Pénz, pénz, pénz! 2/8

Jankovics Marcell, v, 01/28/2018 - 00:19

 

    

 

 

 

 

 

   

    Egészen a XVI. századig az európai aranytermelésben Magyarország volt az első helyen. A XIII. század második felében aranytermelésünket az európai termelés öthatodára, a világtermelés kéthatodára becsülik. Ezüsttermelésünk az európai termelés egynegyedét adta. Abban az időben évente körülbelül 1 tonna aranyat és 10 tonna ezüstöt termeltek a magyar bányák.

   Az Anjouk, Zsigmond és Mátyás királyunk korában a kitermelt arany mennyisége meghaladta az 1500 kg-ot, ami a XIV. század végére 2500 kg-ra emelkedett. Az ezüsttermelés a XV. század végére (Amerika felfedezése miatt) 3000 kg-ra csökkent, majd a XVI. század elején évi 6000 kg-ra emelkedett. A Mohács előtti Magyarországon kibányászott nemesfémek jelentőségét megítélhetjük abból a becslésből, amely szerint az ókortól Amerika felfedezéséig összesen 13 ezer tonna kg arany került forgalomba. Jelenleg évente 2,5 ezer tonna arany a világtermelés, az emberiség által eddig kitermelt arany mennyiségét 110 ezer tonnára becsülik.

    A török hódítással, az ország három részre szakadásával a bányaművelés is visszaesett. A törökök kiűzése után még hosszú időre volt szükség az ércbányászat talpra állításához. Újabb virágkora Mária Terézia uralkodásának idejére esik. A királynő intézkedései nyomán jelentős technikai újításokat vezettek be a magyarországi ércbányákban, melyekkel csökkentették a vízveszélyt, növelték a termelékenységet. Az egész magyar bányászatra kiható intézkedése nyomán alakult meg a Selmeci Bányászati Akadémia. II. József uralkodása alatt vezette be Born Ignác amalgámos aranykinyerési módszerét, mellyel az arany kinyerése az ércekből hatékonyabbá vált. Born Ignác felfedezése nemcsak a magyar, hanem az egész világ aranytermelésére is hatással volt. A felvidéki, szatmári és erdélyi nemesfémbányák teljesítménye a XIX. század végén megközelítette az évi 2–3 tonna aranyat és a 20–30 tonna ezüstöt.  Európában a legtisztább aranyból a régi magyar pénzt verték Körmöcbányán. A “jó körmöcit”, ahogyan a korabeli 10 és 20 koronást nevezték, 989 ezrelék aranyból és 11 ezrelék ezüstből verték. Nem csoda, hogy a kiegyezés utáni Magyarország Mátyás óta nem látott gazdagságnak örülhetett!  Ebből is látható, mit vesztettük el a trianoni békediktátummal. Magyarország sok más mellett elvesztette az összes működő színes- és nemesfémbányáját és az ezekhez tartozó feldolgozóiparát is.

 

A kassai aranykincs

Az aranykincset a Budapesti Nemzeti Múzeum 2011-ben mutatta be időszaki kiállításon. A Szepesi Kamara falába rejtették el a XVII. sz. utolsó harmadában, a Thököly-felkelés idején. A Szepesi Kamara a bécsi központi szervek irányítása alatt működő magyar kormányszerv volt a Magyar Királyságban. I. Ferdinánd uralkodásának idején (1526–1564) a közlekedési viszonyok, a törökökkel és az erdélyi fejedelmekkel való háborúskodás miatt a királyi Magyarország keleti részeinek a Pozsonyból való pénzügyi igazgatása nehézkes és lassú volt. Az uralkodó e problémák megoldása érdekében Eperjes, majd Kassa székhellyel a keleti országrészek ügyeinek intézésére külön igazgatást szervezett. Ebből alakult ki 1567-re a Szepesi Kamara. A szervezete megfelelt a Pozsonyi Magyar Kamaráénak. Illetékessége  a Liptótól keletre fekvő, valamint a Tiszán inneni és túli vármegyékre terjedt ki. Fő feladata a bányaművelés jövedelmének emelése és egyéb kamarai teendők mellett a hadügyi igazgatás pénzügyi teendőinek az ellátása volt. A  királyi végvárak kapitányai feletti felügyeleti jogot a zsoldfizetés, az élelmezés és az egész várgazdaság tekintetében a hadi hatósággal, a kassai főkapitánnyal együtt gyakorolta. A kamara a várak építéséről és karbantartásáról is gondoskodott. Függött a pozsonyi, illetve az Udvari Kamarától, ám időnként egészen önállóan vezette ügyeit.

     A kincset 1935-ben találták a kassai Pénzügyigazgatóság épületének rekonstrukciója során. „Nettó” 2919 arany pénzérmét, 3 emlékérmet és egy aranyláncot tartalmaz. (A „bruttó” 2921 db volt. Két érmét még a kincs megtalálásakor elloptak, egy az elmúlt évtizedek során tűnt el.)  A pénzeket Európa több országában, Spanyolországban, Angliában, Franciaországban, Németalföldön, Svédországban, a Német Birodalomban, Lengyelországban, Ausztriában, Itáliában és a régi Magyarország területén, Budán, Felső-Magyarországon és Erdélyben verték. A leletből 1187 darab magyar dukát, a legkorábbi Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején 1402-ből, a legkésőbbi I. Lipót idejéből, 1679-ből való.

     Mi a dukát? E pénz, hasonlóan a többi középkori pénzhez, Európa minden országában forgott. Így az euró egyik korai formájának tekinthető, neve is minden európai nyelvben megtalálható. Eredete részben X. Konstantin, bizánci császár (uralk. 1059–1067) családnevéhez, a Dukászhoz köthető, amit aranysolidusaira vertek. Az ő fia és utóda volt az a Dukász Mihály, akinek a képét sokunk szerint utólag a Szent Koronára szegecselték. Másik forrása a hercegség jelentésű ducatus szó, mely összekapcsolódva a bizánci görög névvel, megjelent a latint használó országokban vert pénzeken. Magyar vonatkozása ennek is van. Az Árpád-házon belüli, honfoglalás előtti kettős fejedelemség intézményéig visszavezethető családi villongások elsimítója hazánkban a dukátus intézménye volt. Ennek keretében a trónörökös, a dux (= vezér, herceg; e rangra megy vissza Velencében a dózse, Mussolini duce címe; l. még angol duke) országnyi területet kormányzott, előbb Nyitra, utóbb Bihar székhellyel.

     A mai Magyarországon a kassaihoz hasonló kincslelet az újfehértói (Szabolcs-Szatmár m.), mely azonban „csak” 261 aranypénzt tartalmaz. Nagyjából ugyanakkor rejthették el, és összetétele is szinte azonos a kassaiéval. Legnagyobb részét magyar dukátok teszik ki, Zsigmondtól I. Lipótig, és az idegen veretek aránya, származási helye is megfeleltethető a kassai kincsleletével. Az egyezésből két következtetés adódhat. A valószínűbb szerint ez egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó pénzek voltak a bevett fizetőeszközök a XVII. század végén – tessék belegondolni, 300 évvel korábbi pénzzel is fizetni lehetett, legalább ezen a téren stabil volt a világ! A másik, ami nem ellentétes a mondottakkal: az újfehértói lelet eredetileg a kassai kincs része lehetett. A kincs kamarás elrejtője talán a maga számára lovasította meg a Kamara vagyonából annyit, amennyit, ahogy a kincset megtaláló munkások is megpróbálkoztak vele.

     Visszatérve korszakolásunkhoz, a „Garas-periódust” a „Tallér-periódus” követte, mely a XV–XVI. század fordulójától a XIX. századi nemzeti valuták megjelenéséig tartott. A XV. század végén a tiroli ezüstbányákra alapozva megkezdődött a súlyos ezüstpénzek verése, melyeket guldinernek, vagy gulden grosennek neveztek, a tallér elnevezés Csehország egyik verdéjéről, Joachimtall-ról kapta nevét. Magyarországon először II. Ulászló veretett guldinert. Különlegessége, hogy rajta jelenik meg először a Szent Korona a lovas Szent László fején. (Kép!) Ezen a pénzen szerepelt először évszám is (1499), de ez nem forgalmi pénz volt. Forgalmi pénzként I. Ferdinánd verette, 1553-54-ben. A tallérnak voltak hányadosai (1/2, 1/4) illetve többszörösei (2-, 3-, 4-, néha 5-szörös értékben).

     A Habsburg Birodalom részeként többszöri próbálkozás után I. Lipót hozzáigazította a magyar pénzrendszert a birodalom többi részéhez, bevezetve a krajcárt, de változatlanul hagyta a régi címleteket.  A krajcár, németül Kreuzer, kis értékű ezüst- és rézpénz volt, melyet az Osztrák CsászárságbanSvájc német nyelvű kantonjaiban és a délnémet államokban használtak a XVI. századtól. Nevét egy 1271-ben, Meranoban kibocsátott tiroli garasról

kapta, amely keresztet (kreuz) ábrázolt. Magyarországon a XVIII. század közepén vált fő váltópénzzé. 1892-ig volt forgalomban. 1857-ig a konvenciós forint váltópénze volt (1 k. forint = 60 krajcár), 1858–1892 között az osztrák értékű forinté (1 o. é. forint = 100 krajcár).

     A magyar pénzverés történetében külön fejezet  az ország három részre szakadásával

 létrejött Erdélyi Fejedelemség, mely saját pénzt, pompás aranyforintot , ezüsttallérokat veretett. (Kép.)  II. Rákóczi Ferenc 1704. ápr. 22-én leiratban tudatta a vármegyékkel és városokkal, hogy az ezüstpénz hiánya miatt váltópénzül rézpénzt bocsát ki, melyhez a törvényhatóságok hozzájárultak. Nehogy súlya miatt használhatatlan legyen, értéke szerint kettőt veretett: a polturát és a libertást. A libertás egyik oldalán nyitott-koronás címer, a másikon a PRO LIBERTATE (a szabadságért) fölirat látható a holdsarlón ülő Madonna képével. Rákóczi uralma alatt kezdetben ezüst polturásokat vertek, de a fegyvervásárlások miatt mind nagyobb szükség volt a nemesfémkészletre, ezért 1704–1707 között a hazai forgalom céljára rézből vertek 1, 4, 10 és 20 polturásokat, ezek tehát szükségpénznek tekintendők. Előoldalukon többnyire a koronás kiscímer, hátoldalukon Madonna a gyermek Jézussal szerepel. Az érméken általában volt évszám, értékjelzés és verdejegy. A leggyakoribb címlet a tízpolturás volt, melyet a rajta szereplő PRO LIBERTATE felirat miatt nevezett a népnyelv libertásnak.

    Polturát rajta kívül I. Lipót, I. JózsefIII. Károly és Mária Terézia alatt is vertek. Előképe a lengyel poltorak (= másfeles, azaz másfél grosz értékű pénz; półtora lengyelül másfelet jelent).

     Az 1526 után átszerveződő magyar gazdaságban és külkereskedelemben megnőtt Lengyelország szerepe, így mind nagyobb mennyiségben kerültek lengyel aprópénzek az országba. A királyi Magyarországon I. Lipót kezdett el ezüst polturát veretni az országba áramló lengyel poltorákok hatására, melynek értéke ½ garas azaz 1½ krajcár volt. 

      10 poltura ért 1 libertást, 8 libertás ért 1 tallért. A labanc ügynökök Erdélyben azt terjesztették, hogy a kurucok azért vertek rézpénzt, mert Rákóczi és Bercsényi maguknak gyűjtik az aranyat. (Ismerős politikus fogás!) I. Lipót rendeletben tiltotta meg a libertás elfogadását, forgalmazását. 1705–07 között a pénzt Nagybányán és Munkácson verték, azok 10 és 20 polturát értek. Egy talpas (gyalogos) kuruc havi zsoldja 8, egy lovasé 12 libertás volt, táborozás idején élelmezés mellett.   Az 1705. I. 1-jei lévai tanácskozáson Széchényi Pál érsek a rézpénzt hangja után kongónak, az ezüstöt pengőnek nevezte. Ismeretes, hogy a hamis pénz fölismerésének legegyszerűbb módja az érme kőlapra ejtése, a vájt fülűek a csengéséből következtettek arany-, ezüsttartalmára. (A ’60-as években a római buszokon az ülőkalauz előtt kis márványlap szolgált erre a célra. Még a kis értékű érméket is megpengették rajta.)

     III. Károly király is tett kísérletet a polturások rézből való veretésére (próbaveretek tanúsítják), végül Mária Terézia rendelte el az 1761. március 27-ei pátenssel a rézpolturások verését. A dénárverés Mária Teréziával szűnik meg véglegesen.

     Az 1848-49-es forradalom és szabadság harc alatt vert pénzeken jelenik meg először a magyar nyelvű körirat.

    

Papírpénz, pénzjegy, bankjegy, bankó 

 

Mint annyi más, ez is kínai találmány volt. A X. században a kínai kormány kis értékben nehéz vaspénzeket bocsátott ki. A vásárlók, üzletfelek, hogy ne kelljen cipelniük, a kereskedőknél hagyták ezeket az „érméket”, és kézzel írott elismervényt kértek, kaptak róluk. Hamarosan nyomtatott változatuk is készült – a nyomtatást is Kínában találták föl. Száz éven belül a kormányzat e nyomtatott nyugtákat hivatalosan is pénzzé nyilvánította, és a nyugtáknak rögzített értéket adott.

     A Habsburg birodalom első papírpénzeit 1762. július 1-én keltezéssel bocsátotta ki. Az 5, 10, 25, 500, 100 Forintos címletű bankócédulákat az 1705-ben alapított Wiener Stadt Banco közreműködésével sikerült kibocsátani 12millió Ft értékben. (Bankó szavunk e bécsi bank nevére vezethető vissza.) Népszerűsítés céljából 5%-os kamatozású bankkötvényekre lehetett átváltani. A könnyű kezelés és szállítás miatt olyannyira kedveltek lettek, hogy felárat is hajlandóak voltak fizetni értük. Ezeket a bankócédulákat 1763 után részben fémpénzre visszaváltották és megsemmisítették 7850000 Ft értékben, részben pedig kötvényre lehetett cserélni. A papírpénzhiányt pótlandó 1771. július. 1-i keltezéssel új bankócédulák kerültek forgalomba, ugyancsak 12 millió Ft értékben. Megjelentek az 500 és 1000 forintos címletek is. Magánforgalomban e bankócédulákat elfogadni még nem volt kötelező.
Viszont a II. József (1780–1790) által kibocsátott 1784. november. 1-i keltezésű bankók elfogadása a magyar közpénztárakban már kötelező lett. 20 millió Forint értékben kerültek forgalomba. A kötelező közforgalmú bankókra vonatkozó rendeletét halála előtt visszavonta.

   I. Ferenc (1792–1835) a franciák elleni háború finanszírozására 1794-ben 7,75 millió Ft értékben bocsátott ki új bankókat.  A rá következő években, 1796-ban, 97-ben, 98-ban   anélkül, hogy nyilvánosságra hozták volna, folyamatosan új bankókat hoztak forgalomba sok tízmilliós értékben. Devalválásuk nyilvánvaló volt. 1800-ban 1 ezüst Forint már 2 Forint bankót ért. 1805-ben a franciák által megszállt Bécsből a pénzjegynyomda Pestre menekült. 1806-ban újabb kibocsátásra került sor, ismét nagyobb mennyiségben a meghirdetett összegnél. 1809-ben, amikor a franciák újra Bécsben voltak, Pestről Nagyváradra menekült a nyomda. Napóleon a Bécsben megtalált eredeti nyomdaeszközökkel 1 és 2 Forintos bankót nyomatott. A pénzmennyiség értéke 1810-ben meghaladta az 1 milliárd Forintot. A devalváció megállíthatatlan volt. 1810 augusztusában 100 ezüst Forint 445 papír Forintot, decemberben 960-at ért. 1811-ben el is rendelték a devalvációt.

     Az 1848-ban kitört magyar szabadságharc idején új 1 és 2 Forintos bankjegyek kerültek kibocsátásra. Az aprópénzhiány enyhítésére ezek negyed- és nyolcadrészei is elfogadott fizetőeszközök voltak. Magyarország terhére az Almássy Gyula által szignált ún. "Almássy- bankót" bocsátottak ki.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap