„Péntek napja vala, Buda elesett…”

Tusnády László, p, 08/11/2017 - 00:14

Háromszázhuszonhét évvel ezelőtt boldog harangzúgás, áradó, dicsőítő versek sokasága zengte be Európát. Buda szabad lett. Megtört a mohamedán félhold hatalma. Egy kulcsfontosságú, bevehetetlennek látszó város újra a keresztény világhoz tartozott. Zengő harangok, múlt idők boldogságrepesői és halottak elsiratói! Újra hallak titeket. Minden hazai daloló és síró harangot, mert népem lelkét, szívét akarom érinteni. Ötszázötvenhét évvel ezelőtt is zúgtak, zengtek a harangok, áradt az öröm hangja egész Európában: paloták, királyi várak és földbe süppedt kicsi kunyhók felett szállt a nándorfehérvári győzelem híre. Négyszáznyolcvanhét évvel ezelőtt halálharangok kondulása kísérte a mohácsi hősi halottakat utolsó útjukra; vagy harang se szólt, varjak károgtak, szél zizegett a kifosztott tetemek fölött.

            Ötszázhatvan évvel ezelőtt zokogtak a harangok: Konstantinápoly örökre elesett. Görög népdalok repestek az ég felé, zengték a Város elestét. Tizenöt évvel korábban már Erdély városait dúlta a török. Sőt, a vészfelleg már korábban is megjelent, de ez a figyelmeztetés nem volt elég. Pedig az árvíz nem a magaslatokat nyeli el először. Ha nincs védelem, az emberek nem gondolkoznak, akkor az ár tömegétől és erejétől függ a magaslat sorsa. Mi van akkor, ha az a magaslat nem létezik? Esetleg a nagy távolság, a szerencse forgandósága hozza magával azt, hogy késlekednek az Apokalipszis lovasai.

            A konstantinápolyi tragédia után három évvel zengtek kimondhatatlan örömmel azok a hajdani harangok, mindenütt, ahol csak léteztek. Hunyadi János pápai döntés alapján „atleta Christi” lett (Krisztus hőse, katonája), mindez száztizenkilenc évvel korábban történt, mint ahogy ez a küldetéses típus megjelent volna igazán nagy keresztény hőseposzban. Egyetlen európai nép dicsőségét és veszteségét sem zengték oly határozottan és oly messze hangzóan a harangok, mint a mi népünkét. Elfogult volt ily módon ez a kontinens. Nem! Csak akkor még keresztény volt… 

            Harangok, hogyan sirattátok négyszáznegyvenhét évvel ezelőtt a szigetvári hős Zrínyi Miklóst, amikor társaival együtt meghalt a csatában? Felrepestek-e remény-hanggal, amikor háromszázkilencvenhárom évvel ezelőtt a másik nagy és dicső Zrínyi Miklós megszületett? Háromszázharminchét évvel ezelőtt március 27-én tavaszt csilingeltek-e Borsiban, amikor megszületett II. Rákóczi Ferenc?

            Egy ív feszül előttem, 230 év: a nándorfehérvári győzelem és Buda visszafoglalása. Ebből az időközből döbbenten nézhetünk szét: láthatjuk nagyságunkat és bukásunkat.

            1686. szeptember 2 után az olasz versek, eposzok a megszabadított Budát emlegették. A törökök ekkor kezdtek beszélni Buda elestéről. Nekünk ekkor már „gyakorlatunk” volt Buda elvesztésében, az a számunkra már előzőleg is többször elesett.

            Szép napunk elmúltát, halál-éjbe hulltát látták a kifosztott és felperzselt városok és falvak lakói. A „Siralmas énnéköm” keservét hányan élték át Bornemisza Péterhez hasonlóképpen? Ebben a nagy nyomorúságban ki hogyan gondolt az elmúlt szép időre? Mit látott a legfontosabbnak a jelenben? Mit érzett, ha a jövő jutott az eszébe?

            A három részre szakadt országról elég sok írásos emlék maradt fenn, de a nagy török császár idejéből aránylag kevés emléket őriznek a népdalaink, ezért lepik meg az embert azok a török népdalok, amelyek ebben a korban születtek, és rólunk szólnak.

            Mehmet Özbeknek a török népművészetről szóló és sok népdalt bemutató könyvét (Folklor ve türkülerimiz) 1975-ben és 1981-ben is kiadták. Ebben találhatjuk meg a „Fülemüle dalol hajnal-időben” török népdal eredetijét. A magyarázó szöveg szerint ez a mohácsi vész idejéből való. A kis tájékoztatóban pontos dátum is szerepel. A tragikus sorsú királyunk neve is ott van franciául és magyarul is. Íme, a népdal:

 

            Fülemüle dalol hajnal-időben,

            Rózsa borát igyuk tavasz-időben!

            A férfi kész legyen szent harc-időben:

            Támadjunk már újra a magyar földre!

 

            A szívünket Ali vágy-tüze töltse,

            Bensőnkben az imadalt ő költse,

            Muhammed Ali erejével töltve.

            Vigyázz! Menjünk mi már a magyar földre!

 

            Sátrak nőnek, sisakforgó fenn száll.

            Az égi trónig felszáll: Allah akbar.

            Támadjunk újra már a magyar földre!

 

            Az 1535-ben meghalt történetíró, Kemál Pasazáde is megörökítette a mohácsi vészt. Így írt hőseinkről: „Emberemlékezet óta a magyarok, akik, leopárd természetűek, amikor harcra készülődtek, tetőtől talpig felvértezték magukat s lovaikat is páncéllal, sisakkal, hogy csak a szemük ragyogott, mint az izzó parázs a füstön keresztül, vagy mint az üstökösök átfénylenek a fekete fellegeken.”

            Tudvalévő, hogy a törökök elismerték az ellenség nagyságát, erejét, vitézségét, épp ezért nem csodálkozunk ezen a jellemzésen. Ám a csata véget ért, halálharang hangja kondult végig az országon. Kemál-Pasazáde pontosan tudósít az eseményekről: „Szulejmán elfoglalta Budát. A magyar főváros a lángok martaléka lett. Ezen a városon is végighömpölygött a szultán hatalmának az áradata, és hősies követői harangjának a tüze felperzselte a vidéket is. Ezen virágzó város házait és palotáit földhalommá tette. A folyó két partján levő városok és bájos falvak elpusztultak és elégtek a könyörtelen és bosszúálló hadsereg erőszakosságának áradatától, hogy nem maradt, aki a házakat helyrehozza. A nagyszerű paloták, amelyek tele voltak kincsekkel és ékszerekkel, mint a menyasszonyok szobái, a kolostorok és a templomok üresek maradtak. Senki sem időzött ezeken a helyeken tartózkodás, vagy átutazás céljából.”

            A háborúk után a törökök a saját ízlésük szerint építették újjá Budát, Vezír Szokolli Musztafa budai basa örömét lelte szép városában, annak mecseteiben, fürdőiben. A hatalma már megingott, amikor a városra szörnyű vész zúdult. Takáts Sándor így ír erről: „Az 1578. évben, pünkösd második napján földrengés pusztított Budán. A puskaportoronyba pedig villám csapott. A széthulló kövek rettenetes pusztítást vittek véghez. A Musztafa basa építtette pompás dunai hajóhíd három helyen elmerült. A szétrepülő kövek még a szőlőket is tönkretették. Buda és Pest nagy része leégett, s állítólag 5000 ember elpusztult.

            A Csonkatorony bedőlt, s az ott őrzött magyar rabokat agyonnyomta. Csak hármat sikerült élve kiásni.”

            Ki tudja, hogy hányadszor épült újjá Buda? Megint török lett. A külföldi utazók, kereskedők megcsodálták, de egyszer ez a világ is véget ért.

           

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap