Párhuzamos képzetek Rilke és József Attila költészetében

Báthory Csaba, v, 12/03/2017 - 00:11

 

 

    Nem emlékszem, mikor kezdett érlelődni bennem az indíttatás, hogy egymással összefüggésben elemezzem Rainer Maria Rilke és József Attila költészetét. Rilkét régóta fordítom magyarra, József Attila egész költői életművét pedig a kilencvenes évek második felében ültettem át németre, egy svájci kiadó megbízásából. Először csupán az tűnt fel, hogy József Attila kevés költőnk egyike, akit jó reménységgel lehet németre fordítani, az egyenértékűség rögeszméjének sem hátat fordítva. Az elvontságra hajló, több évszázados filozófiai edzőiskolákon formálódott német nyelv, úgy tűnt, a legalkalmasabb e nagy magyar gondolati költészet átmentésére. S ahogy az évek alján a fordításban haladtam, egyre erősödött bennem a gondolat: érdemes egymásra vonatkoztatni ezt a két szellemi alapállást, megérné elmondani egyet s mást úgy, hogy egymásban tükröztetjük a két rokon szemléletű költő bizonyos ideáit.
    Hogy rögtön a közepébe vágjak: szembeszökő a két költő emberi alkatának néhány olyan vonása, amely művészetének legmélyebb pontjáról igazítja a szövegeket. Rilke egész élete a tudatosan választott, szinte érintkezési tilalomig fokozódó magány-rögeszme jegyében telik el. Niemandes Sohn zu sein, niemandes Schlaf zu sein, nem lenni senki fiának, nem lenni senki álmának: ez csak egyik változata a láthatatlanság, a változásban megnyilvánuló létvonakodás, az általános eltűnési sóvárgás ceremóniáinak. Ahogy egyik Orpheus-szonettjében mondja: Seiund wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung. A mulandóságnak ugyanezt a nyomasztó tapasztalatát sugallják a német költő más képzetcsoportjai, például a búcsú-motívum, illetve az abban fel-felderengő, azt elfogadó és létpozitívumként értelmező mellékérzetek. Sei allem Abschied voran, als wäre er hinter / dir, wie der Winter, der eben geht, írja másutt. Ugyanezt rögzíti a francia nyelvű versek egyike a húszas években: Chantons ce qui nous quitte / avec amour et art; / soyons plus vite / que le rapide départ. József Attilánál a különállás, az általános magányparancs, igaz, a csalódás tapasztalatával párosul, de a magyar költő mély művészetikája ugyancsak ehhez a létállapothoz kapcsolja a művészi tudatosság, a tökély garanciáit. Egyik töredékében ez a gondolat úgy ölt formát, hogy a költő elutasítja a hamis, tukmált dicsőség kínálatát, és csak azt tartja letéteményesnek, aki „szivét versbe kérte”. Másutt így ír: Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok mint a hideg, világos és nehéz. A léttel elvegyülni képtelen művész vacogása számtalan ponton átitatja a magyar költő sorait. Az Óban például így: Ki mint vízesés önnön robajától, / elválsz tőlem és halkan futsz tova, / míg én, életem csúcsai közt, a távol / közelében, zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton, / hogy szeretlek, te édes mostoha! Aki figyelmesen részletezte magában Rilke húszas években kialakult nagy ívű panteisztikus költészetét, ebben a hat sorban sokrétűen megsejtheti a német költő mondandóit is. Figyeljünk a következő pontokra: nem a robaj válik el a vízeséstől, hanem a vízesés a robajtól. Az első változat volna a közönséges, ez a második a költői varázslat szöveghelyszíne. A víz-képzet szimbólumfelszívó képessége itt csupán megvillan, de József Attila fordulata ugyanabból a szemléleti ugrásból fakad, mint Rilke alakzatai: maga az anyag válik ezoterikus testté, és egyúttal valahogy olyan jegyet tükröz az ember felé, amely felhívás rangján áll. A víz megmozdítja, ég és föld közötti híddá oldja a tájat, a lelket, és mintegy materiális nyelven fejezi ki a két szellemi-lelki egyed lehetséges párosodását. Anyag és anyagtalan következmény mosódik egymásra, az elválás és összetartozás áhított harmóniája dereng fel, a megfoghatatlan hang is érzékletes minőséget nyer, a világon átsugárzik a világon túli szféra látomása. Csak egyetlen példa Rilke egyik 1924-es, Muzotban keletkezett verséből: Wasser, die stürzen und eilende… / heiter vereinte, heiter sich teilende / Wasser… Landschaft voll Gang. / Wasser zu Wassern sich drängende / und die in Klängen hängende / Stille am Wiesenhang (SW, II, 501). Az Óda-részletben még három olyan elem látható, amely Rilkét és József Attilát egyaránt jellemzi: a távol és közel dialektikus gondolatának említése (a távol közelében kifejezés az érett Rilke szótárának törzsfordulata), az égi és földi vonatkozás egymás mellett felbukkanó párosa, valamint az édes mostoha-fordulat paradoxális zárlata.
    E három jegy közül most kiragadom az utolsót, hiszen ez – az ellentmondásokban fogalmazódó kijelentések halmozódása – ugyancsak mindkét költő szótárvilágának állandó kísérője. Rilkénél a Widerspruch (ellentmondás) szó a kezdetektől fogva a dolgok lényegét fejezi ki, az ellentmondásokban megvalósuló lét mozgására utal; a német költő gondolkodása egyre inkább elmélyíti az antinomikus látásmód egész fogalmi körét, és ez abban nyilvánul meg, hogy az elvont látomásokat is a paradoxon megközelíthetetlen terébe szorítja. Az éjszaka viszontagságairól ezt mondja: Aus Scharen von Licht / war ihr Dunkel gemacht, / das sich rein widerspricht. Az ellentett szemléleti részletekből épülő beszéd már a korai darabokat is jellemzi, és a Sírfelirat „reiner Widerspruch”-jáig terjed. Rilke költészetének ezt a vonását számtalan példával igazolni lehet, az életmű bármely szakaszából vett idézetek egymást erősítik. József Attila nyelvét ugyancsak mélységesen jellemzi ez a paradoxális vagy csak alkalmi végleteket emlegető kifejezésmód – s hozzáteszem, ez még ott is fokozza költői erejét, ahol a tartalmi tényezők első pillantásra nem igazolják ezt a figurát. A két hexameter csak láthatóvá tesz egy formai állandót – de a vonás mindenütt fellelhető. Idézek néhányat az Eszméletből: Földtől eloldja az eget… álmom s a vas világ… nem fog a macska / kint s bent egeret… Csak ami nincs, annak van bokra stb. A bűn így kezdődik: Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. A Gyermekké tettél második szakaszában ez áll: Az éveket, mik sorsom összetörték, / reám zúdítja minden pillanat. Az egyik kései töredék így vall: Mélyebbre kell még hajlanom, / hogy semmit nem tudón dudoljak. A kései versek szinte minden lélegzetvétele erről a feltételes létezésről – költői nyelven: a nehezen mondhatóról – tesz megrendítő vallomást. Ime, hát megleltem hazámat… ha eltemet, ki eltemet. József Attila egymásnak feszülő, egymást kioltani látszó állításai között nagy jelentőségűek azok a fogalmi kettősök-hármasok, amelyek a létezés egyetemes vonatkozásait részletezik a látomás éles kontrasztjaival. A „Költőnk és Kora” című kései vers a semmi-minden párost érzékelteti néhány gyors, de rögtön kozmikus távlatot rögzítő mozdulattal. A költemény alapgondolata, ismételhetnénk, németül így hangzik: Sei – und wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung. József Attila szökellő mozgással haladó, nem szomszédos látomáspontokat összekötő kifejezésmódja Rainer Maria Rilke távlatos, magaslatot és mélységet egymásra villantó alkotásmódját idézi. Ha a két költő témavilágát, megszólalásuk ürügyeit és vetítésfelületeit vesszük szemügyre, szinte kimeríthetetlen rokonságokra bukkanunk. Kiragadok kettőt a bogból.
    1. Először megemlítem a két költő egyik közös témaegyüttesét: az angyal-rózsa-gyötrelem képzetcsoportot: ez Rilke műveiben döntő jelentőségű, József Attilánál pedig alkalmi, majd egy ponton (egy kései töredékben) emlékezetes motívum. A Derengő rózsa vagy a Gyönyörűt láttam helyett itt csak ezt az öt sort állítom párhuzamba Rilke toposzaival. Idézem: Lassú álmodozásaiból amint / fölemeli fejét a gyermek, / bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing / s porba ejtik fejüket a kígyók, / akik feléje mérgeket lövellnek. Ha ezt az ötsoros töredéket németül olvasom, csak Rilkére gondolhatnék – annyira a német költő képzetteremtő jegyeit viseli magán. Lassússág, álom (alvás), gyermek, angyal, kín, ing: mindegyik szó a rilkei szókincs alaprétegéhez tartozik. Meghökkentő, hogy a Jeder Engel ist schrecklich típusú rilkei állítás itt szinte tüköralakzatként tolul fel: az angyal és a szenvedés képe összekötődik, sőt kiegészül a gyermek-szintagmával, amely ugyancsak Rilke visszatérő motívuma. Nyilvánvaló, hogy a két képcsoportnak semmilyen közvetlen köze nincs egymáshoz, egyúttal azonban meglepő, mennyire hasonnemű kiegészítőket vonzanak magukhoz.
    2. Másodikként nem egyetlen vonást ragadnék ki, hanem a párhuzamos képzettársítások egész fürtjét, hiszen a két alkotó temérdek ponton hasonló képzetmintákban fejezi ki indulatait és egyetemes üzeneteit. Ezek: a kint-bent képzetpár (másutt: kívül-belül), a világnak a dolgok összességében megnyilvánuló determináltsága, az éjszaka delejező, hideg varázslatot és bizonyos kötelező létlogikát sugalló látványa, a véletlen és a törvényszerűség számtalan költői említésformája, a tudás és a semmit-nem-tudás hovatovább szókratészi bölcsessége, a világegyetem törvényszerűségeinek visszfénylése az emberi szív örvényeiben, a hallgatás, eltussolás, kimondatlanság, valamint a lelkiismereti vagy vétkességi érzet összefüggése, az élet-a-halálra-ráadás (József Attilla-i) nagy témája, és végül világ és világból kiesettség tapasztalati köre. Ezek közül most kiragadok néhányat, mintegy szemléltetésül.
    Rilke az Erika Mitterer-versek tizenegyedik darabjában ezt mondja: Was draussen heisst, ist lauter Heilung innen, / und was geschieht, ist innen schon geschehen. A kint-bent gondolat a szubjektum-objektum pár másodlagos köpönyege itt és számtalan metaforában kirobbanhat. A rilkei rózsaversek szimbolikájának egyik alapvető jegye, hogy a költő a szirmok látványának ecsetelése közben világít rá: nem tudjuk, mi a bent, mi a kint, olykor felcserélődik a kettő, és egymásban úgy csillan meg, hogy eggyé olvad. Rilke egyik ajánlás-versében (Für Frau Grete Weisgerber) így ír: Draussen Welten, Welt –, wieviel, wie vieles –; / aber wer beschreibt / Glück und Übermass des Gegenspieles, / das in uns Gesicht und Wesen treibt. Látjuk: ugyanaz a fordulat, amely József Attila verseiben gyakorta megidéződik. Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat (Eszmélet). Vagy egy kései töredékben: Mint a Tejút a vonuló / egek táguló / boltozatán / s mint a valóság heveny láz után // ugy ragyog és világít / lelkemben, mely világot áhit / az emberi fölszabadulás. A determináltság feledhetetlen axiómáját egyszer s mindenkorra József Attila fogalmazta meg a magyar költészetben. Idézem a (Magad emésztő…) öt sorát: Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s igy mindegyik determinált. Rilke 1914 augusztusában – egy irschenhauseni töredékben – így fogalmaz: Sehet ein Ding, das vielfach umwundene. / Keiner geht durch die verbundene Welt / einzeln. Immer ist ihm in herrlichen / Abständen das Herz umstellt. / Immer ist er in Händen, die zu fassen wissen. / Hingerissen ist er in hinreissenden Händen / oder……. / ein ruhender. Es sei denn er fiele / von Händen zu Händen: denn die Spiele / des Alls sind unendliche.
    Az éjszaka élménye mindkét költő számára centrális jelentőségű. Az éjszaka spirituális szerepe, a hideg sötétségnek tulajdonított szellemi-lelki tartalomegyüttes József Attila költészetében talán a Téli éjszakában rajzolódik fel a legtöményebb formában. Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka. A magyar költő a hűvös eszmélkedés, a teljes körű önvizsgálat, a pontos világérzékelés, valamiféle magasrendű pásztorolás képzeteit gyűri a költeménybe. Ebben a felfogásban a metafora társelemei (csillagok, hold, holdfény, göncölök, ködök, nedves levegő stb.) is figyelmet érdemelnek, hiszen ezek árnyalják, kiegészítik és – mondhatni – felfoghatóvá teszik a meghökkentő eredeti belátást, azt, hogy az időfolyamatnak éppen ez a fenyegető, nagyban kiismerhetetlen stádiuma telik meg a költő súlyos léttartalmaival. Oly könnyen száll a hold, / mint a fölszabadult. / … / Milyen óriás éjszaka / szilánkja ez a sulyos éj, / mely úgy hull le ránk, / mint a porra a vasszilánk? (/Tehervonatok tolatnak…/) Vagy hadd idézzek egy kései töredéket: Száz éjszakán / ezer magány / millió fájdalommal / szelt át meg át / az éjszakát. Rilke, aki a közös szellemi családfa német ágán felel József Attilának, egész életére kiterjedő éber és sokrétű, megrendült erőfeszítéssel sajtolja ki saját létélményeit az éjszaka látványából. Nála az éjszaka az idegenség, számkivetettség, a számadás, valamiféle végítéletszerű megfeleltetés metaforája, amely azonban a világegyetem nagy összefüggéseit is a költő öntudata elé villantja. Ebben a művészetben hasonlóan terebélyesednek és sűrűsödnek az egymást vonzó, gerjesztő és megtermékenyítő képalkatrészek, testvérelemek. A Gedichte an die Nacht egyik pontján, a Die grosse Nacht című versben ezt olvassuk: … erwachsene / Nacht, und staunte dich an. Wo die Türme / zürnten, wo abgewendeten Schicksals / eine Stadt mich umstand und nicht zu erratende Berge / wider mich lagen, und im genäherten Umkreis / hungernde Fremdheit umzog das zufällige Flackern / meiner Gefühle. A költő megilletődött, zaklatott tagmondatokban áradó hangjában több érzelmi szál összefonódását érzékeljük: egyszerre van jelen itt az éjszakai újjászületés, a megsemmisüléssel felérő megalázkodás, a nagyobb természet törvényeihez illeszkedő berzenkedő-igenlő igazodás, a túlélés és a földi immanenciához való ragaszkodás összes képzetcsoportja. A húszas évek közepén az Aus dem Umkreis: Nächte-versek egyikének utolsó szakasza így hangzik: wie, durch dein blosses Dasein, erschein ich, / Übertrefferin, klein –; / doch, mit der dunkelen Erde einig, / wag ich es, in dir zu sein. Azt hiszem, világos mindebből, hogy a két költészet nem csak tematikájának ismételt tükröződéseivel utal egymásra és teszi szinte kötelezővé a közös vonások számbevételét, hanem egy bizonyos költői látástípus tulajdonságait is gazdagon szemlélteti.
    Első pillantásra azt gondolhatnánk: igen, igen, de… De Rilke individualista, mindenféle közösséget kerülő, semmiféle társas felelősséget nem hangsúlyozó költő, ellenben József Attila, ő bizony a részvét, a társadalmi feladatvállalás, a szocializmus viharmadara. Van ebben a szembeállításban némi igazság, kétségtelen. Mégis azt kell mondanom: ami a magyar költőnél embertársi hivatástudat, az Rilkénél az egész teremtéssel szembeni részvét fogalmaiban nyilvánul meg. Ha lehet a költőket platonikus és arisztoteliánus csoportra osztani, úgy én ezt a kettőt, mindkettőt, a platonikus rajba sorolnám. Mindkettő hamar felszökken a konkrét látványtól az ideák derengő égboltjáig, és egész létérzékelése a fogalmak felől röntgenezi át a tapasztalat egyes tényállásait. József Attila egyik töredékének első két sora így szól: Én hazám, fajom és emberiségem / iránt ismerem szép kötelességem. De másutt is, ahol a tárgyi-érzéki fantázia adatairól beszél, rögtön felvillantja a reáliák mögött az univerzáliákat. Ő a tudásnak tesz panaszt, a rózsa képe mögé odaírja a valóság szót, ő egész népét fogja tanitani, nem csak egyes jelentkezőket, ő az értelemig lép tovább, és a földi munkában is a csillagok pontos, szép járását tekinti mérvadónak (már megint az ég, a csillagok, az éjszaka, ez a vakítóan sötét József Attila-i éleslátás…). A kiválás, a magasra emelkedés (és mélyre süllyedés), a csillagmagányban megvalósuló költői tökéletesség és más eszmék jelzik a magyar költő társadalmi szereplehetőségeinek másik, tragikus oldalát. Különállás, benső vezérlet, világhiány, és ugyanakkor szeretetéhség, a földi érzékletesség magasztalása, a kicsiny dolgok pásztorolása és más: ez a lírai halandó személyes tapasztalatainak ellentett szócsoportja.
    Ha Rilke műveibe pillantunk, ugyanezt a kettős osztatú szellemi teret sejtjük meg. Ez a költő főleg, ahogy ő maga mondja, belső utakat óhajt megtenni és a külvilághoz inkább a nagy távlatok, távolságok és felelősségmentes vonatkozások pólyáin át kíván közeledni. Egyik alapszava a Weigerung, a vonakodás; és ez a terminus itt valamiféle széles körű önmegvonást, elhúzódást, hárítást jelent. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Rilke költészete a lét roppant tágas horizontját nyitja meg, és minden sorával a létezés egészére vonatkozó gondosság kötelmeit érzékelteti. Hogy ebből az összetett eszméleti szövedékből egyet kiemeljek: nem győzi hangoztatni a költő pásztori szerepének fontosságát (ezt ő – úgy tűnik, az egyházi liturgiával is kapcsolatba hozható – fogalommal Hirtenamtnak, pásztori hivatásnak nevezi). Milyen elemekből áll ez a képzet? A pásztor a lét egészét mérlegelő lelkiismerettel, rendületlen törődéssel, veszélyek közt is biztonságot árasztó szívóssággal őrzi a nyájat – értsd: oltalmazza és terelgeti a közösséget –, miközben, idézem a költőt: ott strázsál, s hagyja, kassanak rá a hatalmas elemek, fogja körül az eseményektől hemzsegő világtér, és minden pillantásában világot oltson magába, világot, semmi mást (Hat / nichts als Welt, hat Welt in jedem Aufschaun, / in jeder Neigung Welt (GW II/45). A választott művész legfontosabb feladata az egyetemes mérvű törődés: kézbe kell vennie a legkisebb dolgokat, tisztaságot kell teremtenie és felmutatnia műveiben, még álmaiban is éberen őriznie kell a lét értelmét, és ahogy Rilke mondja: ellenértéket kell létrehoznia a jelenkor uralkodó külvilágával szemben (Ich sage Gegenwart und meine Gegenwert – mondja a Geschrieben für Karl Grafen Lanckoronski című versben; a lefordíthatatlan szójáték értelme: Azt mondom: jelenkor, és azt gondolom: ellenérték). Pár sorral feljebb pedig így körvonalazza a művészek hivatását: Sie müssen dastehn wie der Hirt, der dauert; / von ferne kann es scheinen, dass er trauert, / im Näherkommen fühlt man wie er wacht. Und wie für ihn der Gang der Sterne laut ist, / muss ihnen nah sein, wie es ihm vertraut ist, / was schweigend steigt und wandelt in der Nacht. Idézem a vers utolsó három szakaszát Eörsi István – egyébként József Attila fordulatain edződött – magyar fordításában.
 

Szétrombolhatók ők is, mint akármi,
de (kiszemeltek!) nekik helyt kell állni,
ha rájuk tör a legnagyobb erő,
és ki kell mondaniuk, ahol más csak
nyög és nyafog, ütemét a csapásnak,
s érzik, hogy bennük súlyosul a Kő.

Kitartón állnak, akárcsak a pásztor;
a messzeségből úgy tetszhetne: gyászol;
közelebb érve érzed: őrködik.
S ahogy ő hallja a csillagok ívét,
úgy kell, hogy a szívükhöz közelítsék,
mi néma éjben serken s működik.

Mit rájuk bíztak, álmukban is őrzik:
álom és lét, könny és kacaj füződik
értelemmé… S már nem bírnak vele,
és térdre buknak a halál s az élet
előtt, és ekként ad a Mindenségnek
új mértéket térdük derékszöge.
 

    Figyeljük meg – Rilke ihletmodelljein és messziről felismerhető szómatricáin túl – a szóhasználatig érő, József Attila legérettebb eszméleti csúcspontjait idéző felrakást; a kiszemeltek motívumot (JA: „születtem, elvegyültem és kiváltam”, Kész a leltár), a helytállás és a legnagyobb erő párosát (JA: „A mindenséggel mérd magad!”, Ars poetica), a magasra emelkedés és a mélység felé húzó erő együttesét (JA: „én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre”, Egy költőre), a csillagvilág és a szív összefüggéseit (JA: „Milyen magas e hajnali ég!… / Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem”, Óda), az álomban megőrzött dolgok és az értelem emlegetését (JA: „kecsesen okos csevegés”, „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!”, Ars poetica), s végül a térdre bukó, és az alázatosságban a mindenséghez fohászkodó ember alakját (JA: „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben”, Nem emel föl).
    Végül csak annyit: nyilvánvaló, hogy e két nagy költőt külön-külön kell olvasni, mindegyiknek saját és összetéveszthetetlen beszédvilágát önmagában szemlélni és kibontani. Egymásra vetített alakjuk, egymással összefüggésbe hozott művészetük taglalása, semmi kétség, hozzáad valamit ahhoz, amit megérthetünk belőlük. Ahogy mi, olvasók öregszünk, már csak azt szeretjük, akit szeretünk. De néha feltámad bennünk az az érzés is, hogy kivételes erővel szeretünk, véglegesen, egyszerre kettőt. Én, talán ezt súgja a világszellem, ma már csak együtt tudom szeretni ezt a két csodát.
 

 

 

Megjelent: Napút, 2010 márc.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap