb­red­tek, aki szük­sé­gét érez­te, hogy a bi­zott­ság meg­ér­ke­zé­se előtt ala­po­san fel­ráz­za a tár­sa­sá­got. Még öt óra sem volt. A vizs­gá­lat és a ki­hall­ga­tá­sok el­tar­tot­tak még két órát, reg­ge­lit is csak ez­után kap­tak. Brounel most is min­den­hol ott volt fon­tos­ko­dó ké­pé­vel, mint va­la­mi ol­dal­bí­ró, időn­ként úgy lát­szott, hogy rög­vest fel­emel egy jel­ző­zász­lót. A ki­hall­ga­tást vég­ző tisz­tek fő­leg a töb­bi ma­gyar vé­le­mé­nyé­re vol­tak kí­ván­csi­ak, de Pastor és a töb­bi­ek nem tud­tak mást mon­da­ni, csak amit gon­dol­tak, és amit min­den­ki sej­tett, va­gyis az ál­do­zat egy­sze­rű­en nem bír­ta to­vább.
Mi­u­tán si­ke­rült meg­reg­ge­liz­ni­ük, és meg­kap­ták az az­nap­ra szó­ló pa­ran­cso­kat, Pastor há­rom má­sik ka­to­ná­val el­in­dult ki­fe­lé a pán­cél­au­tók­hoz. Nagy volt a szót­lan­ság, lát­szott raj­tuk, hogy a teg­nap es­te tör­tén­tek nem múl­tak el nyom­ta­la­nul. A pa­rancs sze­rint vis­­sza­fe­lé hoz­ni­uk kel­lett né­hány ho­mok­zsá­kot is, mert az éj­jel már megint szét­lőt­ték a bun­ker­sor be­já­ra­tá­nál el­he­lye­zett mell­vé­det. Az em­be­rek vas­tag pá­rát le­hel­ve bal­lag­tak jár­mű­ve­ik­hez, mi­köz­ben va­ló­sá­gos lég­für­dőt vet­tek a pezs­dí­tő­en tisz­ta le­ve­gőn. Az er­dőt és a vá­rost bo­rí­tó fol­tos, fá­tyol­sze­rű köd már nagy­részt fel­sza­ka­do­zott, bár ez csak az orv­lö­vé­szek­nek ked­ve­zett, de még csönd volt. Az er­dő kö­zel­sé­ge erőt ad, a biz­ton­ság hal­vány ér­ze­tet. Azt az ér­ze­tet kel­ti, hogy ha eset­leg min­den vég­ze­tes­re for­dul, ak­kor még a sű­rű­be el le­het me­ne­kül­ni. Os­to­ba kis gon­do­lat ez, amely aka­rat­la­nul is át­fut a ka­to­na agyán, aki már bár­mi­be be­le­ka­pasz­kod­na, csak vég­re biz­ton­ság­ban tud­ja ma­gát. A ti­ze­des sze­ret­te az er­dőt, azért is ké­szült er­dész­nek, de az­tán rá kel­lett jön­nie, hogy az ott­ho­ni er­dők túl­sá­go­san is ki­csik. Az it­te­ni er­dők azon­ban ha­tal­mas, vég­te­len ki­ter­je­dé­sű­nek tet­sze­nek, és a fák az ég­be nyú­ló­an óri­á­si­ak. Ha nincs ez a vé­res őrü­let, ta­lán ide is vis­­sza­kí­ván­koz­na egy­szer, mint Af­ri­ká­ba. A vá­ros­ban át­él­tek után ez már fel sem me­rült ben­ne. A mos­ta­ni hely­zet­ben azt sem tud­ta, hogy ki­ke­ve­re­dik-e egy­ál­ta­lán él­ve eb­ből az egész­ből, pe­dig már csak pár he­tet kel­le­ne ki­bír­nia.
A má­sik ma­gyar, La­ci, egy hoz­zá ha­son­ló­an sző­kés­bar­na ha­jú, hal­vány­kék sze­mű sváb fiú ült a vo­lán­hoz, aki­nek nem el­ha­nya­gol­ha­tó üz­le­ti ér­zé­ke volt. A fiú nem volt ki­fe­je­zet­ten ál­do­zat tí­pus, és min­dent meg is tett, hogy ne így ke­rül­jön ki eb­ből az egész őrü­let­ből. A fe­hér­re fújt, fe­de­les kon­té­ner­hez ha­son­ló jár­mű­ben hi­de­gebb volt, mint egy hű­tő­szek­rény­ben. Egy ide­ig a so­főr is csak ül­dö­gélt és va­co­gott a töb­bi­ek­kel. Pastor ami­kor csak te­het­te, ve­ze­tett, de a múlt­ko­ri eset után ha­tá­ro­zat­lan idő­re el­til­tást ka­pott. Nagy ne­he­zen el­in­dul­tak, le­dö­cög­tek a domb­ol­dal­ról és a vá­ros ENSZ-köz­pont­ja fe­lé vet­ték az irányt. Az oda ve­ze­tő utat kö­zön­sé­ge­sen csak ,,orvlövész sor­nak” ne­vez­te min­den­ki.
A vá­ros ké­pe a nap­pa­li fény­ben, el­kép­zel­he­tet­len. Ti­zen­öt-húsz év múl­va sen­ki sem fog­ja el­hin­ni, ho­gyan né­zett ki ez a vá­ros, ahogy a há­bo­rú előtt sem hit­te sen­ki, hogy mind­az meg­tör­tén­het, ami meg­tör­tént. A szen­ve­dés ké­pei az em­lé­ke­zet­ben meg­ma­rad­nak, ha el is ho­má­lyo­sod­nak, és ár­nyal­tak­ká vál­nak az évek múl­tá­val.
Az ut­cák nép­te­le­nek, a szé­les su­gár­utak, hi­dak ki­hal­tak. A vá­ros egyes pont­ja­i­ról vas­tag, ko­rom­fe­ke­te füst­osz­lop csa­va­ro­dott fel­fe­lé, mint­ha a föld sö­tét erői okád­ná­nak az ég­re, fel­bo­rít­va min­den jó­zan­sá­got. Köz­ben egy lát­ha­tat­lan, esze­lős kar­mes­ter in­té­sé­re fegy­ver­ro­po­gás re­meg­tet­te meg a le­ve­gőt, vál­ta­ko­zó ütem­ben. Az uta­kon el­te­rü­lő olaj­tó­csák úgy fény­let­tek, mint egy vé­reng­ző fe­ne­vad vész­jós­ló, hi­deg pil­lan­tá­sa. A haj­da­ni busz­meg­ál­lót je­lö­lő tör­me­lék­ke­ret kö­ze­pén egy alak vá­ra­ko­zott, ta­lán ő sem tud­ta, mi­re. Egy ko­csi­ból ki­rob­ban­tott mo­tor szo­kat­lan mű­al­ko­tás­ként fe­küdt az út szé­lén, mint­ha min­dig is ott lett vol­na a he­lye. Az űr­fil­mek szé­les, moz­du­lat­lan ké­pei ke­ve­red­nek itt, va­la­mi fur­csa he­lyi szür­re­a­liz­mus­sal az ép­pen szét­lőtt s szik­rá­zó vil­lany­ve­ze­té­kek­kel, der­mesz­tő ér­zé­se­ket kelt­ve. Né­hol az utak men­tén rozs­dás, mé­reg­zöld tan­kok ki­lőtt bá­dog­hul­lái vá­ra­koz­tak fé­lig az árok­ba csúsz­va, hogy vég­re va­la­ki fel­fe­dez­ze őket. Meg­té­pett, rozs­dás fém­ro­va­rok egy tetsz­ha­lott vá­ros fe­szült, gi­gá­szi­an szé­les ar­cán.
Rö­vi­de­sen rá­ka­nya­rod­tak a leg­sű­rűb­ben bom­bá­zott su­gár­út­ra, de alig ha­lad­tak raj­ta va­la­men­­nyit, ami­kor le­csa­pott az el­ső ak­na a vá­ros­ra. A Ti­to mar­sall su­gár­úton fé­nyes nap­pal vé­gig­ro­bog­ni alig öt­ven­nel, a vi­lág leg­ko­moly­ta­la­nabb és leg­hát­bor­zon­ga­tóbb os­to­ba­sá­ga a vi­lá­gon. A pán­cél­au­tó­ból amúgy is ne­héz­kes a tá­jé­ko­zó­dás, de így leg­alább a benn ülők csak a min­den irány­ból le­csa­pó­dó ak­nák rob­ba­ná­sát hall­ják, mi­köz­ben rá­csa­va­rod­nak a fej­ma­gas­ság­ban el­he­lye­zett fo­gódz­ko­dók­ra. Or­te­ga sze­rint olyan ez, mint ami­kor va­la­ki vé­gig­sé­tál egy ut­cán, mi­köz­ben a há­zak ab­la­ka­i­ból vi­rág­cse­re­pe­ket szór­nak rá. Né­mi­leg va­ló­szí­nűt­len, hogy egy vi­szony­lag gyor­san moz­gó cél­pon­tot te­li­be ta­lál­ja­nak, de biz­to­sat nem le­het tud­ni. Most nyu­ga­lom van, csak ki­sebb lö­ve­dé­kek kap­tak gel­lert a pán­cél­za­ton. Bol­ha­csí­pés. Ami­kor vi­szont rá­kezd a tü­zér­ség, s egy­foly­tá­ban hul­la­nak a ne­héz­grá­ná­tok az út­szé­li há­zak­ra, ak­kor da­ra­bok­ra sza­kad a vi­lág.
De­cem­ber óta a leg­sú­lyo­sabb har­cok dúl­nak a kör­nye­ző fron­to­kon, Kö­zép-Bosz­nia ma­ga a po­kol. A ka­rá­cso­nyi ün­ne­pek­re ki­al­ku­dott tűz­szü­net egyet­len vad bom­ba­zá­port je­len­tett. Az ost­rom hu­szon­egy hó­nap­ja alatt kö­zel száz­ezer tü­zér­sé­gi lö­ve­dék zú­dult a vá­ros­ra. Sza­ra­je­vó a vi­lág leg­sze­ren­csé­sebb vá­ro­sa lett, hi­szen nincs már olyan há­za, amely­nek ne len­ne leg­alább hét ta­lá­la­ta. A re­pü­lő­tér is fo­lya­ma­to­san kap be­lö­vé­se­ket, lát­szó­lag rend­szer­te­le­nül, de nem vé­let­le­nül.
A pán­cél­au­tó­ban egé­szen kel­le­mes idő lett, mi­re be­gör­dül­tek Butmirre, a vá­ros nagy hí­rű és na­gyon hír­hedt re­pü­lő­te­ré­re, amely ál­la­po­tá­val is mél­tó volt az ost­rom­ál­la­pot­hoz. A vá­ró­te­rem ha­tal­mas üveg­fa­lai he­lyén sok száz ho­mok­zsá­kot hal­moz­tak fel több mé­ter ma­ga­san. Még le sem ál­lí­tot­ták a mo­tort, ami­kor egy­re sű­rűbb rob­ba­ná­sok­ra let­tek fi­gyel­me­sek, a JNH tü­zér­sé­ge rá­kez­dett. A négy­fős le­gény­ség ki­ká­szá­ló­dott a nem ép­pen ké­nyel­mes szál­lí­tó­esz­köz­ből egy szür­ke, sok kis ab­lak­kal el­lá­tott és mas­­szív­nak tű­nő épü­let előtt áll­va meg.
A ho­mok­zsák­ok­kal vé­dett be­já­ra­ton be­lép­ve kel­le­mes me­leg fo­gad­ta az ér­ke­ző­ket. úgy lát­szik, ép­pen volt gáz- és vil­lany­szol­gál­ta­tás. A kan­tin jel­le­gű le­gény­sé­gi gyü­le­ke­ző­ben szo­kat­lan mód, egy fran­cia őr­nagy tar­tóz­ko­dott, en­nek fe­sze­sen, ke­mé­nyen tisz­te­leg­tek, amit az szin­te ba­rát­sá­go­san vi­szon­zott. ő is fá­radt, gyű­rött volt, már-már kö­zö­nyös. A tiszt egy ab­lak­nál állt, mint­ha vár­na va­la­ki­re, vagy ta­lán a Butmir te­rü­le­té­re ér­ke­ző be­csa­pó­dá­so­kat akar­ta lát­ni. Az el­ső ha­ma­ro­san meg is ér­ke­zett.
– Nem 155-ösök – ál­la­pí­tot­ta meg új­ra, s egy haj­dan­volt fran­cia erőd­re és an­nak vi­et­na­mi tá­ma­dó­i­ra gon­dolt – de több van be­lő­lük, és ezek­nek is ki­fogy­ha­tat­lan men­­nyi­sé­gű a lő­szer­ük. In­dok­íná­ban is min­den­ki­nek a győ­ze­lem járt a fe­jé­ben, de vé­gül a ki­tar­tás és szor­ga­lom le­győz­te a tech­ni­kai fö­lényt, és Dhien Bien Phu el­esett. Az ot­ta­ni benn­szü­löt­tek­hez ké­pest a leg­el­szán­tabb fran­cia is csak kis­cser­kész­nek volt ne­vez­he­tő, aki azt hit­te, a ve­re­ke­dés csak po­foz­ko­dás­ból áll. A vietek vi­szont elő­hív­ták ősi ösz­tö­ne­i­ket, lan­ka­dat­la­nul ké­szül­tek a küz­de­lem­re; nem ret­ten­tek vis­­sza sem­mi­lyen ál­do­zat­tól, és pil­la­na­tok alatt csa­ta­sor­ba áll­tak. A bos­nyá­kok le­he­tet­len hely­zet­ben is győ­zel­me­ket ké­pe­sek el­ér­ni, bár­mi is le­gyen az ára, és ön­bi­zal­muk érez­he­tő­en fo­ko­zó­dik. Az őr­­nagy a tá­ma­dók­kal szim­pa­ti­zált, de az itt lá­tot­tak a vi­et­na­mi­a­kat jut­tat­ta eszé­be, és el­bi­zony­ta­la­no­dott elő­í­té­le­te­i­ben és a győ­zel­mi esé­lye­ket il­le­tő­en. A há­bo­rú ele­jén há­rom bos­nyák­ra ju­tott egy gép­pisz­toly, és még­is meg­ál­lí­tot­ták a tér­ség fegy­ve­res nagy­ha­tal­mát. Nő­nek vesz­te­sé­ge­ik, de nap­ról nap­ra több fegy­ve­rük lesz, mi­köz­ben a túl­ol­da­lon a rossz el­lá­tás mi­att fo­ko­zó­dik az elé­ge­det­len­ség, s a fo­ko­zó­dó inf­lá­ció mi­att a szá­mí­tó­gé­pek már nem tud­ják ki­ír­ni a fel­sza­po­ro­dott nul­lá­kat. Az it­te­ni­ek kér­lel­he­tet­len ko­nok­sá­ga gyé­mánt­ke­mény­sé­gű, ki­ta­pint­ha­tó, mi­köz­ben egy­szer­re im­po­ná­ló és bos­­szan­tó.
A me­le­ge­dő­be újabb és újabb ka­to­nák szál­lin­góz­tak csönd­ben, mint­ha va­la­mi kü­lö­nös is­ten­tisz­te­let­re jöt­tek vol­na. El­he­lyez­ked­tek a leg­alább har­minc­éves stíl­bú­tor­ok kö­zött. A Ti­to-kép he­lye jól ki­ve­he­tő volt, ta­lán a port­ré is itt bújt meg va­la­hol a szek­ré­nyek­ben. Ke­ve­sen be­szél­get­tek, azok is hal­kan. A meg­szo­kott kény­sze­rű ne­ve­té­sek­nek nyo­ma sem volt. Ahogy telt az idő, az ágyú­zás fel­erő­sö­dött. Az­nap hat re­pü­lő­nek kel­lett vol­na lan­dol­nia, de ez re­mény­te­len­nek lát­szott. Az em­be­rek unal­muk­ban az ab­la­kok­hoz áll­tak, és csak fi­gyel­ték a be­lö­vé­se­ket. Né­hány hét­tel ez­előtt az egyik ilyen né­ze­lő­dés so­rán baj­tár­sa­ik sze­me előtt té­pett ca­fa­tok­ra két ka­to­nát egy rob­ba­nás. Csak pán­cél­mel­lé­nyük­ből ma­radt meg va­la­mi és a csú­nyán meg­re­pedt si­sak­ja­ik.
Pastor ti­ze­des is ott állt a töb­bi­ek mel­lett néz­ve a je­le­ne­tet, és ak­kor mint­egy gomb­nyo­más­ra, fe­jé­be szállt a vér, mint va­la­mi dü­hödt gó­lem, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel a pán­cél­au­tó­hoz ment. Be­szállt, fel­pör­get­te a mo­tort, hogy szin­te vi­sí­tott, és tel­jes gáz­zal kö­röz­ni kez­dett a re­pü­lő­té­ren, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san zá­po­roz­tak az ak­na- és ne­héz­tü­zér­sé­gi lö­ve­dé­kek. Vad ke­rin­gő­be kez­dett, és va­la­me­lyik tá­vo­li ház­te­tő­ről egy ne­héz gép­pus­ka is be­kap­cso­ló­dott a va­dá­szat­ba. Ta­lán tíz per­cig sem tar­tott az egész örült je­le­net, ami­kor az ágyúk és a gép­fegy­ver el­hall­ga­tott. A va­kí­tó­an fe­hér jár­mű be­állt a szür­ke épü­let elé, mely olyan volt, mint egy tűz­be jött me­cha­ni­kus ro­bot. Az ös­­szes benn­le­vő az ab­lak­nál döb­ben­ten néz­te vé­gig, mit mű­vel a ti­ze­des, aki, mi­u­tán vég­zett a mu­tat­ván­­nyal, be­jött, le­ült és meg­ivott egy üveg sört. Né­mi­leg meg­nyu­go­dott. Sen­ki, még az al­tisz­tek sem szól­tak egy szót sem.
Az ágyúk hir­te­len el­hall­gat­tak, mint­egy va­rázs­ütés­re, a rep­tér pe­dig meg­ad­ta a je­let a se­gélyt ho­zó re­pü­lő­gé­pek­nek a le­szál­lás­ra. Egy óra sem telt el, és egy ha­tal­mas, fe­hér IL–76-os te­her­szál­lí­tó lan­dolt a min­den­ne­mű ki­vi­lá­gí­tást nél­kü­lö­ző ki­fu­tón. A tes­tes gép or­rá­nak al­só ré­szén is ab­la­kai vol­tak, mint­egy ne­ve­tő szá­jat for­máz­va, és egy­ál­ta­lán az egész egy óri­á­si fel­fúj­ha­tó orosz­lán­fó­ká­ra em­lé­kez­tet­tet. Te­her­szál­lí­tók és egy kis tar­gon­ca ro­han­ta meg a gé­pet, ame­lyet pil­la­na­tok alatt ki­pa­kol­tak. A pla­tós te­her­ko­csik si­et­ve vit­ték ér­té­kes ra­ko­má­nyu­kat az el­osz­tó­he­lyek­re, az ENSZ-köz­pont­ba és még aho­va ju­tott. Az Il­ju­sin rö­vi­de­sen új­ra a le­ve­gő­be emel­te ha­tal­mas tes­tét, ami után fél órá­val új­ra meg­in­dult az ak­na- és ne­héz­tü­zér­sé­gi tűz. Két órá­val ké­sőbb hall­gat­tak csak el, ek­kor le­száll­ha­tott a kö­vet­ke­ző gép, majd an­nak tá­voz­tá­val új­ra tűz­füg­göny sza­kadt a vá­ros­ra.
Még volt egy-két óra sö­té­te­dé­sig, ami­kor La­ci­ra rá­jött a me­het­nék, ezért Pastor és a má­sik két fiú is fel­sze­de­lőz­kö­dött, mi­vel úgy lát­szott, ma már úgy­sem jön több se­gély. Ta­lán a szo­kat­la­nul erős tü­zér­sé­gi tűz­nek volt kö­szön­he­tő, hogy egé­szen tisz­ta idő lett, és még a nap is fel­tűnt a tej­fe­hér fel­le­gek kö­zött.
Még ős­­szel tör­tént, ak­kor is üz­le­te­lés mi­att áll­tak meg egy el­ha­gya­tott, szé­les su­gár­úton, nem mes­­sze a Crbavicatól, a vá­ros­köz­pont­tól. Az éj­sza­ka már kü­szö­bön állt, a sö­tét ár­nyé­kok már gyü­le­kez­tek a fa­lak, ro­mok ta­ka­rá­sá­ban. A de­ren­gő fél­ho­mály­ban éle­sen vi­cso­rog­tak a be­lö­vé­sek­től ki­csip­ké­zett há­zak be­csa­pó­dás krá­te­rei. Caporal Pastor egy óri­á­si, fal­ra fes­tett Ti­to-kép alatt né­ze­lő­dött fá­radt tü­zű te­kin­tet­tel. – Sze­ren­csés fic­kó – je­gyez­te meg, mi­kor elő­ször a kép­re né­zett. A mar­sall arc­ké­pé­vel egy ma­gas­ság­ban, at­tól fél mé­ter­re egy ak­na­be­csa­pó­dás ék­te­len­ke­dett.
Az ENSZ-pa­rancs­no­kok tud­nak ka­to­ná­ik üz­le­ti te­vé­keny­sé­gé­ről, azt is tud­ják, hogy a ka­to­nai el­lát­mány­ból tör­té­nik a fe­ke­té­zés, de még egyet­len el­já­rás sem in­dult. Túl gyor­san cse­ré­lő­dik a fő­pa­rancs­nok sze­mé­lye ah­hoz, hogy ilyen ap­ró­ság­gal is fog­lal­koz­za­nak.
La­ci in­téz­te az ügy­le­tet, amely köz­te, egy öreg né­ni­ke és an­nak fel­kö­tött ka­rú fia kö­zött folyt, né­hány kar­ton gusz­tu­sos étel­kon­zer­vért. La­ci nem so­kat en­ge­dett az ár­ból, nem volt szo­ká­sa. Ös­­sze is grundolt az itt­lé­te alatt an­­nyi pénzt, amely­ből egy hó­na­pig el­élt va­la­me­lyik elő­ke­lő bu­da­pes­ti szál­lo­dá­ban. Kez­det­ben min­den­ki, az egész le­gény­ség üz­le­telt, de az­tán a leg­töb­ben nem bír­ták gyo­mor­ral, és le­áll­tak, és amit tud­tak, oda­ad­ták az éhe­ző la­kos­ság­nak, in­gyen.
Pastor ahogy ott áll­do­gált, egy­szer­re csak fel­él­je tar­tó já­ró­ke­lők­re lett fi­gyel­mes, akik in­kább lo­pa­kod­tak, mint jár­tak. Egy pá­rocs­ka volt, a fér­fi hos­­szú szö­vet­ka­bát­ban, s ta­lán fe­ke­te za­kó­ban, fe­hér ing­je ki­vil­lant a sál és ka­bát kö­zül. Az as­­szony is jól öl­tö­zött volt, va­ló­szí­nű­leg es­té­lyi volt raj­ta, s mint­ha ki lett vol­na smin­kel­ve. Ahogy el­ha­lad­tak előt­te, kis­sé ke­vés­bé gör­nyedt tar­tás­ban, Pastor jól lát­ta a sze­mük­ből su­gár­zó ér­dek­lő­dést. Kép­te­len­ség­nek tűnt, de alig­ha­nem szín­ház­ba men­tek. A nő köl­ni­jé­nek il­la­ta va­ló­ság­gal meg­szé­dí­tet­te a ti­ze­dest. Ez az il­lat­fel­hő eszé­be jut­tat­ta, hogy ami­ó­ta itt van­nak, nem volt nő­vel, pe­dig lett vol­na rá al­ka­lom. A vá­ros­ba fo­lya­ma­to­san ér­kez­nek a me­ne­kül­tek a kör­nye­ző te­le­pü­lé­sek­ről. Az ér­ke­zők kö­zött sok szép, fi­a­tal nő van, akik szin­te egy szál ru­há­ban, alig va­la­mi­vel a ke­zük­ben jön­nek, fér­fi­ak nél­kül. Ki­szol­gál­ta­tott­sá­guk, ri­adt­sá­guk bé­ní­tó­an tud hat­ni a leg­több fi­a­tal ka­to­ná­ra, de van­nak, aki­ket sem­mi sem hát­rál­tat meg, hogy élvezkedjenek. Sok lányt nem ne­héz rá­ven­ni a ,,dologra”, egy kis kön­­nyű fe­lej­tés ne­kik is jól­esik, fő­leg most, ami­kor alig ta­lál­ni ép­kéz­láb fér­fit, aki rá­adá­sul nem hul­la­fá­radt. A lá­nyok nem ép­pen a leg­tisz­táb­bak, ezen nincs is mit cso­dál­koz­ni, he­te­ken, hó­na­po­kon át csak há­nyód­nak a leg­na­gyobb bi­zony­ta­lan­ság­ban. És ugyan me­lyi­kük le­het ,,szagosabb” egy af­ri­ka­i­nál, akik­nél a víz a leg­na­gyobb hi­ány­cikk. A hely­zet an­­nyi­ra meg­alá­zó ezek­kel a me­ne­kül­tek­kel, hogy Pastor sem tu­dott eb­ben részt ven­ni.
Mi­köz­ben egy­re-más­ra je­len­tek meg a rej­té­lyes pá­rocs­kák jól öl­tö­zöt­ten, il­la­to­san, nem le­he­tett két­sé­ges, ezek tény­leg szín­ház­lá­to­ga­tók. Va­la­hol a vá­ros­ban elő­adás ké­szü­lő­dött, mi­köz­ben a le­ve­gőt to­vább­ra is gép­fegy­ve­rek és ágyúk za­ja re­meg­tet­te.
Antemurale christianitatis – a ke­resz­tény­ség elő fa­la, hir­det­ték, s hit­ték né­hány száz év­vel ez­előtt az új Her­ceg­ség­ről, Herceg-noviról. Az elő­fal le­dőlt, s ma­ga alá te­met­te a hí­vők­kel együtt a hi­tet is, mely nem volt elég erős, és nem tu­dott elég ös­­sze­fo­gást ad­ni az új Her­ceg­ség la­kó­i­nak. Véd­te­le­nek vol­tak egy ha­tal­mas ere­jű nagy­ha­ta­lom­mal szem­ben, és nem le­he­tett so­ká­ig té­to­váz­ni, ké­tel­ked­ni. Az élet­hez hit kell és aka­rat. Hogy mi­ért pont a bos­nyá­kok vál­tot­tak hi­tet, azt ne­héz len­ne meg­mon­da­ni. Ta­lán ép­pen azért, amit a mos­ta­ni há­bo­rú so­rán kel­lett meg­él­ni­ük, hi­szen hi­á­ba ,,fohászkodtak” a val­lás­ta­lan Nyu­gat­hoz, az nem volt ké­pes meg­ol­dást s tel­jes se­gít­sé­get nyúj­ta­ni. Nyu­gat-Eu­ró­pa óri­á­si le­he­tő­sé­get pac­ká­zott el ez­zel a kis nép­pel, ahe­lyett, hogy meg­nyer­te vol­na ma­gá­nak, át­en­ged­te az arab vi­lág be­fo­lyá­sá­nak. Ezért bi­zony kár volt ki­men­ni­ük a tö­rö­kök­nek, meg­spó­rol­tunk vol­na két vi­lág­há­bo­rút és ten­ger­nyi szen­ve­dést.
Mo­tor­zaj­ra let­tek fi­gyel­me­sek, és a ke­rí­tés előtt hir­te­len egy pán­cél­au­tó fé­ke­zett le, a mo­tor na­gyot fúj­va le­állt, majd ne­héz fém­aj­tók ki­vá­gó­dá­sát hal­lot­ták. A kert­ben lé­vők né­me­lyi­ke úgy lát­ta, mint­ha fe­hér szí­nű ENSZ-ko­csi lett vol­na. A mo­tor jár­va ma­radt, mely­nek elég ma­gas alap­hang­ja volt, de hal­la­ni le­he­tett az aj­tók nyi­tó­dá­sát. Va­la­hol egy ku­tya mo­rog­va ugat­ni kez­dett. Megint gye­re­kek ro­han­tak ki a ház­ból egye­ne­sen a ke­rí­tés fe­lé, majd vis­z­sza és lel­ke­sen ki­a­bál­ták:

– A tin­ta­fe­jű­ek! A tin­ta­fe­jű­ek! – De nagy­any­juk, né­mi­leg ide­ge­sen rá­juk szólt:
– Jól van, na, már min­den­ki tud­ja. Eridjetek be­fe­lé!

A gye­re­kek jó­kedv­ét nem le­he­tett el­ven­ni, és vi­dá­man ro­han­tak a ház­ba, to­vább ki­ál­toz­va. A pa­don sus­tor­gás ment vé­gig, vi­tat­va a kék­si­sa­ko­sok fel­buk­ka­ná­sá­nak okát, amit Iljána rö­vi­den el­ma­gya­rá­zott, s amely rop­pant egy­sze­rű volt: a szom­széd üz­le­tel a fran­ci­ák­kal. Ezen té­pe­lőd­tek egy ide­ig, majd megint más­ról kezd­tek be­szél­ni. Fia, Hadzjia meg­je­lent az aj­tó­ban, né­mi­leg el­gon­dol­kod­va. Iljana oda­ment hoz­zá:

– Üz­le­tel­ni akarsz ve­lük?
– Meg­pró­bá­lom.
– Kér­dezd meg, mit tud­nak sze­rez­ni és men­­nyi­ért.
 
Hadzjia bó­lin­tott, és el­in­dult a ka­pu fe­lé, a kis­ka­pu kön­­nyen nyílt a hó el­le­né­re, már an­­nyi­an nyi­to­gat­ták, s egy ki­csit sem nyi­kor­gott. Rög­tön egy kék­si­sa­kos pán­cél­mel­lé­nyes há­tát pil­lan­tot­ta meg, aki nyu­god­tan né­ze­lő­dött va­la­mit a szom­széd há­zon. Ta­lán ép­pen azt, hogy for­má­ja és szí­ne alap­ján akár Pes­ten is le­he­tett vol­na, vagy va­la­me­lyik má­sik ott­ho­ni köz­ség­be
Az Iljana há­za előt­ti ut­ca vi­szony­lag szé­les volt, em­ber­em­lé­ke­zet óta ki­kö­vez­ve, majd le­asz­fal­toz­va, és amely egye­ne­sen be­le­fu­tott a fő­vá­ros egyik su­gár­út­já­ba. A jár­mű­vek köz­le­ke­dé­sé­nek meg­kön­­nyí­té­sé­ért az ut­ca nagy ré­sze a fő­út csat­la­ko­zá­sá­ig fel volt la­pá­tol­va, az asz­falt ezért fe­ke­te fo­lyó­ként fe­küdt a ha­vas há­zak kö­zött. Hadzjia be­csuk­ta a ka­put, mi­re a ka­to­na fe­lé­je for­dult. A vál­lá­ra vet­ve, la­zán tar­tot­ta a fegy­ve­rét, de a bos­nyák tud­ta, egyet­len gya­nús moz­du­lat­ra ke­zé­be ke­rül­ne a fegy­ver. Fran­ci­ák vol­tak, leg­alább­is a váll­zász­ló­juk alap­ján. Hadzjia in­tett a ka­to­ná­nak, aki er­re vis­­sza­hu­nyor­gott, majd ar­rébb állt a ke­rí­tés­hez ki­la­pá­tolt hóösvény elől. A bos­nyák meg­ke­rül­ve a kék­si­sa­kost, igye­ke­zett szem­ből hoz­zá lép­ni. Ő sem sze­ret­te, ha hir­te­len ol­dal­ról ,,lepik” meg, ha fegy­ver van ná­la, ilyen­kor az em­ber ön­kén­te­le­nül is a fegy­ve­ré­hez kap.
A ka­to­na mar­káns és őszin­te áb­rá­za­tá­tól va­la­mi­vel na­gyobb bi­za­lom éb­redt a bos­nyák fi­ú­ban, és igye­ke­zett meg­ta­lál­ni a meg­fe­le­lő nyel­vet, ame­lyen szót tud­tak ér­te­ni. Hadzjia jól be­szélt an­go­lul, a ka­to­na nem an­­nyi­ra, in­kább fran­ci­á­ul, de ér­tett ki­csit né­me­tül, tu­dott ara­bul, bos­nyá­kul és szer­bül ká­rom­kod­ni, ezen­kí­vül is­mert né­hány bos­nyák ki­fe­je­zést. Kö­zel egy­ko­rú­ak vol­tak, a kék­si­sa­kos ta­lán né­hány év­vel volt csak idő­sebb. A si­sak­ban, pán­cél­mel­lény­ben majd’ egy fej­jel ma­ga­sabb­nak tű­nő ka­to­na fö­lé­je tor­nyo­sul­va sem volt fé­lel­me­tes, in­kább fá­radt­nak, vég­te­le­nül fá­radt­nak tűnt. Ha­mar meg­ér­tet­ték egy­mást a ke­ve­rék­nyel­ven, ki­sebb mo­soly­gá­sok­kal be­széd köz­ben ki­de­rült, sem ná­la, sem a töb­bi­ek­nél nincs kéz­nél elem, bár walkmant a több­ség hasz­nált.
Ne­héz el­kép­zel­ni, de van­nak, akik ké­pe­sek egy fű­tet­len, ro­mos épü­let fel­ső eme­le­te­in ku­co­rog­ni, és vár­ni órá­kig, hogy ta­lá­la­tot ér­je­nek el, ezt nem le­het pénz­zel meg­fi­zet­ni. Pastor meg­döb­ben­ve lát­ta, ahogy a bos­nyák fiú vá­rat­la­nul, mint­ha erő­sebb szél­lö­kés ér­te vol­na, meg­rog­­gyan, és ös­­sze­esik. Egy me­leg vér­csep­pet ér­zett az ar­cán. Le­szek ug­rott oda elő­ször, s a fiú nya­ká­ból öm­lő vér­be szo­rí­tot­ta a ke­zét, és La­ci­ra üvöl­tött:
 
– A ko­csi­hoz!

Pastor csak er­re a ki­ál­tás­ra tért kis­sé ma­gá­hoz. Nem is hal­lot­ta a lö­vést, gon­dol­ta, mi­köz­ben a rán­ga­tó­dzó tes­tet néz­te. Kap­kod­va köt­szert akart elő­ven­ni, és ne­he­zen tud­ta csak ki­bon­ta­ni a cso­ma­go­lás­ból. A len­gyel si­et­ve fel­rak­ta a szo­rí­tó­kö­tést, majd fe­jé­vel int­ve je­lez­te, hogy fel­eme­lik a fi­út, és be­rak­ják a pán­cél­au­tó­ba. Szin­te be­dob­ták, egy pil­la­nat alatt. A ko­csi már el is in­dult, a hát­só aj­tó­kat csak utó­lag tud­ták be­csuk­ni. Ta­lán a lej­tő mi­att, ta­lán mert az ide­ges­ség a ve­ze­tőt is át­jár­ta, de a pán­cé­los nyak­tö­rő se­bes­ség­gel ért az ut­ca vé­gi ka­nyar­hoz, ame­lyet csak a két jobb ol­da­li ke­rék­re dől­ve tud­tak be­ven­ni. A ne­héz­kes bá­dog­do­boz még so­ha nem vág­ta­tott ilyen se­bes­ség­gel. A le­gény­ség szin­te forrt az in­du­lat­tól, ame­lyet meg­ma­gya­ráz­ni tel­jes kép­te­len­ség. Száz s száz ha­lot­tat lát­tak már, de most sze­mé­lyes ügyet csi­nál­tak ab­ból, hogy ezt az egyet nem hagy­ják el­pusz­tul­ni. A spa­nyol a gép­ágyú tor­nyá­ba má­szott, mi­re a len­gyel ki­ad­ta a – Charger! Tölts! – pa­ran­csot, ami­re az az őrült éle­sí­tet­te a gép­ágyút. Es­te a spa­nyol el­is­mer­te, ha ak­kor egy jár­mű ke­rül a cél­ke­reszt­jé­be, azt fegy­ve­ré­vel le­sö­pör­te vol­na az út­ról. Sze­ren­csé­re az­nap a szo­kott­nál is ke­ve­sebb volt a for­ga­lom. Vil­lám­gyor­san ér­tek a kór­ház­hoz. Meg sem vár­ták, míg ki­jön­nek az ápo­lók, le­het, hogy ki sem jöt­tek vol­na, nem vol­tak fe­les­le­ges dol­gos ke­zek. A len­gyel és Pastor fog­ta át a fiú tes­tét, a spa­nyol a lá­bát fog­ta, La­ci meg ro­hant aj­tót nyit­ni. Pastor az esz­mé­let­len fi­ú­ra pil­la­na­tot, s így lát­ta, ahogy a kö­tés már kez­dett jócs­kán át­vé­rez­ni. Si­et­ni kel­lett, és ők úgy si­et­tek, ahogy még ta­lán egyet­len gya­kor­la­ton sem. A fo­lyó­son ta­lál­tak egy ke­re­kes ágyat, ami­re óva­to­san rá­tet­ték az alélt tes­tet, s úgy tol­va ro­han­tak to­vább, azt sem tud­va, mer­re. Rö­vi­de­sen ápo­lók­ba üt­köz­tek, akik nem ki­sebb si­et­ség­gel vet­ték át a se­be­sül­tet, a gya­kor­lat és meg­szo­kás dol­go­zott ben­nük. A fiú rö­vi­de­sen se­bész ke­ze alá ke­rült.
Át­la­gos nap volt, a sé­rül­tek las­san be­ér­kez­tek a vá­ros tűz alatt tar­tott ré­sze­i­ről, meg­tölt­ve a fo­lyó­so­kat. A fi­úk egy lép­cső­fel­já­ró­ban áll­do­gál­tak, időn­ként ci­gi­re gyújt­va, de foly­ton el­nyom­va. Fe­szül­ten vá­ra­koz­tak, oly­kor az esé­lye­ket la­tol­gat­va. Köz­ben az el­ta­lált fiú hoz­zá­tar­to­zói is meg­ér­kez­tek. A ki­sírt sze­mű Iljánát két ol­dal­ról Radic és Hamid tá­mo­gat­ta, két le­ron­gyo­ló­dott vén­ség; mind­ket­ten tő­lük szo­kat­lan, rész­vét­tel­jes arc­cal. Alig hogy Iljánát si­ke­rült le­ül­tet­ni egy meg­üre­se­dő szék­re, ki­jött egy ápo­ló­nő, és – úgy lát­szik is­mer­ték egy­mást – el­mond­ta a fej­ken­dő­jét meg­ol­dott nagy­ma­má­nak, hogy a fiú túl fog­ja él­ni. Köz­ben a fi­úk is kö­ze­lebb jöt­tek, és La­ci le tud­ta for­dí­ta­ni a lé­nye­get. Egy ilyen lö­vést szin­te le­he­tet­len túl­él­ni a nagy vér­vesz­te­ség mi­att, de olyan gyor­san ke­rült kór­ház­ba a fiú, hogy meg tud­ták men­te­ni. Iljana új­ra sír­va fa­kadt, és el­ér­zé­ke­nyü­lé­sé­ben ke­zet akart csó­kol­ni a fi­a­tal ápo­ló­nő­nek, aki ezt alig tud­ta el­há­rí­ta­ni, és vé­gül át­ölel­ve nyug­tat­gat­ta. A ka­to­nák köz­ben vis­­sza­men­tek tár­va-nyit­va ha­gyott ko­csi­juk­hoz, ame­lyet köz­ben men­tő­au­tók áll­tak kör­be. Szót­la­nok vol­tak, de olyan kön­­nyebb­sé­get érez­tek, mint­ha új­já­szü­let­tek vol­na. Sem­mi­vel sem tö­rőd­tek, mi­köz­ben át­haj­tot­tak a rom­má lőtt, éj­sza­kai vá­ro­son. Már csak egy hó­nap van hát­ra a kül­detésig.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap