Pár perc, késés

Kő-Szabó Imre, sze, 02/07/2018 - 00:12

 

 

 

  Zsolt későn ébredt fel. Arca szőrős volt. - Így nem mehetek oda! – mondta hirtelen. - Borotválkoznom is kell! – állapítottam meg röviden, ahogy arcán végig húzta tenyerét. Ekkor már fél kilenc volt. Kilencre volt a találka megbeszélve Irénnel, helye Forgács utcai metró megálló. A felszínen, az újságárus bódéja előtt. – Tízperc borotválkozás, öt perc, öltözés és marad még negyedóra. Ha szerencsém van, akkor a jelzett utcánál leszek, időben! Neki kezdett. A szakálla ellenálló volt. A penge életlen. Fájt az arcbőre a kaparás után. Valósággal égett és milyen vörös lett? - Egy kis púdert kell rátenni és mindjárt el fog múlni! – utasította önmagát. Így is volt. Pár perc múlva már nem is érzett semmit, csak az arca volt falfehér. A tervezett idő azonban elszaladt. Tizenhárom perc múlt el. Három perccel több, mint a kalkulált idő. Sietett és kapkodott. Ezért kevésbé haladt. Aztán egyszer úgy érezte, most kész, mehet! Lerohant a lépcsőn, ki az utca végére, ahol a villamos megálló volt. Villamos sehol, még a távolban sem.

    Várt. Egyre türelmetlenebbül. Arra gondolt, Irén még tízpercet talán fog várni, de többet nem. Megmondta, nem szeret várni, senkire! Pedig most milyen szüksége lenne rá. Beérkezett egy 6-os szerelvény. Felszállt. Nehézkesen indult el. A Rákóczi útnál piros volt. Az idő egyre telt. - Sárga! – Végre! - Zöld! – nagy rántással megindult a szerelvény, de pár méter után meg is állt. Már csak nyolc perc volt hátra a kilenc órához. Újból eldúlt a villamos. Elég tempósan ment a Combinó. - Nem fog várni Irén! Pedig múltkor én szobroztam, félórát. Ő akkor azt mondta: - Tudtam, hogy elkések, de nem is siettem, te úgysem vársz engem! - Miért voltál abban ilyen biztos? – kérdezte Zsolt a lánytól. - Egy lány megérzi, ha valaki szereti őt és aki szeret, mindent megtesz érte. Ez így is van valójában. Kérdés: - betartja-e azt valaki? - Ha szeretsz, most fordítottan, várni fogsz rám, tíz percet, vagy még többet!

    A Király utcánál sárga volt a jelzés, de hamar zöldre váltott. A villamos nekilendült, de száz méter után a zöld jelzésből sárga lett, mintha megirigyelte volna, hogy találkozója lesz a lánnyal. Majd piros, ez azt jelezte, kár sietned, úgysem érsz oda, nem fog várni! – Bírom az ilyen jóslásokat! – gondolta Zsolt. Órájára nézett. Három perc múlva kilenc. Ideges lett. Észre sem vette, hogy elindult a villamos és már a Nyugati közeleg. Megállt. Leszállt és szaladt az aluljáróba, egyenest a metró bejáratához. Az ellenőrnek felmutatta a bérletét és rálépett a mozgó lépcsőre. Megpróbálta a lépcsőket kettesével venni, de ez nem ment, mert azokat magasra szabták. Csak lépdelt lefelé, mozgás közben. Mire leért pontosan kilenc óra volt! A következő metró érkezését az óra jelezte. Még három perc. Ez maga volt a végtelen idő. Mintha sosem múlna el.  – Kilenc óra egy perc! Ugrott az óra mutatója. - Kilenc óra két perc! – regisztrálta az idő múlását. - Irén most biztosan türelmetlenül járkál. Óráját nézi – gondolta. - Kilenc óra négy perc! Most érkezett a metró az állomásra. Az ajtók hangos csattanással nyíltak. Mintha felfeszítették volna őket. Az utasok lassú, kényelmes léptekkel szálltak ki. Zsolt elé villant Irén arca. Szép ovális arc, kék szemekkel, barna, hosszú hajjal. Zsolt csodálta ezt a képet. Ilyen lány még nem volt az életében. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha ez a kapcsolat Irénnel, hosszú lenne. Kedves lánynak tartotta az elmúlt három találkozás alapján. - De most már hiába megyek, úgysem vár meg! – töprengett idegesen. - Kilenc óra öt perc! Még mindig szálltak kifelé a kocsikból. – Miért nem iparkodnak? – mondta Zsolt és megpróbált helyezkedni a beszállásnál. Többen álltak előtte. - Kilenc óra hat perc! Végre beszállhatott. Helyet keresett, egy kis kapaszkodót, de mindenfelé álltak, közömbös arccal néztek az utasok a semmibe. Egy fogantyút végre elkapott. Most már biztonságban állt.

    Elindult a metró. A fenti résekből a levegő egész hidegen vágott. Nem érzett semmit, Irént is elfelejtette. A keze, amelyikkel kapaszkodott zsibbadni kezdett. - Kilenc óra tizenegy perc és még van négy megálló! A metró szerelvény, pedig kényelmesen rótta a számára kimért távolságot. – Lehel tér! A piacra igyekvők kosarakkal kerülgették egymást. Telt az idő, majd a Dózsa György úti megálló következett. Itt nem voltak ki és beszállók, a szerelvény mégis több mint három percig állt. Aztán az Árpád-híd megálló következett. Megnézte óráját, eddig pontosan tizenhat perc telt el. Még egy megálló és vége a szenvedésnek, de addigra a késés húsz percre dagadt. – Itt már semmi remény! – állapította meg letaglózva Zsolt és elkeseredetté vált. Kirohant a megállóból. A lépcső tetején szétnézett. Irént nem látta az újságárus előtt. A megbeszélt helyen nem állt senki. - Itt kellett volna lennie.  Tudtam, hogy nem fog megvárni! – lemondóan legyintett. -Egy kicsit még sétálok, hátha ő késik ennyit – tette még hozzá újabb reményt keltve.

    Türelmetlenül járkált. Eltelt öt perc is, mikor a túlsó oldalon megpillantotta. – Mégis eljött, nem én késtem, hanem ő. De nem volt egyedül. Egy fiúval ment karon fogva. Ez a pillanatnyi kép arra volt jó, hogy bosszantsa egy kicsit, egyben elégtételt vegyen. A fiút nem ismerte. Irén egy futó pillantással átnézett Zsolthoz. Szeméből azt olvasta ki: - Ne haragudj, de én nem szeretlek téged. Mintha megrántotta volna a vállát és fellengzősen ment tovább a fiú oldalán.

    A Duna felé vezető utcába kanyarodtak. Még egyszer hallotta Irén meleg kacaját, melytől úgy meg tudott részegülni. Az utca mélységében egyre kisebbek lettek, valósággal összefolyt alakjuk, amint egymásba karoltak.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap