„Péntek napja vala, Buda elesett…” 2/2

Tusnády László, p, 08/11/2017 - 00:12

Ezerhatszáznyolcvanhat után több török népdal is azt hirdette, hogy „Elvette a német csodás Budánkat”. Mehmet Özbek gyűjteményében két népdalnak ez a refrénje, egy harmadikban ötször tér vissza a következő változatban: „Jött a gyaur, s elvette Buda várát”. Nagyon különös eredményre jutunk, ha az első két népdalt összehasonlítjuk azzal a változattal, melyet Kúnos Ignác Orsova mellett az egykori Ada Kále nevű, törökök lakta kis szigeten gyűjtött. Ez 1905-ben jelent meg a nagy magyar turkológus „Oszmán-török nyelvkönyvé”-ben.

            Ne szólj, csalogány, tavasz s nyár lepergett.

            Bülbül-jajra a szívek megrepednek.

            Rózsa-adás-vevés-idők leteltek.

            Elvette a német csodás Budánkat.

 

            Forrásokban mosakodni nem lehet,

            A dzsámikban imádkozni nem lehet,

            A derűs lakott hely immár puszta lett.

            Elvette a német csodás Budánkat.

 

            Budán a központban a hosszú bazár,

            Középen a Szultán Mehmed dzsámi áll,

            Mekkai nagytemplom lehetne akár.

            Elvette a német csodás Budánkat.

 

            Lőportartó robbant, agyunk megrendült,

            A szultán dzsámikon láng nyelve lendült,

            A tűztől egy kisgyermek sem menekült.

            Elvette a német csodás Budánkat.

 

            Határvidék élén Buda büszkén áll,

            A földre, kövekre hullt a véres ár,

            Cserkesz zászlótartó vértanú lett már.

            Elvette a német csodás Budánkat.

 

 

            Dél felől három ágyú tüzet vetett,

            Csütörtöki nap volt, napunk éjbe lett,

            Péntek napja vala, Buda elesett.

            Elvette a német csodás Budánkat.

A fenti népdal első három és utolsó versszaka egyezik az M. Özbek gyűjteményében levő „Buda dalá”-val. Ez öt versszakból áll, a negyedik így hangzik.

A budai parancsnok lánya vagyok,

Anyámnak, apámnak kétszeme vagyok,

Védve nevelt hennás báránya vagyok,

Elvette a német csodás Budánkat.

 

Ugyancsak az említett gyűjteményben van a „Határvidék élén Buda büszkén áll” kezdetű népdal; ez az érdekes variánsa az Ada Kálén gyűjtöttnek, ennek a negyedik, első, második és hatodik versszakát kell egymás után olvasni, és kész a harmadik változat.

Ez ritka jelenség, hiszen itt a változat lényege nem a szavak elérésében van, hanem a versszakok sorrendjében. Ennek az okát érdekes volna kutatni, de most ez nem lehet a feladatom.

Hasonlóképpen csak megemlítem, hogy a Duna is több török népdalban szerepel. „Ne folyj, Duna, ne folyj, bánatos vagyok,…” hirdeti az „Esztergom vára” című népdal. Egy rövid, mindössze 11 soros török népdalban viszont a következő helynevek szerepelnek: Eger, Mohács, Szigetvár, Temesvár, Újvár. Fordítás nélkül is nyugodtan idézhetem a versből „Beç Çasari’na”, mivel szinte meg lehet érteni a magyar nyelv alapján is: „Bécs császárának.”

Így őrzik tehát a török népdalom az egykori harcoknak, a 160 évnek az emlékeit.

A török és a magyar nép kapcsolatának számtalan emléke maradt meg. Nem az érintkezés volt a baj, hanem gyakran a kapcsolat minősége, jellege volt szörnyű és tragikus.

Kinek ne jutnának eszébe Balassi Bálint költeményei? A „Hogy Júliára talála, így köszöne néki” című verset a költő a török „Gerekmez dünya sensüz” (gerekmez dünja szenszüz) nótájára írta. Íme, a szavak jelentése: gerekmez = nem szükséges, nem kell; dünya = világ; sensüz (ma sensiz) = nélküled. Hogyan kezdődik a vers? „Ez a világ sem kell már nekem  / Nálad nélkül, szép szerelmem, …”

Ha a török népdalokban azt olvasom „kömür gözlü kız” (szénszemű lány), önkéntelenül Balassi szép szavai jutnak az eszembe: „szemöldök fekete színe”.

Mennyi adat idekívánkozik még! Az élet majdnem minden területét fel lehetne sorolni, de közismert dolgokat, tényeket fölösleges ismételnem. Itt természetesen nem taglalhatom, hogy a honfoglalás előtt milyen szoros kapcsolatunk volt különböző török népekkel. A sok hasonlóságot a két nép fiai jóban és rosszban felfedezték, az erősen megváltozott történelmi helyzetben is. A hódoltsági időt megelőző sok csata rossz és nagyon ritkán jó értelmű közeledéssel is járt.

A fogság bizony sok szenvedést hozott ekkor is, de volt, aki még a bajában is az emberek egymás iránti jobb megértését szolgálta. Alessio Bombaci a török irodalom történetéről írt vaskos könyvében elmondja, hogy egy erdélyi ember Sebesnél esett a török fogságába, 1438-tól 1458-ig élt közöttük. A törökök szokásait, életét megörökítő művet hagyott maga után, az egyik legnagyobb török költőnek, Yunus Emrének két versét is idézte, és ez volt a török költészet első megjelenése Európában.

Izgalmas volna a török könyvnyomtatás magyar vonatkozásaival is foglalkoznom, de inkább egy középiskolai török és világirodalmi szöveggyűjteményt említek. Ez 1983-ban jelent meg. Három kötetből áll. Az elsőt Mahir Önlü, Özdemir Sarica és Ömer Özcan válogatta, és látta el magyarázatokkal. Ebben a gyűjteményben Evliya Çelebi is szerepel. A nagy utazóról pár mondatnyi ismertetést találtam, ez elsősorban a magyar utat említi. Sok török diák ebből a kis összefoglalóból értesül először arról, hogy Çelebi Mohácsra és Pécsre is ellátogatott. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennek a kötetnek más magyar vonatkozása is van: Kosztolányi Dezső néhány szép gondolatát is megtalálhatjuk benne.)

Ibrahim Peçevi török történetíró Pécsett született. Most inkább egy másik történetíróról beszélek, Mustafa Naîmâról. A török és világirodalmi szöveggyűjtemény második kötetét Nihad Sami Banarli állította össze. Itt találhatjuk Mustafa Naîmâ (1635-1716) munkásságának rövid leírását és történelmi művének egy részletét. Ez a nagy török-osztrák háborúról szól. Háromezer török katona védte Kanizsa várát. A különböző országokból összesereglett 30 000 harcossal szemben keményen ellenálltak a törökök, ezzel (a részletet magyarázó szöveg szavaival élve) a török katonaság történetében a „Kanizsa védelme” elnevezésű dicső győzelmet aratták. A részletet olvasva könnyen jut az ember eszébe az egri magyar katonák hősies küzdelme, nagyszerű diadala.

Az öröm és a bánat hangjai szállnak az időszakadék fölött. Másképp zúgtak a harangok 1456-ban Nándorfehérvár örömére, és számunkra másképp, nagyon, de nagyon másképp zengtek 1686-ban.

E két harangzúgás között a mi időnk kizökkent. Ó hányszor és hányszor akartuk helyretolni azt!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap