Petőfi naplójából

Döbrentei Kornél, p, 12/21/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

 

                                                                Barguzin, 1856. január 1.

 

Nemrég tudtam meg egy ide átirányított kényszermunka-táboros fogolytól, hogy az egyik, Jakutföldtôl északra fekvô lágerben együtt raboskodott egy bizonyos Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nevû íróval, akit 1849-ben a cár elleni merénylet szervezése miatt elôször halálra ítéltek, majd kegyelmet kapott és számûzték Észak-Szibériába. Ha az a merénylet sikerül, talán másként alakul szegény hazám sorsa.

 

***

A cári udvarból ma felkeresett egy keménykalapos, sötét ruhás úr, aki négyszemközt kívánt velem beszélni. Kiderült, hogy titkosügynök.  Fölajánlotta, visszatérhetek Magyarországra, garantálják biztonságomat, ha cserébe rendszeresen tájékoz-tatom a cári titkosszolgálatot az otthoni helyzetrôl. Spiont akar-nak belôlem. Végighallgattam: inkább maradok.

 

***

      Mahorka füstje fonalával fércelem állhatatlan

      bizakvásom az alacsony éghez, bár reménytelen:

      hótól ormótlanná hízott felhôkön ezért a gyászszegély,

      velük üzenek, sártekei porként nagy-szándékú trónfosztó,

      a Seregek Urának, édes Istenem, Magyarok Istene,

      ma lettem 33 éves, elvetélt Messiás-korú,

      itt, e téboly-parttalan, sztyeppe-horzsoló végtelenség

      közepén, ahol az otthoni télbefehéredett puszta

      boglyakemenceként melengetô, sültalma illatú

      emlék s mintha évezredekkel elôbb kezdôdött volna

      keresztfára megérlelt életem, melyet megaláz, de

      meg nem vált a rabszíjon rózsafüzér-kegyelem, mert kihalt

      szívembôl a Lét, a szabadságra, szerelemre szilaj,

      a halálom éldegél e lélektôl szenvedéllyel vásottá

      viselt testben, múlásomhoz már nincs közöm, kívülrôl

 

nézem, miként cseperedik, s hogy kilombosodjék,

s kopár árnyékká tikkasszon, ma megöntözöm rothasztott

krumplihéjból kizsigerelt komisz fôzettel: fortélyosan

gyóntató bájital a vodka, salaktalanná tündököltet

érzést, ideát, mert szagától ördögûzô az okádás.

 

Ó, itt nincs óévet lármásan elûzô kereplô, se

harsányan múlttá marsoltató trombitaszó, és nincs

újév se itt, minden esztendô elôre elvénhedett,

ránkmázsált, mozdíthatatlan tömb az idô és a tér,

gémberisztô hideget visszhangzó verem, örök farkascsapda,

alján a ver sacrum, a szent tavasz, gyorségéssel élte föl

önáldozó ifjúságunk, s világbíró vággyal ajzotta

ragyogni hars-fehér fogsorunkat, melynek mindegy volt:

harapás vagy nevetés, mély-büszkén tolult fel a farkasok

dala, igen, átlôve oldalunk, de az a seb a

szabadság vakablaka, s a vonítás holdra karikázó

gyötrelem-kötele hány verszt hosszú a fájdalomtól

hazáig, s hány nemzedék kapaszkodik rajta fel a

Koponyák Hegyére? Vonszoljuk magunk után a napokat,

mint bokára láncolt vasgolyóbist vagy a Földet,

noha éjjelente, mikor odaát irdatlan, sötét

medvebundában alszik Európa, az újra csendes, én

rögeszmésen az alföldi rónaság körül keringek,

univerzumából kiszakított bolygó vagy elrobbanó,

sorsával zuhanni rendelt meteorit, a hó, akár

a tejúti csillagpor, mintha rostából hullana,

ellepné nyomunk, mintha sose lettünk volna, ám

legenda-búrában lobogó létem átég az idôn,

nem oly gyarlón, mint ez a bûzös faggyúba ojtott kanóc,

de diadalmasan, mint a vodka, átfényesedik,

feledhetetlen, akár a Bem vezényelte lövegek

torkolattüze, megvirrad, elnyûtt testemen napkelteként

föllángolnak a kozák pikákat memorizáló

 

sebhelyek, a halállal kiegyezni szabad, de

az élettel nem alkuszom, s hiszem, mire száz év elpereg,

lesz újra magyar forradalom, gyôz-e vagy ismét veszít,

ki tudja, a Bajkál-tó jegén lékek, hová nyílnak,

múltba, jövôbe?, lent elveszejtésre szánt halak hada

tátog s felettük a lék körül a szomorú, szigonyos

muzsikok kopott töviskoszorúvá összeállnak.

 

                                                                        

 

 

Nem volt rettenthetetlen, halni kész gigász,

aki fölénnyel Istent, királyt leigáz,

félte a kardot, hányszor láttam éjente

a rideg pengével riadtan néz szembe,

de imádta, a bugylibicska hogy csukkan,

amit apja vett néki egy régi búcsúban,

szalonnához szerette a lilahagymát,

gyûlölte, ha bor mellett egyedül hagyták,

és amikor nótás, dúlós kedve támadt,

dévajkodva rágicsálta lábikrámat:

a szabadság ingerkedett véle, ha két

mellem közé fúrta delejes üstökét,

s ama történelemkönyv fenekem alatt

lett szerelemfényûvé csiszált magaslat,

akkor nem bánta, hová siet a kis Túr

és mily sorsra szánatott Lamberg és Latour,

majd eltûnt napokra, megjött, aludt, horkolt,

olykor ocsmány, idegen-nôstény szaga volt,

másnaposan húslevest falt, pikáns zellert,

s mi tagadás, néha jóízûen elvert,

tiszta ingén pörkölt-szafttal ejtett sebet,

s nem képzelt helyébe kozák pika-hegyet,

lobogott, csak akkor adta fel a reményt,

ha nem mostam el rögvest a koszos edényt,

vagy hallgatta, Don Quijote-i hôsjelölt,

hogy zeng a borbélytányér a mûhely elôtt,

majd újra bennem volt, duzzadón, szilajon,

léte asszonyérlelô, buja fájdalom,

s míg gyarló teste testembe viharzott át,

istenek sajátították ki homlokát.

                                             

                                                      

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap