Perceg a szú

Szerkesztő C, k, 12/12/2017 - 00:02

 

 

 

 

– Menjetek haza – mondta a páter, mikor újra alábbhagyott a szél,

és hallhatták egymás hangját. – Majd holnap meglátjuk a többit. De

a kulcsot add csak ide, majd én elteszem.

Fogta a kulcsot, kivette a zárból, csuhája ráncai közé tüntette.

– Még mindig itt vagytok?

Jakab már indult volna, de Gergő belekapaszkodott az ajtófélfába

s nem lehetett elmozdítani. Szembefordult a pappal.

– Én inkább itt maradnék!

– S minek, hé?

De többet nem tudott mondani. Jakab magával rántotta, s vonszolta

tovább a sötétben. Hiába rugdalózott. A száját is befogta, s

ütötte, ahol érte.

– Nem hagyom ott a bátyámat! – fulladozott Gergő vérző szájjal.

– Visszamegyek!

– Te ökör! Te ez meg az! Neki is rosszat teszel! Gyanút fognak!

– De hogyan jön ki most már?

– Az alsó toronyablakon. Vagy ott marad reggelig. Hajnalban én

nyitom majd ki a templomot, s akkor kieresztjük. Menj haza, feküdj

s kushadj, lesz így is elég bajom!

*

Menyhárt odalépett Szent Anna oltárához. Kinyitotta az aranykulccsal

a tabernákulumot.

Ebben a pillanatban mintha megrebbent volna a szent szempillája.

Menyhárt visszakapta a kezét.

Várt egy kicsit, újra nekibátorodott. Hajolt a kehelyhez.

Most nyikorgás hallatszott, de egészen tisztán. Mintha a toronylépcsőn

járna valaki óvatosan, halkan.

Felébredtek a halottak?

Megrettent. Elkapta az ujjait. Visszafordult. Várt. Semmi.

Megfogta a kelyhet.

S ebben a pillanatban felzúgott az orgona.

Menyhárt felordított rémületében. Hogy hallatszott-e a hangja az

orgona mennydörgésében, nem tudhatta, nem is bánta. Azzal sem

210

törődött, látja-e valaki odafentről. Kiejtette a kulcsot a kezéből, rohant

vissza meg-megbotolva a sekrestyébe, s nyitotta volna az ajtót,

még lélegzeni sem mert közben.

De hiába nyomta le a kilincset.

– Eresszetek ki! Engedjetek! – jajgatta.

Szidta őket. Aztán könyörgött. Aztán berekedt. Már csak nyöszörgött.

De az ajtó nem nyílt. Nem felelt senki odakintről, csak a szél

süvöltése hallatszott. A sekrestyeajtó üvegén bizonytalan árnyékok

vetődtek be. Menyhárt két ördögöt látott, amint egyre közelebb lopóznak

hozzá.

Úgy érezte, egérfogóban van itt. Lélegzet nélkül igyekezett vissza

a templomba.

Az orgona hallgatott. Csak mintha a fújtatón dolgozna valaki. Dobogó

szívvel osont a fal mellett a főkapu felé. Hátha nyitva maradt?

Vagy a mellékajtók közül bár valamelyik?

Körüljárt. Hiába. Zárva volt minden.

Végül úgy gondolta, kimászik a torony legalsó ablakán. Inkább lábát

törje! De amint a lépcsőre ért volna, felzengett az orgona megint,

rettenetes erővel.

Menyhárt térdre esett, kitört belőle az ijedt gyereksírás.

S amint zihálva sírt, egyszerre elhallgatott az orgona megint s hallatszott,

hogy valaki tapicskolva, csoszogva jön a lépcsőn lefelé.

Menyhárt egészen gyönge lett egyszerre. Elakadt a sírása, a lélegzetét

is elfojtotta. Úgy érezte, megalszik benne minden vércsepp. Mégis

bírt futni valamiképp. Vitte a lába vaktában, neki a főoltárnak, aztán

ahol búvóhelyet sötétben látott, oda guggolt. Irtózva hátrált vissza. A

kripta félig nyitott vasajtaja mellé négy koponya s egy halom egyéb

csont volt odarakosgatva, mint Jakab is emlegette. A halottak!

Szédülten rohant vissza a padok közé. Felbukott egy térdeplőben.

Felugrott volna, hogy rohan tovább, akárhová, mint ahogy az ablakon

betévedt madár repked riadtan, s összeveri a szárnyát. De elkésett.

Egy kövér, vastag kéz nyakon ragadta s csak összecsuklott, mintha

elolvadtak volna a csontjai.

*

211

Gábriel atya a sekrestye gyóntatószékében ült. Mellette, a térdeplőn

maszatos, szipogó, borzas fiúgyermek kuporgott. Melchior.

Vastag tenyerébe hajtva a fejét, mint gyónásnál szokta, oda sem

tekintve a bűnösre kérdezte a pap:

– Tudod te igazában, kalefaktor, mit akartál tenni? Hogy ezért mi

jár? Kerékbetörés!

A fiú felsírt.

– Nem kellett nékem! Csak ki akartam vinni, hogy lássa Jakab,

nem vagyok gyáva!

– Úgy. S odaadtad volna az ő piszkos kezébe az Úr testét hordozó

szent edényt!

– Nem! – kiáltott Melchior. – Csak meg akartam mutatni, aztán pofon

vágtam volna jó erősen, s visszavittem volna a kelyhet. Így igaz!

A pap legyintett. Nem mintha a szándékában kételkedett volna.

Látta, ez a bolondos kölyök csakugyan nem akart mást.

– Az mindegy.

Nagyot sóhajtott, s szánakozva mondta:

– Ilyen szégyent hozni tisztességes szülőidre meg a városra meg

a hazádra… Bár te talán ezzel nem is törődsz. Mit bánod te a szüleidet?

Mit bánod az országot? Magyar vagy te igazában?

Most emelte fel Melchior a maszatos képét.

– Anyám után magyar vagyok – vallotta büszkén –, mégpedig nemesi

családból való!

– Annál szörnyűbb, amit tettél. Hogy jutottál ilyesmire?

Mert közben már meggyónt Melchior mindent, ami csak a lelkén

feküdt valaha is. Úgy össze volt törve, hogy hóhér kezében nem lett

volna jobban. Eddig életében nem érezte még, mi a félelem. Most

didergett.

– Azért volt minden, mert engemet elátkoztak.

– Ki átkozott el, szerencsétlen?

– Apám, mikor ezt a nevet adta nekem.

– Bolond beszéd – fordult feléje pillanatra meghökkenve a pap.

– Becsületes neved van, mint akárki másnak.

– De anyám nagyon sírt, mikor megtudta, hogy Melchior Menyhártot

jelent. Azt mondta, az ő szülei romlását is egy Menyhárt nevű

212

ember okozta, s aki Menyhárt, mind gonosz. Attól fogvást nem tudtam

jó lenni.

A pap odahajolt, s jó erősen arcul verte vastag tenyerével.

– Haszontalan! Még szegény jó szüleidre fognád a magad gonoszságát!

Mintha nem tudnám, hogy az egész környéken nincs

vásottabb siheder nálad… Tán nem láttalak, amint már pendelyes

korodban kővel ütötted le a verebet a templom tetejéről? He? S mit

tudtál még a nevedről akkor?

Melchior csak megdidergett, s felsóhajtott reménytelenül.

– Ostoba, te! – mondta enyhébben a páter. – S elhitted, hogy neked

rossznak kell lenni, s a sátáné vagy? Ilyent gondoltál?

– Nincs másképp.

– Nincs? Majd kiverném én belőled!

Erre felugrott Melchior. Szembefordult a pappal.

– Verje hát! Verje! Még meg is köszönöm! De amíg senki le nem

veheti ezt a nevet rólam, nem pusztíthatja ki belőlem a gonosz lelket!

A pap elmosolyodott.

– Ó, te bolond! Azt hiszed, engem mindig páter Gábrielnek hívtak?

Gyurka, te! Az voltam! S nem is valami szelíd gyermek. Hanem

az Úr magához szólított, s az Ő követésében bárány lesz a farkasból

is. Nem tanultad-e Szent Ágoston történetét?

Melchior csak nyelt. Lassan elsimult az arca.

– S lehetne nékem is más nevem, ha pap lennék?

– Ha barátnak áll valaki, persze.

– Úgyse fogadnak be engem…

– Szeretnéd?

Melchior csak biccentett. De a pap szigorúan szólt:

– Ezt csak úgy mondod.

Felállt. Elővette a kulcsot. Indult az ajtó felé.

– Hadd látom. Válassz. Kiengedlek, s hazamehetsz, aztán maradsz

tovább, ami eddig voltál, s élsz, ahogy tudsz, míg akasztófára nem

kerülsz. Én nem szólok semmiről, mert nem sikerült a gonosztett pro

primo, mert gyónásnak veszem, amit mondtál pro secundo, s mert

sajnálom a szüleidet pro tertio. Ez az egyik utad. A másik meg… a

213

másik az, hogy itt maradsz a templomban, egyedül, egészen reggelig.

Imádkozol, hogy az Üdvözítő világosítsa meg a te elmédet, és

mutassa meg az utadat. S ha holnap aztán azzal jössz hozzám, hogy

csakugyan pap kívánsz lenni, elhiszem. Melyik utat választod?

Melchior reszkető térddel állt fel. A sekrestyeajtóra nézett, ami

nyikorogva kezdett nyílni. Halottsápadt volt az arca. Már emelte a

lábát, hogy fusson innen.

Aztán egyszerre visszarogyott a térdeplőre összeszorított ököllel,

valami nem is emberi mosolygással az arcán.

– Már nem félek. Itt maradok.

*

Korán reggel, alighogy a kakas megszólalt, átlábolt Jakab a szélhordta

homokon, hogy a templom kapuját kinyissa. Gergő – kis vékony

süvölvény – már ott várta. A küszöbön ült, nekitámaszkodva a

templom falának, s átfogta a térdét. Mellette az iskolakönyv. Persze,

onnan kódorgott el.

Szót sem szóltak, bementek a homályos templomba.

Menyhárt a főoltár szőnyegén feküdt, s édesen aludt. Mikor felkeltették,

mosolygott. Jakab a kelyhet kérdezte. Eleinte mintha nem

is tudta volna, micsoda kehelyről van szó. Olyan távol járt ő lélekben,

mintha száz esztendő telt volna el este óta. Gergő megfogta a

kezét, hozzásimult.

– Nem féltél?

– Féltem – felelte Menyhárt, és tovább mosolygott. – De most már

nem félek.

– Kivetted hát a kelyhet? – sürgette suttogva Jakab. Menyhárt ránézett.

– Azt majd csak pár év múlva vehetem ki.

– Micsoda? Mikor?

– Ha pappá szentelnek.

Azt hitték, tréfál. Csak mentek mögötte kábán. Menyhárt pedig

egyenesen hazaindult. Az apja éppen lovakat fogott kint az udvaron.

Odaállt eléje. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap