Péntek esti látogatók

Lukáts János, v, 04/14/2019 - 00:03

 

- Egészségünkre! – egymásra emelték poharukat. A doktor aprókat bólogatott fejével, miközben megszólalt: - Tudod, Lőrinc bátyám, irigyeltelek, amikor ide kerültél hozzánk. A küzdelmes iskolai élet után a szép, hegyvidéki faluba, egy értékes gyűjteménnyel, csend és béke… - nevetni próbált, aztán kezével valami tétova mozdulatot tett.

- Hagyd ezt a bátyámozást, én magam fütyülök a koromra, te se juttasd eszembe. Azért, mert a hajam fehér, még Lőrinc vagyok! – a nyugalmazott földrajz tanár kitekintett az estébe, hatalmas markában elveszni látszott az apró pohár. – Az ásványgyűjtemény viszont – ezt nem árt, ha tudod, doktorom, - már nincs a házban. Nem itt a helye! Itt kevesen látják, legfeljebb te meg én, meg a vendégeink. És még rossz vágyakat kelthet ebben-abban, érted, mire gondolok. Hogyan védjem meg? Nem csibészeknek hoztam Afrikából. A múzeumban viszont az iskolások megnézik, legalább évente egyszer.

A doktor mormogott valami egyetértés félét, de láthatóan sajnálta, hogy az ásványcsodák, a száz színben csillogó, sokszögű kristályok, a drágakövek elvándoroltak a faluból. Mintha tündérkert telepedett volna közéjük az idős tanárral, és most – tessék – már el is röppent. Pedig nagyrészt ezért járt ide a doktor péntek esténként. No, persze, Lőrinc kedvéért is, aki mától már nem „bácsi”. – És… mondd, Lőrinc… - mintha nehezen állt volna meg magában a név – végleg, és mindent odaadtál? – Lőrinc észrevette, és meg is mosolyogta „doktorom” látható sajnálkozását.

- Végleg… és majdnem mindent – a szekrény tetején egy fekete szobor villogtatta tar koponyáját és szépszámú fogát. – Ő itt maradt, az obszidián.

- Obszi… - a doktor a fekete bálványfőre emelte tekintetét.

- Obszidián. Kemény és rideg kő. Szép, nézd meg a rajzolatát.

- Értékes? – ezt azért jó tudni.

- Elég értékes – aztán helyesbített Lőrinc. - Nekem igen. Könnyen törik, és bosszút áll: a szilánkja éles, mint a penge – a penge szó nem volt az orvos kedvére való. Elfordította tekintetét a fekete fejről, ennek a kedvéért nem fog idejárni. De ezt nem mondta, inkább mást kérdezett:

- És mondd… te ott, Afrikában valóban… lőttél oroszlánt? – ámulat, irigység, és ki tudja, még mi volt ebben a mondatban.

A földrajz tanár felpattant a karosszékből: - Nem képzeled, hogy lelőnék egy oroszlánt! Én! Aki szeretem az állatokat, és akit szeretnek az állatok?! De az igaz - azért egy kis mosoly bujkált a mondatban -, hogy éjszakánként egészen a telep kerítéséig jöttek. Én meg nem riogattam, hanem csalogattam őket.

Az ablaktáblán sietős kopogtatás hallatszott, egy legény állt a tornácon, zavartan markolászta kalapját, és szavát egyenesen a doktorhoz intézte: - Doktor úr, tessék sietni, a Terinél megindult…

A vendég egy pillanat alatt visszaváltozott orvossá, a fiatalember vállát bátorítóan megpaskolta, és – már menet közben – fordult egy záró mondattal Lőrinchez: - Majd holnap folytatjuk a fenevadakat!

Lőrinc mondta volna, hogy bizony nem olyan fenevadak azok, de addigra az orvos már beült a legény mellé az autóba, és elzörögtek a falu alsó vége felé. A tanár utánuk nézett, kezét egy percre elnyugtatta a kerítés gömbjén. Aztán megfordult, és a kerten át visszaindult a házba.

Akkor találta magát szembe a látogatókkal. Ott álltak a sötétben, bizonyosan az orvos távozására vártak. Öten voltak, vagy hatan, a fa sötétjében, a ház sarkánál, Lőrinc nem látta pontosan. De azért felismerte őket, nem volt örömére a felismerés. Olyanok voltak, akik soha nem köszöntek neki, és nem vették jó néven, hogy Lőrinc mégis rájuk köszönt. Soha még a szemébe nem néztek, de a háta mögött mindig összesúgtak. Falkában jártak, vagy inkább sompolyogtak.

- Jó estét! – köszönt rájuk ezúttal is a földrajz tanár, bízva a kimondott szó erejében. A bujkálók hallgattak, valamelyik krákogott, feszengtek. – Ezek betörők! – villant Lőrinc agyába. – Ezek betörők? – és már szinte elnevette magát.

A két pihés fejű most is egymás mellett állt, mint egyazon torzó két példánya. Az árnyékból kivillant a zömök fehér inge, de mintha fej nélkül való volna, zsíros, fekete haja belelógott az arcába. A krumpliorrú az ujjperceit ropogtatta, nála ez az erőfitogtatás jele volt. Ötödik volt a főnök, a semmilyen formájú, a házsarok mögött. Embereinek gonosz mondatokat suttogott, de az emberek tétováztak. Aztán az egyik pihés csak megszólalt: - Hol a kincs? – és fél lépést előre lépett. – Igen, hol a kincs?! – de ez már fenyegetés volt, és mindegyik előre lépett, csak a főnök maradt rejtekben.

Lőrincben lakott valamelyes erő, bátorság dolgában sem állt rosszul. De ezek öten vannak. – Most még! – formálódott a gondolat Lőrincben, és a két pihés fejűhez fordult. Négy savószínű szem nézett rá. Lőrinc egyszerre emelte föl mindkét kezét, és határozott mozdulattal csapta egymáshoz a két pihés fejet. Ijesztő volt a roppanás, amint koponyájukon a bőr fölrepedt. A pihés két fej testvéri egyetértésben terült végig a fűben. – Most már csak három! – nyugtatta magát Lőrinc, de a krumpliorrú az oldalához ugrott, és csontos-ropogós öklét a bordái közé vágta. – A kincsedet, a kincsünket! – és újra ütött. – Ez tud ragozni! – futott át Lőrinc agyán egy léha gondolat, de a fejével inkább szembe támadta a krumpliorrot, amely éppen előre lendült. Az ütközéstől azonnal széjjellapult a krumpliorr, az arcát patakokban öntötte el a vér, valami gyámoltalan nyöszörgés buggyant ki a száján. Lőrinc sajnálni kezdte ellenfelét, miközben meghökkenve tapasztalta, hogy az ő homloka is meleg lett támadója vérétől. A krumpliorrú ott ült a ribiszkebokor alatt, tenyerét lecsorgó vére alá tartotta.

A zömök most indult volna támadásra. Lőrinc ösztönösen nyúlt előre a sötétbe, ahol – a fehér ing folytatásában – a zömök zsíros, fekete haját sejtette. Belemarkolt a baljával, a föld felé rántotta-nyomta a láthatatlan fejet. A zömök térdre esett, meggörbült Lőrinc előtt, Lőrinc most jobbjával a zömök hátán a nadrágszíjat markolta meg – vastag marhabőr szíj volt, szögekkel kiverve -, megemelte, egy kicsit azért a térdével is segített, és a zömököt, két végénél markolva, áthajította a kerítésen. A kerítésen túl vizesárok húzódott, amelyben ilyenkor csak békalencse zöldellt. A zömök elcsendesedett az árok fenekén. A főnök már régen nem volt a házsarok mögött.

Lőrinc letörölte magáról a krumpliorrú vérét, belehallgatott az éjszakába, aztán visszament a házba. Távolról megszokásból ugatott egy kutya. – A kertem tele van sebesültekkel! – állapította meg Lőrinc tárgyilagosan, akár egy haditudósító. A telefonhoz lépett, az orvos még nem volt otthon, a tanár üzenetet hagyott, hogy föltétlenül látni akarja még ma, „szerszámostul”, - így mondta. Hogy miért, arról minek szólt volna. Talán el is aludt a karosszékben, az obszidián szobor őrző pillantása alatt, az ajtót megnyitó orvos rebbentette el az álmát.

- Baj van, Lőrinc bá…? – harapta el a doktor a szót, és kicsit meg is ijedt a székben alvó, mozdulatlan házigazdát látva.

- Velem nincs… - rejtélyeskedett a földrajz tanár -, de odakint… - és a kert felé mutatott.

- No, talán megint az oroszlánok? – az orvos nevetgélt a saját tréfáján.

- Inkább sakálok… - Lőrinc vette a kézilámpát, és a kert felé indultak. A gyep alaposan össze volt dúlva, az orvos elhűlve nézett idősebb barátjára, meg a négy áldozatra. Egy kevéssé már mozogtak, de erejük az elfutáshoz még kevés volt.

- Ezek itt… - azt se tudta, mit kérdezzen.

- Baleset érte őket… - adta meg Lőrinc a némiképp pontatlan diagnózist.

A doktor a fűbe térdelt, Lőrinc világított. – Bevihetnénk őket a házba? – fordult hátra az orvos a házigazdához.

- Hát persze, betegek. Rendezd be a rendelődet a verandán – betámogatták a négy sérültet, Lőrinc titkon reménykedett, hogy közben maguktól csökkenni fog a számuk, a sebesültek azonban a földön maradtak. A doktor határozott, gyors mozdulattal varrta a felrepedt bőrt, tamponálta a bevert orrot, még a zömökből is kiszedett néhány méretes tüskét, tövist, szálkát. Amikor egy-egy beteggel készen volt, azok hálálkodva hátrálta ki a földrajz tanár házából, és elsompolyogtak az alvég meg a felvég felé hangtalanul.

- Ennyi volt? – kérdezte az orvos.

- Ennyi, doktorom. Az ötödik maga lábán távozott, még a baleset előtt, a házsarok mögül.

- És most? – komoly volt a doktor kérdése.

- És most? – komolytalan a visszakérdezés.

- Mi legyen? Akarsz-e feljelentést tenni? Neked nem esett semmi bajod? És a két ütés az oldaladon? Meg a többi, amit talán észre se vettél?

- Doktorom, ne marháskodj! Kettőt én ütöttem főbe – egymással, a zsíros hajúnak tüske ment… a hóna alá, - én löktem bele a kanálisba, a krumpliorrú pedig fának szaladt. Nehogy már ügyet csináljunk ilyesmiből!

- De hiszen ezek mind itt, együtt, a te kertedben…

- Ugyan már! Ha külön találod őket, eszedbe se jut, hogy orvos kezéről rendőrkézre add őket, elég baj nekik az egyik is! – Lőrinc lopva az orvosra nézett, a doktor keskenyre húzta száját.

Az orvos összeszedte „szerszámait”, még egyszer maga felé fordította Lőrincet, ujját végigfuttatta a bordáin, Lőrinc összeszorította a fogát és hallgatott. – Jobban örülnék, ha inkább az oroszlánokkal ingerkednél egy szöges kerítésen keresztül – szűrte a szót fogai között, aztán a tanár szemébe nézett, és elkomolyodva mondta: - Nem akarok ma este harmadszor is idejönni! – ezek már a búcsú szavai voltak.

Lőrinc a távozó orvos után nézett, fiatalember volt, mégis mintha egy falu minden gondját hordozta volna a vállán. Mint aki sok mindenről tudna beszélni, és ezért sok mindenről hallgat. A kutya megunta a távoli ugatást, Lőrinc is lassan, hogy a saját lélegzetvételét hallgassa.

Talán egy hosszú sóhajtás volt, vagy valami elfelejtett dalfoszlány, amivel a házba belépett. Becsukta maga mögött az ajtót, és összehúzta a függönyt. Amint megfordult, az öt emberrel találta magát szembe, ott álltak a szoba négy sarkán, a főnök középen, a kandalló mellett. Lőrinc hátán hideg futott végig, a hideg a félelem testvére. Este vele volt a sötétség, de most már éjszaka volt a kivilágított szobában. Négyen is feléje léptek, a főnök pedig suttogott vészjóslóan: - Szóval, hol a kincsünk, te verekedős…? – aztán maga is előre lépett, kezeit a zsebébe mélyesztette.

- Nincs kincs, itt semmit nem találnak! – Lőrinc még szólt volna, de ez most már nem a szavak ideje volt. Négyen fogták közre, ököllel, térddel földre vitték Lőrincet. A két pelyhes fejű szétrántotta a tanár két karját. – Kézenállás! – hörögte a semmilyen formájú főnök, és a pelyhesek Lőrinc ujjaira tapostak. Rajta is maradtak. – Téged fejelt le? – kérdezte a semmilyen a krumpliorrút, az bambán bólogatott. – Ott az a szentség! – a főnök szeme megakadt az obszidián istenszobron, - Add vissza a kölcsönt! – aztán hozzátette: - De vigyázz rá! – A krumpliorrú leemelte a fekete kőszentet a szekrény tetejéről, fogást keresett rajta, kétszer is megforgatta a markában, aztán lecsapott a földön fekvő Lőrinc fejére. A koponyát jobb oldalon érte az ütés, ahol a legkeményebb a fej, az obszidián bálványszobor szilánkokra törött, a szilánkok feketén és fényesen pattantak széjjel a szobában. Lőrinc arcán keskeny vércsík futott le a szája felé, az obszidián pengeéles.

- Mondtam neked, hogy vigyázz, te marha! – egyik öklét kirántotta a zsebéből a semmilyen forma főnök, és meglengette a krumpliorrú előtt. – Ez egy értékes darab, te állat, milliókat ér. Mi marad nekünk?! – a krumpliorrú behúzta a nyakát, tenyerét a nadrágjába fente, az obszidián szobor az ő kezét is megvérezte.

A főnök készült a mai estére: - Azt hiszed, eldughatod a kincseidet előlünk? Hogy pimaszul rám köszönsz, és minden rendben van? – haragra tüzelte magát, egyre közelebb lépett, és most belerúgott a földön kifeszítve fekvő Lőrincbe. Aztán gyorsan hátraugrott. – Hogy elásod, elrejted, aztán a szemünkbe röhögsz. Amíg te a doktoroddal konyakozol, addig mi a rohadt kannás bort igyuk? – megint belerúgott. – Mutasd meg, hova tetted, mert nem marad egy ép darab benned, ha elő nem adod! – Lőrinc nem felelt, ha akart, se tudott volna, a főnök üvöltözése alatt egy halk sóhaj hagyta el a torkát, amit szinte ő maga se hallott. Arcát elfektette a padlón, látta, hogy a pelyhes fejűnek kopott sarkú és malteros a cipője.

De minta nem is a kincs érdekelte volna már a főnököt, a többiek is, mintha letettek volna haszonról, drágakőről. Aztán még az a szobor is eltörött, csak a baj van ezekkel a kincsekkel. A főnök a zsebébe nyúlt, amit kivett belőle, zárt markában tartotta. Arca állati vigyorra torzult: - Látod ezt? – de nem nyitotta ki a markát.

A földön fekvő Lőrinc persze nem láthatott semmit, de a többi négy mind a főnök zárt marka felé pislogott, a két pelyhes fejű szinte lecsúszott Lőrinc keze fejéről, aztán visszahelyezkedtek. – Ez majd meghozza az eszét neki, vagy elviszi a maradékot is! – és a főnök a cimborák elé tartotta tenyerét. Két hatalmas szöget tartott a kezében, nagyfejű, hosszú szögeket, a hegyük villogott, a fejük sötétlett. A két pelyhesnek hideg futott végig a hátán, és félni kezdtek a főnöküktől, a zömökből szörnyűködő torokhang tört ki, a krumpliorrú újra az ujjperceit ropogtatta. Lőrinc nem látta a rémület okozóját, de ez a nem látás rosszabb volt, mintha minden a szeme előtt történt volna.

- Szerezz egy kalapácsot! – adta ki az utasítást a semmilyen formájú főnök, a tervéhez a zömökben sejtett leginkább társat. A zömök kihúzogatott néhány fiókot, kalapács nem volt. – Na, hozod már?! – de a zömök nem hozta, a konyhában sem, a kamrában sem volt kalapács. A kőszobor szétrepedt, kalapács nem volt, csak földgömb és térkép, meg könyvek, rengeteg könyv. – Ennyit sem lehet rátok bízni?! – hörgött a semmilyen, de ő se talált kalapácsot, sőt még egy valamit érő fém hamutartót sem. Se mozsarat, se súlyzót. – Eldugtad a kalapácsodat is, a kincsekkel együtt! Na jól van… - de már maga se tudta, mit keres. – Vegyél le egy könyvet, mindegy, melyiket, nagy legyen, keményfedelű. – A zömök kirángatta az alsó sor könyveit, az egyre idegesebb főnök egy keménytáblás vászonkötést kirúgott a többi közül. A pelyhesek lába már zsibbadni kezdett Lőrinc keze fején, a krumpliorrú ujjai megunták a ropogást. A főnök intett, a zömök szó nélkül munkához látott, előbb inge ujjába törölte a homlokát.

A szög átszakította a tanár bőrét, az apró kézcsontok közé fúródott, a fájdalom Lőrinc agyáig hatolt. Szeme sarkán – érezte – meggyűltek a könnyek, ajkát összeharapta, a karja megrándult, hiába. A pelyhes rémülten nézte, amint malteros cipőjétől néhány ujjnyira a tanár kezébe szöget ver a fehéringes zömök. Lőrinc tüdejében megakadt a lélegzet. A könyv tompán pufogott, és alig akarta teljesíteni rettenetes feladatát. Alig bírt a szöggel, a szög a kézzel, a könyv borítója már néhány ütéstől cafrangosra szakadt. Lőrinc testét a fájdalom csípős verejtéke lepte el, néhány csepp vér a zömök fehér ingének a kézelőjére fröccsent.

- Szóval? – de nem kérdezett semmit a főnök, a krumpliorrú oda guggolt Lőrinc orra elé és bámult. A szög feszegette széjjel az idegeket, az izmokat, tördelte a csontokat, rettenetes fájdalmat szabadított elő a földrajz tanár kézfejéből. A szíve rángatózni kezdett. Aztán – a csontreccsenések után – egy tompa dobbanás, a szög elérte a padlódeszkát, de itt megállt, feje pedig mélyen belefúródott a könyv testébe. – Másikat! – másik könyvet rúgott a zömök felé a főnök, miközben Lőrinc arcába nézett. – Mondod végre? – de látta, Lőrinc nem fogja megmondani a kincsek lelőhelyét, de talán mást sem. A tanár ajkát maga harapta sebek borították, arcán barázdák mélyültek.

A zömök a másik könyvvel már beverte a padlóba a szöget, ez alkalmasabb volt kalapácsnak. Az egyik bolyhos fejű leszállhatott Lőrinc kezéről, most zsibbadt lábát rázogatta, félszeg vigyorral pofozgatta lábikráját. – Te segíts nekik, nehogy kiszabadítsa magát… - a főnök rendelkezett. – Azt gondolta, csak úgy elmegyünk, csak úgy kiverhet a kertjéből?! Hát nem, még ha ti ilyen gyáva, szemét banda vagytok is. Én nem, engem nem lehet… Mi lesz már a másik szöggel? Feszesebbre húzzad!

- De, főnök, megfullad.

- Kid neked, hogy így sajnálod? – aztán hagyta egy kicsit lazábbra, hogy Lőrinc, ha akarja, a másik arcára fordulhasson. De Lőrinc nem fordult a másik arcára. Apró, gyors lélegzetvételei hallhatóak voltak a szobában.

A zömök most Lőrinc másik kézfejéhez közelített, már némi gyakorlattal vette kezébe a szöget, a kertben talált egy hasábfát, az jobb kalapács volt, gyorsabban ment a munka.

- Meg neki se fáj annyira… - kezdte volna az egyik pelyhes, de a főnök belefojtotta a szót. Négy-öt apró ütés, meg két-három nagy, és a zömök készen volt. Izzadt vérfoltos kezét nadrágjába törölte, vigyorogva mutatta művét a főnöknek. A főnök szó nélkül elfordult.

- Mit tátjátok a pofátokat! Menjünk már innen! Még képes ez a hülye orvos, és visszajön még egyszer megnézni a barátját. Legközelebb hozzá is elmegyünk, hátha nála van, amit keresünk – a főnök végezetül átlépte Lőrincet, és közben belerúgott az oldalába, aztán szó nélkül kiment a házból. A többi utána, leoltották a villanyt. Valahol a hátsó kerítésen kimásztak a kertből.

Lőrinc úgy feküdt szobájában, a padlóhoz szegezve, mint egy földre döntött, újkori feszület.

2012. február 26.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap