Pátria 5/5

Jókai Anna, v, 11/13/2011 - 05:10

 

 

 

Folytatás

 

Kertész elgondolkozott. Forgatta a tintatartót.

– Zsófi – mondta végül halkan. – Mit szólhatnék én magának?… Én vasárnap nem a presszóban ülök, hanem a Jézus-szívében… és nekem végtelen öröm, ha esténként körülvesznek a gyerekeim… pedig már nagyok. Icuka behozza a vacsorát…

– Miért, azt hiszi, én presszóban akarok ücsörögni? Öröklakásra vágyom és nercbundára? Mást nem tudnak elképzelni…? Valami egészen mást?

A fiú már türelmetlenül fütyörészik a pince előtt. Normában van.

– Mást? – Kertész kutatva nézett Zsófira. – Valahova tartozni kell. A lámpa a mennyezeten lóg, a képet a falra szögezték. A levegőben nem marad fönn az ember… ez fizikai törvény, Zsófika…

– Magának mindegy, hova kapaszkodik? Mindegy, hogy hova tapad, mint a bogárnak? – Zsófi megmarkolta, mozgatta a kilincset.

– Katolikus vagyok – húzta ki magát Kertész. – Sosem tagadtam. Ego sum via, veritas et vita…

– Latinul minket nem tanítottak – mosolygott Zsófi szomorúan. – Ne tessék fáradni…

Végighúzta tenyerét a lépcsőház korlátján. Szentáldozás. Előtte gyónás, rácsos ablakok. Anya még tanulta. Böjtök. Parancsok, pontokba szedve. Pokol a vétkeseknek. Örök tűz. És azt mondják: Isten.

Meg kellett volna kérdezni azt az írót. Vagy beszélni vele, hogy írja meg. De mit?

– Jól van, Jóska. Eredj vissza, ezt a fél órát beszámítják! – A cigány megbiccentette széles, rojtos karimájú kalapját. Elszaladt; nyakkendőjén kövér, meztelen nő libegett.

 

– Lilit baltával sem lehet agyoncsapni – mondta Anna néni. Délelőtt még szívroham, s most már a ponyvásoknál dirigál. Bámulom ezt az asszonyt. – Új cipője sarkát piszkálgatta. – Vasat vertek rá, hogy ne kopjon. Figyeld meg, seggre esem benne, úgy csúszik…

– Nem kell annyit mászkálni – morogta Zsófi. – Hol marad Urbán a kefékkel? Mindjárt jönnek a bedolgozók…

– Megint keresett a férjed… miért tagadtad le magad? Összezördültetek?

– Mi nem szoktunk összezördülni. Nem bírom, ennyi az egész… – fakadt ki Zsófi.

– Mit nem bírsz benne? A gyereked apja! – mondta Anna néni döbbenten.

– A fekete szakállát…! Mit tudom én. Azt a hülye sapkát a fején, meg a dumáját, hogy mikor lesz végre segédvágóból vágó! Mert ez művészet… minden művészet nálunk, még a vécépucolás is…

– Hát akkor mi a fenének mentél hozzá…?

– Szerettem. Tessék: ha hiszi, ha nem, őrülten szerelmes voltam belé… a fekete szakállába meg a sapkájába… – kiáltotta Zsófi. – Ugyanazt szerettem benne, amit most utálok… Mit csináljak? Hintsek hamut a fejemre? Nem bírom, ha hozzám nyúl, egyszerűen nem bírom!

– Te! – mondta Anna néni, és szertartásosan rámutatott. – Neked van valakid!

– Senkim sincs… – Zsófi az ajtóhoz szaladt, kinézett. – Mindjárt jönnek…

– De hát a gyerek… a gyereked… A gyereket csak szereted?

Zsófi leült. Kitöltötte a keltezést az átvételi cédulákon.

– Szeretem – mondta mogorván. – De nem úgy, ahogy engem szeretett az anyám… – Hallgatott egy kicsit. Azután kibökte, restelkedve: – Azt hiszen, ha történne valami… ha történne valami vele… menne minden tovább… – Elsírta magát. Folyton sír! Talán valóban orvoshoz kéne menni.

Anna néni felszisszent. Hátat fordított Zsófinak, matatott a köpenyek között.

– Én nagy dohányos voltam, és bolondja a táncnak – mondta darabosan. – Amikor még éltek…

– Tessék? – kérdezte Zsófi. Szétmázolta a könnycseppeket az indigón.

– Amikor még élt a két gyerek – folytatta Anna néni, mereven a fal felé fordulva. Leszakadt kabátbélése lábszárát verdeste. Harisnyáján vastagon szaladt a szem.

– Milyen két gyerek?

– A férjemtől elváltam, még harmincnyolcban. De a gyerekekre adott, elég tisztességesen. Táncolni nagyon szerettem…

Leemelt egy köpenyt, kiejtette kezéből, puffant a betonon. – És a cigarettát… az volt a szenvedélyem.

Zsófi előredőlt az asztalon. Remegett.

– Negyvennégy telén nem volt kaja… cigaretta sem volt… már lőtték a kerületet, december végén… nem volt cigaretta. A trafikba hoztak, éppen szembe, három lépésre, két ládával. Marika sírt: mama, ne menj le… Pisti megfogta a kezemet, az ujjaimat harapdálta: mama, maradj… – Anna néni visszafordult, két öklét teljes erővel arcába vágta. – Mama, ne hagyj itt…!

Zsófi felnyöszörgött.

– Úristen!

Katona néni lenyomta a kilincset, mögötte még négyen szorongtak.

– Három óra öt… be szabad már jönni?

Anna néni ökle kinyílt. Végiggereblyézte archúsát.

– Jöjjenek csak… természetesen. – Elfordult megint, öt-hat köpenyt a karjára rakott. – Fiacskám, ezekből adjál, ezek jobbak – mondta kis szünet után.

Zsófi bénultan ült.

– Válasszon, Katona néni. Válasszanak csak… És hogyan?

– Mind a kettő… mire visszamentem. Egyetlen lövedék, ahogy az ablaknál lestek. Akkor, ott mellettük, elszívtam az utolsót… Nézze, bácsi, ezt vigye… És az élet „ment tovább”…

– Tovább…?

– Vagy akkor kezdődött, talán… Vigyázzon, bácsika, ne egyszerre. Fáj nekem ez az új cipő, Zsófi fiam… Nem tudok én azóta rongyokat aggatni magamra…

– Itt tessék aláírni – mondta csöndesen Zsófi. – Nem lesz ez sok? Mivel viszi el?

– Kiiiiskocsiva… kööözösen – dadogta Tukics bácsi. – Úuugye áááát tetszik venni, ha egy kiiiis férc benne marad?

– Később lesz gyökérkefe – mondta Anna néni. – Azzal gyerekjáték. – Katona néni bólogatott.

– És ha nem, Zsófika megteszi, már csak unalomból is… – Elmentek.

– Ne haragudj, fiam – mondta Anna néni. – Véletlenül bukott ki belőlem… Ezért nem is tudom én igazában megérteni, pedig szeretném: mi bajod lehet neked ebben a világban?

– Anna néni! – Zsófi felállt. Ide-oda rebbent a szeme. A vésett járatokra, a kartotékokra és a műszőrme bundára a szögön. – Anna néni, kérem… – Kereste a szót, görcsös igyekezettel. – Tessék nekem megmondani… aki nem kommunista… és nincs tehetsége sem, amibe kapaszkodjon… a vallásban pedig már nem hisz… – megint teleszaladt a szeme könnyel. Gyámoltalanul megfogta Anna néni könyökét. – …de annyira nem buta, hogy a pótlékok elkábítsák… Az mit csináljon?

Anna néni gondolkozott. Nem értette pontosan.

– Ne foglalkozz mindig magaddal… – mondta végül, és hátba vágta Zsófit. – Tartsd egyenesen a hátadat… mi lesz veled, mire megöregszel?

– Velem még nem történt semmi… sem halál, se háború… tessék megérteni!… Anna néni, az erőt, az erőt honnan merítsem?

Anna néni gépiesen névsorba rakosgatta a cédulákat.

– Nem tudom – mondta csöndesen –, de azt ne várd meg.

 

– Anna, hova szaladsz? Gyere fel az irodára, döntenünk kell!

Anna néni a lépcsőről fordult vissza.

– Gyere le te, van itt hely…

Szankóné kelletlenül követte. Zsófira mordult.

– Maga mit firkál?

– A készletet egyeztetem – mondta Zsófi. Ceruzája hegye pattant az asztallapon.

– Hát csak egyeztesse… S ha azt hiszi, minden el van felejtve, téved! Szeder elvtárs is dühös, hogy éppen egy külső ember előtt…! Feltűnési viszketegség!

Zsófi a számoszlopra hajolt. Csatakos hajfürtje kiszabadult, arca elé esett, mint egy függöny. Nem válaszolt. Szankóné csalódottan fújt. Két széket egymás mellé húzott.

– Figyelj ide kicsit, Anna! Nem dönthetünk egyedül. Később aztán panaszkodsz, hogy téged meg sem kérdeztek…

Anna néni elhelyezkedett. Nagy cekkerét ölébe fektette, átkarolta.

– Ötre a körzetbe hívtak, és még ott a Kati gyereke… mi kell, Lili?

– Nézd, Szeder elvtársnak éppen elég gondja van… és most dühös is, mert kihagyták az edzőlistáról. Elintézte a helyiséget, rendben az engedély. Fantasztikus, mennyit lótott-futott utána. Most már csak egy nyilatkozat: és akár a jövő héten nekifoghatunk. Olyan papírrészleget teremtünk, hogy megkétszerezi a mostani forgalmunkat…

– Nem tudom, mi van ezen töprengenivaló? Hány új bedolgozót tudunk ezzel elhelyezni? – kérdezte Anna néni katonásan.

– Szinte korlátlanul… persze, a gépesített elökészítő fázishoz szakmunkásokat. Egyébként szinte korlátlanul. Óriási a kereslet, Urbán Zsiga felmérte…

– Akkor nincs mese! Százötven elhelyezetlen emberem van! Neki kell vágni! – ütött az asztalra vidáman Anna néni. Már emelkedett is. – Csak aztán be ne dögöljön, mint a műkéz! – a szekrényre bökött. – Még most is itt penészednek, elfuserálva!

– Ahhoz nem volt szakember – állította meg Szankóné bosszúsan. – Ez más! Ülj csak vissza! A pénzügyi része a nehéz.

– Gondolom, a hitelkeret… – mondta Anna néni bizonytalanul.

– Nincs hitel – Szankóné keményen Anna néni kezére ejtette kezét. – Értsd meg. Hitel nincs.

– Talán a minisztérium… vagy a tanács… Vagy a megrendelő vállalat… – Anna néni lehajtotta a fejét.

– Kaptunk, nem? Induláskor kaptunk. Meddig lehet? Van a számlánkon, mutatta Kertész az egyenleget. De az nem elég…

– Hát akkor, a többi…?

– Most egyszeribe de csöndes lettél – mondta Szankóné. – Nem tudod elképzelni? Persze, nem hálás feladat. Álmenetileg emeljük a rezsit.

– A gyakorlatban…? – Anna néni papírt, ceruzát kotort elő.

– Magasabb haszonkulcs, kevesebb fizetés, amíg az új részleg fel nem fejlődik… később duplán visszatérül.

– Mennyi? – ismételte konokul Anna néni.

– Hogy egy példát említsek: a köpenyért kaptak eddig hét ötvenet. Elsejétől hat hatvan… ha a fölöttes szerv jóváhagyja. Igazán minimális…

Anna néni letelte a ceruzát.

– Ebben én nem vagyok benne. Ez disznóság.

– Vegyék le a címkéseknél! – kiáltott Zsófi, hajál hátradobva. – Onnan vegyék le!

– Legyen szíves a munkáját végezni! – szólt rá Szankóné. – Nem tartozik magára!

– Ilyet nem szabad csinálni! Kérjetek hitelt!

– Ajánlja fel a saját fizetését!

– Anna, vedd elő a józan eszedet! Hiába kértelek, gyere fel az irodára, de veled nem lehet zöld ágra vergődni… Arányosan veszünk le mindenütt. A fixeseknek alsó bérhatár… Egy év vagy két év múlva újra emelünk, sokkal magasabb szintre! – Szankóné mellére szorította a kezét.

– Kölcsönt vagy hitelt. Vagy valami támogatást. Nem hagyom őket megnyomorítani… Így nem bővítünk. Erre nem szerződöm… – mondta Anna néni izgatottan. Simogatta a kartonokat.

Szankóné felállt. A pinceajtóhoz lépett, fölnézett az utcára.

– Ha nem bővítünk, meg fogunk fulladni – mondta szokatlanul csendesen. – Zacskóragasztással kezdtük. Nem szabad abbahagyni. Másképp elnyel a konkurencia. Miért nem akarod megérteni? Nagyobb forgás… legyen egy kis nevünk a szakmában… – szembefordult Anna nénivel. – Azt akarom, hogy nőjön ez a kis foglalkoztató!

– Engem nem érdekel, hogy mekkora! Az az üvegtábla sem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy akik itt vannak, ne csalódjanak, hogy jó legyen nekik, hogy értük legyen, Lili fiam… ez a Pátria igazi értelme! – kiáltotta Anna néni. Ide-oda tologatta a kartonjait. Fújhatod a bővítésedet, ha közben minden szerencsétlen megszentségeli… Köpök az ilyenre!

– Nem állhatunk örökké egy helyben! Ezt nem lehet érzelmi alapon elintézni. Nagyon sajnálom, de ez nem érzelmi kérdés. A Pátriának jövője van, és nem fogjuk a jövőt egy tál lencséért eladni!

– A Pátria van az emberekért, és nem megfordítva! Ez az én elvem!

– Pátria, Pátria…! – Zsófi felugrott. Összegyűrte a számolócédulát. – Vihar a lavórban. Mi az a Pátria? Kávépótló a konyhakredencen…

– Fogd be a szád, fiam – mondta Anna néni élesen. – Ne szólj bele, amihez dunsztod sincs…

– Az enyém is…! Kitaníttattam, diplomát adtam a kezébe, és most New-Brunswickben harisnyát árul. Ezeknek koptatjuk mi a szánkat? – fakadt ki hirtelen Szankóné, és Zsófira mutatott, keserűen.

– Nem ír? – kérdezte Anna néni, lassan csillapodva.

– Egy sort sem, hat éve… Bánom is én, él vagy meghalt. Mind ilyenek. Mindegy, hogy hol, csak izzadni ne kelljen… Nem lehet így, Anna. Gondolj arra: mikor fogod elhelyezni azt a százötvenet?

Anna néni hintáztatta lábát a szék alatt.

– Éhen nem halnak – motyogta.

– De a túrós buktát szeretik… meg a jonatánalmát; ugye, Anna?

– Próbáljuk meg, forduljunk valahova – erőlködött Anna néni. A szatyor fülét morzsolgatta. – Szívesen segítenek…

Szankóné két tenyerével az asztalra nehezedett. A másik arcába hajolt, úgy mondta, tagolva:

– Nem volt elég? Értsd meg, ez a mi dolgunk! Ki oldja meg helyettünk? Csak mi magunk. Nincs más.

Anna néni lehunyta a szemét. Úgy rémlett, mintha aludna. Azután szó nélkül szedegette a kartonjait. Megszólalt nagy sokára.

– És ki fogja megmondani nekik?

– Benned bíznak – mosolygott Szankóné szomorkásan. – Majd te. – Egymásra néztek, sóhajtottak.

– Fáj a lábam… Mostanában nehezen forognak a csontjaim… – mondta Anna néni. Hóna alá kapta a szatyrot. – Mégiscsak elkérem Kertésztől a számításokat… Hogy a távlatot is lássam. Az okvetlenül benne legyen!

– Benne lesz! – mondta Szankóné. – Nekem meg a lapockám szúr… az időváltozás miatt. Gyere, karolj belém!

Összekapaszkodtak, szuszogva felmásztak a lépcsőn. Zsófi utánuk bámult, irigyen.

 

– Itt vannak a gyökérkefék! Csupa karcolás a bőrülésem! – kiáltotta Urbán Zsiga. Kivágta az ajtót. – No Feri, hajigáld csak, szaporán!

Repültek a gyökérkefék, némelyik megperdült a levegőben, mint a zsonglőrbuzogány.

– Helyes, öcskös… Ez a tied! Lelépni… – Zsófi látta, hogy tíz forintot dug a fiú rongyos felső zsebébe. Órájára pillantott. Még harminc perc ötig.

Zsiga lejött a kutyával. Nejlonzacskóba csomagolt mirelitmájat tett a vaskályha fölötti polcra.

– Nem is ebédelt a nagy rohanásban! Negro, várj, még jeges!

Negro a polc mellé húzódott, száját nyalogatva.

– Mi a ma esti program? Egy kis színház, hangverseny? – Zsiga kigombolta a teddybeer kabátját. Zsófi felállt, s az ócska szekrénynek támaszkodott.

– Mire innen hazavetődöm…

– Zsófi, Zsófi… fogja a cuccát, és fusson innen, amíg tönkre nem megy… Nem magának találták ki ezt a helyet. Túl egzotikus maga ide… – mondta Zsiga. Közelített.

– Kicsiben, nagyban, de mindenütt ugyanez. Nincsenek illúzióim…

– Itt akar megöregedni, a formás lábával, kis mandulaszemű?

– Sehol sem akarok megöregedni – mondta Zsófi. Idegesen krákogott. – Nem jó nekem sehol…

– Ugyan, ugyan, milyen pesszimizmus! Az élet nagyon szép …nagyon – erősítette meg határozottan. – Csak még nem ismeri! Más környezet, valódi táptalaj! Ha látná: nálam csupa virág minden, csupa hatalmas pálma. Szobaszökőkút!

– Maga miért van itt? Miért nem megy el egy elit nagyüzembe? Ne engem agitáljon…

– Ja! – nevetett Zsiga. – Én? Az más… Nem bolondultam meg. Elárulom: itt én az Urbán Zsiga vagyok. Mit gondol, nagyobb helyen hány ilyen futkos? Az ember legyen tisztában reális helyzetével. Erre már sokan ráfizettek. Itt császár, másutt csak pucer… Tudja, mi ez, Zsófika? Filozófia…

– Sivár filozófia! – biggyesztett Zsófi.

– Magának még ilyen sincs, drágám – Zsiga eléje lépett, tréfásan megpöckölte az orrát. – Csak hadonászik a piskótáival…

– Én legalább bevallom! – kiáltotta Zsófi. Csattanósat ütött Urbán kezére. – Nekem van hozzá bátorságom…

– Mihez? Mihez, kis Zsandark? – gügyögött Zsiga, és adott megint egy fricskát. – Egyem azt a helyes kis nóziját…

– Én legalább tudom, hogy nulla vagyok, érti? És rohadt és önző és minden… nincs bennem semmi. De nekem fáj ez a semmi… fáj, érti?

– Hol fáj? Muti, hol fáj?… – Zsiga az asszony mellbimbójához ért, lágyan, az ujja hegyével. – Itt?

Zsófi lökött rajta egyet.

– Állat! – sziszegte. Égett a füle. – Mit képzel, ki maga?

Zsiga rugalmasan visszapattant, közvetlenül Zsófi arca elé. Szájából, ahogy közelített, zsongító mentolszag áradt.

– Utálom! – kiállotta Zsófi kétségbeesetten.

– De a férjecskéjét még jobban utálja… – morogta Zsiga. A cipőjük összeért. – Szeretem ezt a hisztériát. De most már elég. Csak egyszer add meg magad: mindjárt más színe lesz a világnak…

Zsófi jobbra siklott. Negro felhúzta ínyén a bőrt, és visszaterelte.

– Félsz? Mitől félsz? – kérdezte Zsiga. A szeme hideg csillagokat vetett, mint a villamos áramszedője a fagyos vezetéken.

– Én nem szoktam félni – dadogta Zsófi. Rácsapott az új, idegen hús közelsége. Szétnyílt a teste, tárulkozón, két gerezdre.

– Nem is kell – suhogta Zsiga. – Bízd rám magad!

Negro csorgó nyállal a polc alá feküdt. Csillogó szemmel figyelte a csöpögő vért a májdarabok alatt. Mohón föllefetyelte.

Zsiga a szekrénynek döntötte az asszony fejét. A sovány váll odakoccant. Zsófi látta a pálmákat zölden, nedvesen.

És akkor kizuhantak a műkezek a lábuk elé. Negro rájuk vetette magát, habzó szájjal. A görcsös ujjak, deformált csuklók ide-oda görögtek.

Zsófi felsikoltott. Kabátját letépte a szögről. Rohant a lépcső felé.

– Nem… én nem! – kiáltotta.

Zsiga hófehér zsebkendőjét végighúzta homlokán.

– No, majd legközelebb – mondta higgadtan, s szedegetni kezdte a műkezeket. – Van idő!

Zsófi állt az ajtó előtt, a csikorgó havat figyelte. Reszketett a hidegtől. Tíz perc múlva öt. Zsiga még lent ül, eteti a kutyát.

– Jó napot kívánok… Ez, kérem, a Pátria? – kérdezte egy férfi, bicikliről, viharkabátban.

– Ez – mondta Zsófi –, ha a táblának hinni lehet.

– Az igazgató elvtárs részére, sürgős, reggel expressz-ajánlva vissza a szerkesztőségbe… Hova vigyem?

– Ideadhatja – a boríték nincs leragasztva! – Tudom, miről van szó. Adja csak ide.

– Aláírással – nézett rá a férfi gyanakodva. – Hogy ne kelljen emeletet mászni… olvasható aláírás!

Zsófi a kapu alatt kiemelte a cikket a borítékból. Két hasáb. Elég sokat összeírt. Kapkodva beleolvasott. Csak észre ne vegyék. Kereste a saját nevét, rettegve.

 

„… a barátságos, egyszerű ízléssel berendezett irodában ősz hajú, nyílt tekintetű, katonás asszony fogadott. Talán túlságosan is katonás…”… „Teherbíró vállán hat esztendeje nyugszik a felelősségteljes gazdasági vezetés… Csoda, ha kevés jut a mosolyból, és több a megfontolt, irányító szóból?”

 

Gördülékeny stílus. Nehogy jöjjön valaki.

 

„A fejlődés első pillanatra szembeszökő…”

„…vidám, mindenki által szeretett és becsült részlegvezető… nemhiába szállóige a dolgozók között: ahol Urbán Zsiga, ott a segítség…” „…Szeder elvtárs személyében az örökké mozgó, fáradhatatlan vezető típusát…”

 

Ez a legjobb. Nem is beszélt vele.

 

„Vannak nehézségeik! De küzdenek. Igazságos munkaelosztásért, és azért, hogy a még várakozókat is kielégíthessék. Ott voltam köztük: láttam, hogyan dolgoznak, hármasával, közösen egy brigádban, és az arcukon béke…”

„…s íme, a tények, a száraz tények líra helyett…”

 

Számok. Fél oldal szám.

 

„…Szakács Józsefné, a lelkes társadalmi aktíva, anyai gondossággal…”

 

Ki ez a Szakács Józsefnél? Ja, persze. Anna néni.

 „…mint mindenütt, él még itt is a régi maradvány. A nemtörődömség, laza munkaerkölcs apró jelei, állandó harcban az újjal…”

 

„Ez vagyok én – gondolta Zsófi keserűen. Mégis megkönnyebbült. – Nem neveztek a nevemen.”

A többi már nem érdekelte, a távlati tervekről. Visszagyömöszölte a borítékba. Nem rossz írás. Nincs benne durva hazugság, egy szó sem.

Szegény Szontágh. Neked is csak ennyire futja.

Indult a lépcső felé, hogy a levelet fölvigye.

Közvetlenül az első emeletnél, a negyedik lépcsőn ott ült Anna néni, előrenyújtott lábbal, felsőtestét a falnak támasztva. A szatyor két fokkal lejjebb, kiborulva.

– Pszt – mondta erélyesen. Szájára tette az ujját. – Ne üss lármát. Leestem, hát leestem… már az üzletben tudtam, hogy nem szabad megvennem ezt a cipőt…

– Miért nem tetszett…?

– Miért, miért… nem fogom összecsődíteni a népet. Gyere, add a kezed. Semmi az egész…

Belekapaszkodott Zsófi karjába. Erőlködött. Verejtékcseppek ütöttek ki homlokán.

– Ez így nem megy… Nehéz vagyok, mint a krumpliszsák…

– Nagyon fáj?

– Itt, hátul, fiam… a gerincnél. Majd este borogatom…

Zsófi alányúlt, megfeszítette minden erejét. Anna néni elfehéredett, tompán ordított egyet.

– No nézd… no nézd csak…

Zsófi tehetetlenül sírva fakadt.

– Már megint bőgsz… fogadj el egy tanácsot: ne bőgj folyton… Eredj, mégiscsak hozz a ponyvásoktól egy deltás legényt!

– A mentőket…!

– Várj – nyöszörögte Anna néni. Nagyokat lélegzett. A szatyorra bökött a szemével. – Az oldalrekeszben van a kartonosdoboz kulcsa. Vedd ki… Ha holnap nem tudnék felkelni, hívjál be húszat… ötöt erőszakolj a címkésekre, akárhogy tiltakoznak… és ne engedd, hogy a kupakdugót megint az a klikk vigye el!… Hallod? Segíts nekem, amíg, nem tudsz jobbat!

– Én? – kérdezte Zsófi döbbenten. Mindkét kezét a mellére ejtette, mintha mutatna ott valamit. – Én segítsek?

– Ki más, édes fiam?

 

 

 

VÉGE

  

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap