A partifűzfák összehajolnak

Bodor Miklós László, p, 09/18/2015 - 00:20

 

A Tél még tartja magát, mint az öregedő férfi, mikor ringó derekú menyecske a közelébe ér a főutcán.

A vénülő ember kihúzza magát, és behúzza pocakját. A búcsúzó Február, hó rongyait ide – meg oda teríti, hogy fogyatkozó erejét fitogtassa. A folyócska partját hajnalra csillogó jégbe vonja.

Hiábavaló igyekezet ez is, az is. Arra már nincs ereje, hogy a jég átérjen a túlpartra.

A szebb napokat látott nyugdíjasnak előbb-utóbb levegőt kell vennie. Ekkor pocakja újra árulkodóan kidudorodik, válla is a szokott mélységbe zuhan…

A tél palástja alól pedig délre úgyis ki barnállik a pépesre lazult sár. A hajnalban még kristályosan csillogó jég vízzé olvadva pedig megindul a második kanyarulaton túl a Dunába.

A fiatalasszony ráadásul udvarias mozdulattal, a nagyapa korú ifjonc hóna alá nyúl, és felsegíti a bolt két lépcsőjén a magát egy pillanatig megifjodni érző bácsit.

A spenót színű kalapot viselő „vénember” a barátom. Egykorúak vagyunk. Sokat nyelek tőle merev derekam, térdem ócsárlása okán.

Az esetet jól látom, a pék termékek polca előtt, takarásban állok. Jól jön ez nekem, amikor piszkál. Majd emlékeztetem, hogy a „lányok” már csak a lépcsőjárást megkönnyíteni vannak jelen az életében!

 

A férfi rengeteg fűszert vásárol a szokásos cikkeken túlmenően.

Szombaton tartják a faluban a régi idők hagyományaként a tél búcsúztatót.

A vadász büszkén újságolja, hogy már tegnap alkonyatkor kinn járt a száraz patak feletti magaslesnél. Alaposan megvizsgálta a nyomokat. Vitt ki morzsolt kukoricát az irtás széli szóróra. A váltó mellett elő is készítette a leshelyet. Ott fogja meglőni a bográcsba szánt süldőt. Szokásosan a vadászok főzik az ünnepi pörköltet a bolondos maszkokba bújt falubéli, és idelátogató távolabbi vendégek számára. Mindenki örömmel várja, kivéve a reménybeli főszereplő, szóban forgó siheder vaddisznót…

 

A telet temetni kívánók, mindkét parton vastag, összeérő jégpáncélra vágynak, ami megbírja az embert. Egy nyelvet beszélő rokonok élnek mindkét oldalon. A szélesebb pataknyi folyó ma országhatár…

Sokáig voltak elzárva egymástól. Mióta a határok átjárhatóak lettek, szeretnek együtt örülni, és gyászolni. A vidám téltemetést különösképpen szeretik együtt ünnepelni. Ha jég borítaná a folyócskát, egyszerűen átsétálnának. Erre most nincs esélyük.

A télbúcsúztató, más néven „Kiszejárás”, ősi palóc szokás, melyet öreg-fiatal, év-mint év, várva-vár, és megtart, akármi legyen is!

 

A farsangi hangulat már átjárja a falut, a boltban, a két csinos fiatal nőt különösképpen virgonc hangulatba hozta:

  • Elsül még a puskája Jani bácsi? – nyirbálkodik a cserfes fiatalasszony, a boltos lánnyal megerősítve.
  • Kéredzkedj el az uradtól lányom, majd meglátod! Gyühettek ketten is. Bár tavasszal jobb lenne, nehogy felfázzatok– hetvenkedik a zöld kalapos.

Csiklandós kacagás a válasz. A koros ember pedig arra gondol borzongva, hogy nehogy szaván fogja a két bővérű fiatalasszony.

 

*

Vidoran hallgattam végig az öreg vadász szópárbaját a felvágott nyelvű csinos lányokkal. Tudom, hogy egyikük az unokahúga, másik ugyan nem rokon, de a keresztlánya…

Egy darabon együtt bandukoltunk. Barátom befordult portájuk kapuján. Addigra megbeszéltük, hogy délután puskásan, csizmásan találkozunk, és együtt megyünk disznót lőni.

Ha nem jönne a konda, akkor sincs baj. A társasági tagok fagyasztó ládáiban bőven van annyi nyersanyag, ami a vendégséghez szükséges. Felírjuk ki mennyit, és milyen részét adta a közösbe, és amikor puska elé kerül a zsákmány, akkor visszakerül.

 

A kis folyó, vagy csupán nagyobb patak? – partja mentén csipkeszerűvé rongyolódott az éjszaka keletkezett jég. Vastag felhők lepték az eget. Csak képzeletemben csillogott a partszegély gyönyörű mintázatú jege. A túlpart melletti vízen két északi vendég, kerceréce vitette magát lefelé, míg észre nem vettek. Akkor visszafordultak, és árral szemben úszva távolodtak.

A Nap végül csak ráförmedt a dagadt felhőkre, és széjjelkergette maga elől őket.

A hó árulkodott. Nyulak baktattak élelem után járva. Rókák is, vigyázatlan nyulak – ha ló nincs alapon, esetleg egér - után járva. Egyikük korhely természetű lévén nem ment vissza idejében. Az éjszakai vadászat nem sikerülhetett valami fényesen, mert egy kóbor macska nyomának kibogozásába úgy bele feledkezett, hogy engem nem vett észre idejében.

A fényképezőgép finom kattanása vetett véget megkésett vadászatának.

*

Korán indultunk a süldő korai halálára összeesküdve.

A falu végén a meredek kaptató ezúttal még fárasztóbb volt, mint egyébkor.

Ez, a háromszáz negyvenhárom lelket számoló falu két várromot is mondhat a magáénak. Egyikük közvetlenül az utolsó ház felett omladozik. Pár falmaradvány, egy alagút bejárata, és az őrtorony csonka romja jelzi. Én sokszor odaképzelem a törökök mozgását figyelő katonát a csorba kövekre.

Most „helyén volt”, és a fegyelemnek fittyet hányva, ismerősként, barátságosan intett felém. Ezt az erősséget 1581.- ben erősíttette meg az esztergomi aga!

Sok vihart értek meg ezek a falak. Az ozmán számára végvidék volt ez a táj. Hol a bécsi király katonái foglalták vissza, hol a török verte ki gyaur őseinket.

Sajnos, az Úr1646. évében baj lehetett az őr éberségével, mert a váci törökök, Bercsényi László várkapitány távollétében rajtuk ütöttek. Az 50 lovast, 100 gyalogos katonát, és az akkor még a mai Ódamásd néven ismert helyen lévő falu színmagyar lakosságát legyilkolták. Ha már visszajöttek tizenhat falut is megdúltak. Lakosaikat legyilkolták, vagy rabláncon hurcolták el. Kevesen maradtak az erdőkbe, mocsarakba menekülve írmagként.Volt település, amelyik soha nem épült újra. Csak dűlőnevek emlékeztetnek rájuk.

 

Társamra nem ügyeltem, és vállunk összekoccant, rosszallóan rám mordult:

  • Már megint álmodozol, ahelyett, hogy a lábad alá néznél?

Prózai lélek, szegény. Nem tehet róla…

Felérkezve behavazott somfák között haladunk. Itt szoktuk a savanykás, üvegesen csillogó, mélytüzű piros, zamatos gyümölcsöket szüretelni. Számban az emlékezéstől összefutott a nyál. Annál inkább, mert a belőlük főzött lekvár is elfogyott.

Ahol az út éles kanyarral a Galla kettős kúpja felé fordul, elérjük az irtás szélében lapuló leshelyünket.

 

Szemközt velünk az ősibb vár: a Zuvár. Alattunk a falu ősi helye, amit ma is Ódamásdnak hív a környék népe. A történelem zűrzavarai miatt az eredetileg családi lakó erősség királyi vadászkastéllyá lett. A tatárjárás idején elpusztított erősséget Türje nembeli Szentgróti Fülöp érseksége idején említik újra. A Márianosztrai pálos kolostor első épületei a Zuvár akkori romjainak felhasználásával épültek.

Vadlesünktől a Zuvár lapos dombját, Márianosztra kéttornyú templomát, az ősi Damásd falujának helyét, és a Csák hegy kőbányáját egyaránt jól látjuk.

A Nap még magasan áll. A konda, még az Ezer árok sűrűségeiben tart nappali heverdelt. Gyönyörködhetek a tájban, és idézhetem történelmét kedvemre.

 

Csak szemünk jár, és agyam repül át elmúlt századokat. Ezeket az erdőket különösen kedvelte liliomos címerű Lajos királyunk. 1391. –ben egy oklevél, az 1372. –ben itt kiállított korábbi adomány levelére hivatkozik.

Innen Visegrád, és Esztergom egyaránt közel esik, így nem csoda, hogy kedvelt helye volt uralkodóinknak. 1391. és 1503. között tíz várnagy nevét ismerjük. Nosztra pálos atyái büszkén hirdetik, hogy monostorukat 1352.- ben Nagy Lajos alapította. A kegyelet kissé lehalkítja hangjukat, amikor hozzáteszik, hogy hadjáratain szerzett leprája elhatalmasodása miatt lakóhelye is volt az általa alapított kolostor…

A vár tehát királyi vadászkastélyként fénylett a szemközti hegyen, mígnem az anyagilag megszorult II. Lajos király az Esztergomi káptalannak adományozza Damásd várát.

Valamikor 1543. táján a várat a török elpusztíthatta, mert említés pár évig a szandzsák adókönyveiben csak a faluról esik. Mígnem 1570- ben kimarad neve onnan is. Lakosait talán a saját jövőjét sem ismerő szpáhik megölhették, vagy rabláncon Aleppó rabszolga piacain végezhették életüket szegények.

 

Hogy az északabbra szorult magyar katonaság ne zaklathassa a fényes Padisah jámbornak alig nevezhető hadinépét. 1581- ben a jelenlegi falu végén épített az Ipoly feletti dombon új palánkvárat a török. Sokáig nem terpeszkedett benn, mert 1594. –ben magyar kézbe kerül. 1630- ig folyamatosan erődítési munkák folynak. Hadi jelentések szerint 1630.- ban 50 lovas, és 100 gyalogos védi.

 

Jobban szeretünk magyar végvári elődeink hadi csínyjeire emlékezni, de annak a kontyos is mestere volt. A váci bég nagy túlerővel békeidőben - 1641 évben - rajtaütött, és emiatt Eszterházy Miklós nádor panasszal élt a budai pasánál. A török felgyújtotta az erősséget, és kivonult.

Ez már a török világ alkonyának ideje, de azért, miheztartás végett 1646.- ban, kihasználva Bercsényi László várkapitány távollétét ismét elfoglalta a várat, és az akkor még a régi helyén lévő falut. Magyar részről túlélő ekkor sem maradt, és a vár ekkor végleg elpusztult.

 

A török, Buda elfoglalását követően végleg eltakarodott.

A néptelen falvakat 1690. évben a visszatelepült régi birtokosok Privigye környéki tótokkal telepítik újra.

Valamilyen okból – talán, mert az Ipoly menti út hadi jelentősége megszűnt - falunk átköltözött a Szob – Márianosztra közötti térségről, jelenlegi helyére.

 

*

 

 

Az új lakosok leszármazottjainak egyike ül most mellettem a kényelmes les páholyban.

 

Moccanatlanul várjuk a télbúcsúztató alkalmával megfőzni szánt vadat. Váratlanul kisüt a Nap. Megélénkül a madárnép. Nagy csapat északi vendég, fenyőrigók serege szállja meg fákat. Az ágakról potyog nyomukban a hó. Jut belőle nyakunkba is bőven. Soha nem gondolná a városi ember, hogy amikor a rejtett életű árnyékléptű vadra vár, milyen zajos lehet a gallyakról földre érkező fehér pamacsok hangja. Van itt most mindenféle hangja a téli csendbe borult erdőnek. A levegőben, a vendég-madarak szak-szak-sak, hangja, közben-közben „krij” rikkantással fűszerezve, a fákról érkező hógolyók pling-pligje, a nagyobb darabok puffanásai.

  • Még egy mamut is észrevétlenül jöhetne most – gondolom bosszankodó befelé somolygással!

Elképzelem barátainkat, akik most a kályha mellett fűtőznek, elnyúlt testtel amint előadjuk, hogy azért nem lőttük meg az ünnepi közös ebédet, mert a rigó csapat, és az általuk okozott hó lavina zajában nem hallottuk meg a disznókat.

 

A légi csendzavarók végül elszárnyalnak az Ipoly túlpartja irányába, hogy a Burda sűrűségeiben megbúvó vadászok életét tegyék színesebbé.

Társam oldaláról finom surranó hangot hallunk, és még napvilágnál megjelenik két termetes koca, tavalyi gyermekei pedig követik.

Hagyjuk őket jóllakni a morzsolt kukoricával. Majd amikor egy testes süldő szájába kap egy fél csövet, hogy visszanyargaljon vele a sűrűségbe, felemelkedik mindkettőnk kezében a vállba szorított puska

Barátom fegyveréből kilobban a lövés.

Látom, hogy nincs szükség kegyelemlövésre. Biztosítom a puskát, és még el is fordítom félig a zárat. A konda fejvesztve nyargal vissza a biztonságot adó újulatba. Barátom kalapja mellé cserfa gallyból, sebvérbe mártott töret kerül. Hozzáfogunk a zsigereléshez. Csak azt követően kezdjük vakarni fejünket, hogy ugyan merre is vigyük le a zsákmányt az útig, ahová már érte tud jönni a terepjáró a havas-jeges erdő szélére.

 

*

 

 

Reggel a szokott módon érkeztek a környékbeli falvak vendégei.

Többen odajöttek megtekinteni a kondért, amely felett csábító illatok párája lengett.

Eljött a Mágus, hatalmas fekete palástjában, széles karimájú csúcsos kalapjában.

Ott komédiázott az udvari bolond. Őrá nagyon kellett vigyázni, mert egyrészről megpróbálkozott cukrot önteni az épp üvegesedő hagymára, másrészt mindenáron ki akarta kémlelni az utolérhetetlen vaddisznó pörkölt összetevőit.

A magát háborodottnak mímelő udvari mulattatót a többlet pálinkával lefizetett alabárdos poroszló elvontatta, mielőtt alávalóságait végrehajthatta volna.

Követte őket a hóhér, combig érő csizmájában, óriási pallosával.

Ott volt a Király, személyesen.

A királynő is megjelent a menetben. Udvarhölgyeinek egy része igencsak örömlánynak tűnt.

És sokan bekormozott képpel álcázva magukat.

És nehogy kimaradjon: ott imbolygott a kajdácsoló, vidám menetben a rúdra kötözött Kiszebaba.

A menet meg-megállt az útvonal-menti házak kapujánál. Bezörgettek a portákra, és ilyenkor ajánlatos volt adni, amit kértek. Kitől pogácsát, fánkot, darab kolbászt, szalonnát. Vagy ruhát Kiszének, hogy a hosszú úton meg ne fázzon.

Ez utóbbit különösen ki kellett adni, mert könnyen bekerülhetett a ház asszonya évszázadokra a rigmusba, mint a valahai Szabó Margit, aki fösvénységében megtagadta a buba réklijét:

 

Haj ki, kisze, haj, gyöjj be, sódar, gyöjj!
Haj ki, kisze, kiszőke, gyöjj be, sódar, gömbőce!
Az a Szabó Margit ojjan híres asszony,
ruhát kértünk tőle, a kiszére nem adott.

 

Eljöttek a félnapos bolondozásra az Ipoly völgyének falvaiból, közelről, távolról egyaránt.

 

A faluval szemközti Helemba lakosai kemény hidegben egyszerűen át szoktak jönni a folyó jegén. Most a jeget elvitte a Károly napi olvadás. A testvér község népe hegyeseket gondolva a hídjukat elbontó hatalomra, elgyalogolt a szobi vasúti hídig. Az iskola busz eléjük ment Szobra.

Őket mindig különös öröm fogadta.

 

Az első világháború előtt az Ipolyon, 47 helyen lehetett hídon – vagy kompon, dereglyén, száraz lábbal átmenni. A partok között élő emberi, gazdasági kapcsolat virágzott. A helembai hidat a mesterségesen szított ellenségesség, butaság miatt nem építették újjá, mikor a 2000. évi jégzajlás megrongálta. Az itteni híd tervei készen vannak, az engedély okmányról csupán a nyitrai megyei hatóság aláírása hiányzik.

A két falut évszázadok óta kötötte híd össze. A falu határában Letkés előtt, egy dűlő neve ma is Lelédi híd major. Itt is híd ívelt át, hogy Leléd, és Bajta lakosainak könnyítse a közlekedést. Sok család rokoni szálakkal kötődik össze. Még Trianon után is sokuk itt lakva művelte ottani földjeit, vagy fordítva.

    

Már évekkel ezelőtt megfigyeltem, hogy a két part közötti fák koronája mintegy ölelkezni akar.

A két part falvaiból érkezett emberek testvérként karolják át egymást.

Az Ipoly két partján a fűzek is egymás felé hajolnak makacsul.

Ahol a meder keskeny, össze is érnek. Mert összeforr, ami összetartozik.

 

Az innen-onnan kapott gúnyával felöltöztetett bábút előbb két egymásra helyezett teknőből eszkábált koporsóba helyezték. A korcsma előtt gyújtott örömtűzön végül elégették. Ami maradt belőle, azt folyónak adták. Az egymás felé hajló fűzek között úszik a Telet jelképező megperzselt bábú a Duna felé.

***

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap