Petőfi magyarsága

Bella Árpád, k, 01/01/2019 - 00:14

 

A köztársasági elnök 2004. 12. 05-re kiírta a népszavazást a határon túli magyarok állampolgársága és a kórház-privatizáció ügyében. A szocialista és a szabaddemokrata vezérek mindkét ügyben azonnal NEM szavazatra szólították fel a választókat. Azzal rémisztgetik a hétköznapi embereket, a választópolgárokat, hogy amennyiben a határon túli magyarok megkapják az állampolgárságot, tízezrével özönlik majd el az anyaországot, elveszik az itteniek munkalehetőségét, s ráadásul kibírhatatlan terheket rónak a hazai polgárokra. Szemtelen, gátlástalan hazugság!
Ugyanezt mondták a szocialisták a státusztörvény tárgyalása, elfogadása idején. Kovács László, az MSZP akkori elnöke azzal riogatta a lakosságot, hogy 23 millió román munkavállaló lepi el az országot. Azóta mindenki számára bebizonyosodott, hogy Kovács László, az MSZP elnöke nem mondott igazat, de világossá tette, hogy a határon túli magyarokat nem tekintik magyarnak a szocialisták, csak szavakban, ha propagandájuk úgy kívánja. Nemkülönben a liberálisok.
A két kormánypárt jelenlegi vezetői nyilvános, közös sajtótájékoztatón tették ugyanezt. Miniszterek, államtitkárok, minden rendű és rangú párt és állami csinovnyikok egymás szájából kikapva a szót, agitálnak a népszavazás kérdéseinek elutasítása mellett.
Ezek a közel fél évszázados szovjet megszállás és az azt kiszolgáló diktatúra mélymocsarából kimászó, kimosakodott és kikupálódott elvtelen és hazátlan politikai figurák mégsem tudnak kibújni a bőrükből. Árulják a hazát és a nemzetet: ki ad kevesebbet érte, s ki ad többet nekik…, az árulóknak!
S hogyan kerül ide Petőfi magyarsága? Úgy, hogy azok, akik most a határon túli magyarok kettős (magyar is) állampolgársága ellen szónokolnak, szavakban Petőfi követőinek tüntették fel magukat, de tetteikben soha nem vállalták eszméit.
Petőfi a nemzet és a haza szabadságának és függetlenségének tántoríthatatlan híve és alkotó személye volt, ezt bizonyítja költészete és hősi halála a szabadságharcban. Petőfi legnagyobb nemzeti költőnk, hazánk és népünk legkiválóbb ismerője. Munkásságát és életét a szabad magyarok szabad, független hazájáért áldozta. Petőfi nemzeti elkötelezettségű ember volt, tehát nacionalista – a szó legtisztább, valódi értelmében. Abban az értelemben, hogy mi nem bántunk senkit, de a mi hazánkat és népünket is tartsa tiszteletben mindenki. Vagyis: „Ne bántsd a magyart!”
A szocialisták – internacionalisták, a liberálisok – kozmopoliták. Népüktől elszakadt, népüket lekicsinylő, (Kovács László MSZP-elnök: „Merjünk kicsik lenni!”) idegen érdekeket szolgáló, pénzért és hatalomért mindenre képes emberek.
De most nézzük Petőfi magyarságát!
Egy alföldi, polgárosodó parasztcsalád gyermekeként az ország több középiskolájában tanul, ismerkedik a magyar kultúrával, a nép, nemzet, és haza fogalmával, ezeknek tartalmával. Vándorszínész lett, bejárta az egész országot, megismerve annak szépségét, gazdagságát, népének nehéz, de tiszta életét. Közben élte a vándorszínészek nyomorúságos, küldetéses életét. A középtermetű, sovány, sápadt, kopott öltözetű fiatalember sokat éhezik, ázik, fázik, de hisz a színészet tanító-nevelő szerepében. Ebből az időből valók ismert versének édesanyjára gondolva ezen sorai: „Ó, ha tudná, mily nyomorban élek, / Megrepedne a szíve szegénynek.”
Közben írta a verseket. 1844 telén Debrecenből Pestre gyalogolt, Vörösmarty kiadatta verseit, „s lett hírem, nevem”, írta. Dalaim c. versében megadja költészetének teljes repertoárját, amikor felsorolja, hogy Dalaim – holdsugári, pillangói, vadrózsái, szivárványi, fellegei, villámlási – lelkemnek.
Most, hogy a határon túli magyarok állampolgárságáról van szó, Petőfi, a MAGYAR, így ír Magyarország és Erdély egyesítéséről Erdélyben c. versében:
„Tartsuk meg a szép a szent kézfogást,
     Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
     Ki legelőször nyújtja ki kezét,
     Azé legyen a hála s a dicsőség,
     S ki elfogadni azt vonakodik?
     Annak porára szálljon minden átok,
     Melyet sírunkra majd virág helyett
     Ültetni fognak maradékaink,
     Kiket örökre megnyomorítánk!”
                                                                                                                                                                
Nos, ez a törékeny, égő szemű, lánglelkű, huszonnégy éves fiatalember rendelkezett azzal az Isten-adta tehetséggel, hogy fölismerte azt a történelmi pillanatot, amikor cselekedni kell, mert holnap már késő lesz. Élére állt és vezette azt a forradalmat, ami elindította a polgárosodást és megteremtette a nemzeti függetlenséget. S amikor a Habsburg-hatalom ezt a szabad országot megtámadta, maga is fegyvert fogott, s meghalt a hazáért.
Így, a forradalom napjára írta Nemzeti dal-ában:
… „Sehonnai bitang ember,
      Ki most, ha kell, halni nem mer,
      Kinek drágább rongy élete,
      Mint a haza becsülete.”
Magyarok! Most nem kell meghalni, csak IGENT kell mondani, hogy ne váljunk SEHONNAI BITANG EMBEREKKÉ! Hiszen rongy életünk van így is, s még rongyabb lesz, ha NEMET mondunk.
Ha most élne Petőfi és látná az uralkodó pártok és kormányuk hazug, megtévesztő propagandáját a nemzet egyesítését célzó népszavazás ellen, hatalmas szelleme, tiszta erkölcse, rettenthetetlen bátorsága fellázadna ez ellen. De vajon milyen sors várna rá?! Bármilyen, de akkor is magyar maradna! Talán írna, egy mindenkit felrázó és egyesítő verset. De magyarságát megvalló verse ma is példamutató és követendő minden magyar számára:
   „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete, …

    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

   De semmi kincsért s hírért a világon
   El nem hagynám én szülőföldemet,
   Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
   Gyalázatában is nemzetemet!”

Ez Petőfi magyarsága.   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap